Bánffy Miklósnak, a múlt század eleje egyik legnagyobb és legbefolyásosabb erdélyi személyiségének munkásságát, életművét az elmúlt évtizedekben szinte teljesen feldolgozták a történészek, az irodalom-, színház- és művészettörténészek. Folyik a vita, hogy polihisztorról beszélünk vagy nem, de mindenképp egyféle Bánffy Miklós- „reneszánsz” alakult ki, amely megérdemelt szintre emeli e sokoldalú alkotót, munkáit megismerteti a szélesebb közönséggel is. Elemzések tucatjai jelentek meg, kiállításokat, rendezvényeket szerveztek érdekes, egyedülálló tevékenységéről, amelyek szakszerűen mutatták be a különböző művészeti ágakban elért eredményeit.
Lendülete, eredetisége az irodalomban nem talált mindig kedvező fogadtatásra, nemegyszer támadták, amatőrizmussal, dilettantizmussal vádolták. Drámáira, novelláira, amelyeket eleinte Kisbán Miklós álnéven közölt, Ady Endre reagált ilyenformán: „[...] Bűn volna Kisbánra azt mondani, hogy dilettáns, mert nem az, hanem a legszebb értelmű és úriságú amatőríró [...]”1 Annak ellenére, hogy a neves költő védi a támadásoktól és pozitívan viszonyul Bánffy munkáihoz, a vélemény leírva mégis bántóan hangzik. Mindez azonban nem vette el a kedvét az alkotástól, folyamatosan írt, rajzolt, rendezett, irányított. Politikusként, közszereplőként is támadták, különösen később, amikor már évek óta Erdélyben élt, vállalva a kisebbségi lét nehézségeit. Amint 1932-ben egy Schöpflin Aladárhoz címzett levelében feloldja a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléjának keletkezési okát, kiderül, hogy ez burkolt válasz lenne mindazoknak, akik támadták őt: „Mert Fortéjos uram igazában nem művészi kedvtelésből keletkezett, hanem az eredete az, hogy burkolt formában válaszolni akartam némelyek támadásaira, még pedig oly módon, hogy csak az érdekelt támadók értsék a szót, de a megnyilatkozásnak olyan formája legyen, mely a be nem avatottnak is élvezhető.”2
Grafikai munkásságát ilyen jellegű támadás nem érte. Ahogyan Murádin Jenő látja: Bánffy Miklós „föl-föllobbanó érdeklődéssel és eredetiséggel” rajzolt és „szakított a több évtizede elkoptatott »korhűséggel«, és helyette izgalmas, újszerű színpadi látványtervezéssel lepte meg a közönséget.”3 Sajátos stílust hozott létre, komplex személyiségéből kifolyólag külön utakon járt, az „izmusokat”, amennyire lehet, kerülte: „ […] én csak a képzőművészeti »izmusok«-ról mondtam rosszat. A futurizmusról és a kubizmusról. […] nem minden „izmus” szolgálja a haladást.”4
A grafika az évszázadok során egyfajta másodrendű művészeti ágnak számított, és ez ma sincs másképp: a festészet, a szobrászat elsővonalbeli státuszát a grafika soha nem tudta elérni sem a szakvélemény, sem a széleskörű közönség soraiban. Egyszerűen nem tulajdonítottak olyan értéket ennek az ágnak, valószínű, hogy a technika, a megjelentetési felület miatt. A grafikák papírra készülnek, az idők folyamán sokkal könnyebben sérülnek, mint a kezelt vászon vagy a márvány, a használt rajzeszközök (ceruza, tus, kréta, szén) nem annyira időtállóak, mint az olajfesték, a freskó, vagy a fa. Másrészt az „alkalmazkodás” is hozzájárulhatott a másodrendűséghez. Az illusztrációk, rajzok, karikatúrák mindig egy elsődleges üzenetre reagálnak: szöveghez, hírhez, eseményhez igazodnak, azt próbálják meg vizuálisan ábrázolni, érthetővé tenni, egyszóval alkalmazkodnak. Formailag igen, viszont üzenetileg nem mindig tudnak önállóan „létezni”. Például, ha kiemeljük Bánffy Miklós egyik rajzát Kemény Jánosnak az Erdélyi Szépmíves Céhnél 1934-ben megjelent Kutyakomédia című kötetéből, és nem ismerjük a történetet, amely a rajz létrejöttében szerepet játszott, annak ellenére, hogy ez egy lendületes vonalakkal, bátor felületekkel létrehozott mű, nem hordoz számunkra önálló üzenetet. Egyszerűen nem tudjuk dekódolni, hogy mi történik a képen, hiszen szükségünk van ehhez a szöveg ismeretére.
