Egy újabb bestiárium jelent meg, ezúttal György Attila tollából, amely a székelyek képzeletbeli állatait sorolja. A kortárs imaginárius pillanatképe ez, amely káromkodásokban, nem hagyományos szólásokban, tájnyelvben és szlengben élő bestiákat mutat be. 

Lássuk csak, miféle lények vagy inkább teremtmények, képződmények szerepelnek a könyvben? Csupa olyan, amit a kötet utolsó szócikkével jól lehetne jellemezni: csupa miacsemeristennyila. Kankós béka, pártiánimál, rézfánfütyörgő… De ha már bestiárium, alkossunk kategóriákat (a narrátor által oly elutasított filoszok módjára). Egyes: székely és csángó tájnyelvben létező káromkodások entitásai, amelyekről senki sem tudja, pontosan micsodák, de tény, hogy (a nyelvben) létező csodák: rézf@szú bagoly, jegesmedve, rézfánfütyörgő, rekegő, kankós béka, banka, nádi bika, fába szorult féreg, kecegányfióka, miacsemeristennyila. Aztán székelyföldi(nek mondott) embertípusok: szeszmacska, jégcsürke, részeges disznyó, torkosborz, picipanka, partiánimál, nagyorrú bolha, albán szamár, székely mintaférj, székely fehérnép, edzett görény. Az eddig felsorolt kifejezések többsége állatnév vagy arra vezethető vissza. A harmadik kategóriában pedig szó szoros értelmében vett állatok szerepelnek ‒ igaz, ők csak hárman vannak: székely szekérutánfutó, medve, IFET-ló. Ez utóbbinál el kell mosolyodnom, mert egyáltalán nem ismertem ezt a kifejezést ‒ mint kiderült, azokra a kiszolgált pacikra vonatkozik, akiket megvásárol a Fakitermelő- és Szállító Vállalat, keserves rönkvonszolás céljából. Leginkább mégis a „nem adnám egy IFET-lóért” szólásban él. 

Ilyenszerű magyarázatokat fűz a György Attila kötete az elemzett kifejezésekhez, kicsit etimologizálva, kicsit nyelvi poénokra építve, kicsit kultúrkritikai megjegyzéseket fűzve – hogy mihez? Természetesen a székelységhez, amint azt a szerzőtől már megszokhattuk. A bestiárium ilyen értelemben íródik a kortárs székely kultúrkört humorosan és értően megidéző könyvek sorába, amelynek reprezentatív darabjai Sántha Attila Székely szótára, valamint Laji bája és Dani bája. Ugyanakkor tematikus és nyelvi jártassága révén tud távol maradni attól a székelykedéstől, amely inkább kínos, mint szórakoztató – amilyen Haklik Norbert Big székely só című regénye. 

A bestiárium így azokhoz a kívülállókhoz is szól, akik kíváncsiak a jelenkori székely kultúrára (amely jó távol esik a Tamási- Nyirő-vonaltól), valamint a beavatottakhoz is, akik a narrátorral közös tudás mentén fogják a könyvet olvasni. Ez utóbbi a siculus siculus sapiensis, akiről a szerző sajnos nem közölt különálló írást a kötetben, csak utalt rá, például a szeszmacska kapcsán. A cinkosságot a közös tudás mellett az elhatárolódás teremti meg – hogy kitől? Természetesen a román kultúrától és emberektől (az egyszerűség kedvéért legyen most: románoktól), a tápos kultúrától és emberektől (az egyszerűség kedvéért…), valamint általában „a nemszeklerikus látogatóktól”. Amint fentebb említettem, a narrátor által a kötet élvezetéből előre kirekesztett entitás még a filosz, a néprajzos, az irodalomkritikus. Valamint bárki, aki a „művelt” jelzővel illethető. Máskor berzenkednék az elhatárolósdi ellen, de ennek a könyvnek az esetében találó és játékként megmutatkozó az ilyen jellegű ironizálás. Úgy tetszik nekem, hogy György Attila utolérte magát, vagyis funkciója szerint kezdte használni az egyik tipikus eljárást, amely eddigi könyveit is jellemezte. Ez főként annak köszönhető, hogy már az első írásban önkritikával szól – amely lehet, hogy eddigi szövegeiben is jelen volt, de nem ilyen mértékben: „a rézf@szú bagoly két dolgot tud, de azt nagyon: az egyik: süldő gyermekeket ijesztgetni, a másik: bolond írók képzeletét foglalkoztatni” (5. o.). Ugyanakkor jót tesz a könyvnek, hogy a székelységet is relativizálni tudja, például a kifejezések határlétének hangsúlyozása által: „a rekegő csak és kizárólag a Gyimesekben él, ott, ahol a magyar székely, de székelynek csángó, csángónak pedig magyar, de ebbe már sok társadalomkutató belebolondult” (20. o.). Amellett, hogy a kultúrkörök egymásra tevődését hordozza a könyv, és belső rálátást tud nyújtani erre a jelenségre, a nyelv palimpszesztjellegét is folyamatosan megidézi: „A székelyeknél a féreg nyilvánvalóan valami egérféle” (70. o.), „a közönséges medvetalp egy növény, amit Heracleum sphondylum néven ismernek a botanikában jártas szerencsétlenek, és mégis, milyen állat lehetne az, amelyiknek a talpa növény?” (8. o.)     

A fentihez hasonló, önmaguk görbe tükreként kidolgozott elméleti fejtegetések mellett a könyv „tudományos” jellegét a latin megnevezések teremtik meg. Aki csak annyira ért latinul, mint én, vagyis a zérus felé tartó szinten, nem tudhatja megállapítani, hogy van-e nyelvi humor a latin megfogalmazásokban. Maradjunk annyiban, hogy román nyelvi ismereteim tréfásnak mutatják ezeket is: a medve, ami nem játék latinul Ursus ursus nonludens, a székely szekérutánfutó tudományos neve Canis carrus postcursor, a rekegőé pedig Mugio terribilis ghymesensis. Az már vitatható szerkesztői döntés, hogy a tartalomban csak ezek a latin nevek szerepelnek, így nehezebben visszakereshető egy-egy írás. 

Az írások ugyanúgy kezdődnek: „Ne tudd meg, mi az”, egy-két variációval – ami, a bestiárium műfaját tekintve ugyancsak ironikus felütés, de azt is jelzi, hogy a tudás ezeknek az imaginárius képződményeknek az esetében viszonylagosan hatékony eszköz.   „A jegesmedve minden rendes erdélyi magyar ember agyának otthonos lakója” (8. o.), mondja a narrátor, és mi nyilvánvalóan az ő gondolati képével szembesülünk a bestiárium oldalain. A megidézett lények azonban kétségen kívül léteznek, és ilyen módon egybegyűjtve igen szórakoztató társasággá állnak össze. Ezt erősítik Könczey Elemér rajzai és borítója is, amelyek a könyvet kimondottan nevető olvasásra ajánlják, teljes joggal.