Szántó György a Korunk 1927-es szeptemberi számában A karikatura című írásában a következőképpen vélekedik: „A karikatura nem műfaj. Ellenkezőleg: minden műfajt felölel és szolgálatába állít. Miután a grafikának van legkevesebb küzdelme az anyaggal, ez a legkedveltebb kifejezési technikája.” Minden bizonnyal az önálló üzenetet hordozó karikatúrára érti a fentieket, viszont a szöveget ábrázoló rajzok esetében a függőség megmarad.
Ennek ellenére Bánffy Miklós grafikai munkássága kivételes a maga nemében, egyrészt azért, mert olyan alkotóról van szó, aki más téren is kiemelkedőt alkotott, másrészt pedig azért, mert a grafikán belül is több műfajban, nagyon koncentráltan hozott létre maradandó alkotásokat.
Azért koncentráltan, mert egy képzőművészeti hagyatékhoz képest aránylag kis számot jelent pár száz rajz, könyvillusztráció, pár tucat díszletterv, néhány karikatúra, jó néhány levélfirka. Mindezt azonban olyan kreatív erővel, elhatározottsággal tette, ahogyan kevesek az ő korában. Ha egy képzeletbeli rangsort állítanánk fel az általa űzött tevékenységek között, a mai megítélés szerint a grafika ennek a rangsornak valahol a vége felé helyezkedne el, jóval az irodalomban, a politikában, a színházban, a diplomáciában elért eredményei mögött.
Ami azonban a grafikai munkásságát megkülönbözteti a többi területen kifejtett munkásságától, az a műfajon belüli sokszínűség: festmények, akvarellek, tusrajzok, ceruza- és krétarajzok. A sokszínűséget tovább fokozza e munkák a technikája, hangulata, rendeltetése, üzenete is.
Elég, ha összevetjük hirtelen a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja egy rajzát, mondjuk Hunyadi Sándor portréjával vagy az Ábel egy illusztrációját a Nagyúr, Attila heverőjének a tervrajzával.
Grafikusi szemmel mérlegelve szinte irigylésre méltó az a biztonság, amellyel uralta a technikákat, az a könnyedség, ahogyan vezette a vonalat, színnel töltötte fel a felületeket. A veleszületett tehetségének autodidakta kiművelése valószínű már elég lett volna ezeknek a munkáknak a létrehozásához, ilyen szintű elvégzéséhez, de a Székely Bertalan műtermében eltöltött időszak minden bizonnyal meghatározóan hozzájárult ahhoz a biztonsághoz, ahogyan a grafika különböző válfajaiban mozgott, ahogyan ráérzett mindegyik technika sajátosságára. Bánffy Miklós a vizuális érzékenységét, megfigyelőképességét és ezáltal emberismeretét munkájának minden szintjén érvényesíteni tudta, és ez különösen igaz grafikai munkásságára. Az a tény, hogy szeretett a dolgok hátterében állni, egyfajta precíz elemzőt, széles látókörű megfigyelőt fejlesztett ki belőle.
A képzőművészek munkásságából általában nagyon sok vázlat, felskiccelt terv marad hátra. Bánffy Miklós hagyatékából – a díszletvázlatokat leszámítva, melyek eleve vázlatnak készültek – azonban hiányoznak ezek az elemek, vagy legalábbis nem kerültek elő. Elképzelhető, hogy a grafikai munkái elővázlatolás nélkül készültek, így egy biztos kezű, formailag határozott mondanivalójú alkotóval állunk szemben.
Ugyanakkor az is lehetséges, hogy sok vázlata, rajza elkallódott hányatott élete során, vagy pedig a különböző társadalmi funkciók miatt névtelenül keletkezett, és ma már nem lehet beazonosítani.
Grafikai munkásságának fő vonalát az Erdélyi Szépmíves Céh 15 kötetét 645 rajzzal illusztráló sorozata képezi. A már említett Ábel trilógia mellett többek között olyan könyvek illusztrálását vállalta, mint Berde Mária: Földindulás I-II., Kemény János: Kutyakomédia, Berde Mária: Seherezádé himusza, Makkai Sándor: Ágnes, Áprily Lajos: Idahegyi pásztorok. Ez utóbbi három kötetben közölt illusztrációi mintegy erősítik grafikai eklektizmusát: szakított az addigi könnyedébb, szatirikusabb „hangnemmel”, és az írásokkal rímelő drámai vonalakkal, felületekkel, színpárosítással (fekete-piros) jelentkezett.
A második világháború után az akkor indult, Gaál Gábor vezette Utunk néhány számában (1946-1948 között) Bánffy Miklós saját és más szerzők írásait illusztrálta, ezúttal azonban az aláírásából elhagyta a G(róf) betűt, csupán a B. M. iniciálékat használta. Ezek a kisméretű rajzok kivétel nélkül egy hasábra beszorítva, valahol az újság belsejében elrejtve jelentek meg, de stílusuk felidézi az Ábel ábrázolások könnyedségét, huncutságát. Akár azt is mondhatnánk, hogy a kialakulóban lévő új politikai rendszer fokozatosan léptette vissza a grafika terén is. Mindennek nyilván tudatában volt Bánffy Miklós is, de a közte és a szerkesztők között elmélyülő szakadék mégsem akadályozta meg abban, hogy az I. évfolyam 3. számában, az Erdélyi humor című írásában megadja az erdélyi humor talán egyik legtalálóbb definícióját: „Az erdélyi humornak egyik formája: lehetőleg komoly arccal olyan bolondos furcsaságot állítani, amit persze a szóló maga sem hisz és a hallgatóitól se várja, hogy elhiggyék. Mindenki tudja, hogy tréfa.” Érdekes részlet, hogy a bizonyos írásokhoz tematikailag kapcsolódó rajzok egy idő után más jellegű cikkek mellett is megjelentek: ezeket a rajzokat enyhén szólva erőltetett kontextusban, szöveggel adták közre és minden bizonnyal a térkitöltés volt az egyetlen funkciójuk. Annak ellenére, hogy 1947. január 4-én kelt levelében visszavonult, az utolsó rajza 1948. június 12-én jelent meg az Utunk 3. évfolyama 11. számában. Ezt követően az általánosabb üzenetű, akár népiesebb jellegű illusztrációkat gyors ütemben felváltották a különféle munkás tevékenységeket ábrázoló illusztrációk és a rendszerhez kacsolódó írásokat ábrázoló portrék (Lenin, Sztálin, Marx stb.).
Külön említést érdemel két munkája, amelyek indokolttá teszik a címben használt jelzőt. Az első a Ben Myll álnéven kiadott Fresques et Frasques karikatúraalbum évszám, kiadó és hely nélkül6, a második Kisbán Miklós: Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja, amely az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában jelent meg 1931-ben. Mindkét kiadvány páratlan a maga nemében, és méltán nevezhetjük őket Bánffy Miklós grafikai munkássága csúcsának, viszont a grafika műfaján belül annyira eltérőek, hogy akár származhatnának más-más alkotótól is őket.
A karikatúraalbumban huszonegy, az 1922-es genovai béketárgyaláson részt vett politikus torzképét rajzolta meg hihetetlen precizitással és találó, ám annál maróbb gúnnyal. Mint minden magára valamit is adó karikaturista, magát is kegyetlenül kikarikírozta, és ezzel betartotta azt az íratlan szabályt, hogy csak akkor lehet az irónia bármely eszközével kigúnyolni valakit, ha előzőleg a szerző – lévén, hogy a maga hibáit ismeri a legjobban – saját magával is ugyanúgy jár el, és saját magával szemben is példás öniróniát gyakorol. Így vall, borús őszinteséggel, a rajzok vázlatainak keletkezéséről: „Az egész ottlétem, a konferencia szempontjából csupa naplopásból állt. Mint kicsi, számot nem tevő államot, minket csupán valami gazdasági bizottságba választottak be […] Én csak a közös nagygyűléseken voltam, de ilyet elég ritkán tartottak. Viszont rendkívül érdekes volt találkozni a különböző nagyfejűekkel, őket megfigyelni és ha lehet, felhasználni. Érdekes az a színfalak mögötti munka is, melyben a különböző érdekek ütköznek. […] Ilyenkor nem lévén semmi dolgom, karikatúrákat rajzoltam. Ezekből a vázlatokból állítottam össze később azt az albumot a genuai konferencia tagjairól, amit a Rózsavölgyi adott ki másfél év múlva. Persze Lloyd George észrevette, hogy rajzolom és hamiskásan hunyorított át hozzám.”7 Ezeket a vázlatokat színes krétával véglegesítette később, és az emlékirataiban ugyanolyan aprólékos részletességgel írta le a szereplőket, mint ahogyan lerajzolta. Elkápráztató megfigyelőkészségről, emberismeretről tett tanúbizonyságot. Kíváncsiságból a karikatúrákat politikusok portréfotóival hasonlítottam össze, és a hatás lenyűgöző. A portrékarikatúra minden elemét felhasználta, csak a lényegre, a vonásokra összpontosított és kellő időben és eszközzel átbillentette ezeket az irónia oldalára, így igazán hatásos alkotások keletkeztek. Bátran mondhatjuk, hogy Bánffy Miklós e panoptikuma a magyar portrékarikatúra gyöngyszemét képezi.
Íme néhány példa: David Lloyd George, angol miniszterelnök, Walther Rathenau, német újjáépítési miniszter, I. C. Brătianu, román miniszterelnök, Hjalmar Branting, svéd diplomata, Bánffy Miklós, magyar külügyminiszter, Alekszander Sztambolijszkij, bolgár miniszterelnök.
Másik fontos műve a grafika terén a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja, amelynek a szövegét is ő írta, illusztrációit, iniciáléit ő rajzolta, csupán a címlap tervezésére kérte fel Kós Károlyt. A már említett, Schöpflin Aladárhoz címzett levelében így számolt be a könyv megírásáról, megrajzolásáról: „ […] nagy kedvteléssel írtam ezeket ilyen régies formába és mulatságos művészi föladat azt a majdnem polemikus választ olyan formába önteni, hogy önmagában mint a „jámbor olvasó” olvasmánya is helyt álljon. A „kiadó előszava” persze „jux” és karikaturista hajlamomnak szülötte.”8 A kötetben a szöveg hangulatát találóan egészíti ki a hat mívesen megrajzolt iniciálé és a hét karikatúra. Határozott, erős vonalakkal meghúzott rajzok, a fehér és fekete felületek ritmikus váltakozása, a perspektíva ilyen kis területen való egyértelmű megoldása, a szereplők jellemrajza, a mozgás ábrázolása, a helyzetkomikum pillanatának megragadása, a zavaró részletek mellőzése biztos kezű grafikusra vallanak. Mind ezek a rajzok, mind a politikuskarikatúrák formailag, stílusban állandóak, manapság sem lehetne találóbban megoldani őket. Legfennebb az ábrázolt környezet vagy a szereplők ruházata árulhatná el a korukat.
Bátran kijelenthetjük, hogy Bánffy Miklós sokoldalúsága minden tevékenységének javára vált, és a hivatások közötti „átjárás” színesebbé tette azokat. Ha, ad absurdum, csak egy, legtöbb két pályán mozgott volna, és ezek közül az egyik a grafika lenne, akkor sem tudott volna maradandóbbat alkotni, mert úgy ötvöződtek életútja során ezek a pályák, hogy az egyik segítette, táplálta, érthetőbbé tette, más megvilágításba helyezte, esetenként kiemelte a másikat.
Jegyzetek
1Sas Péter: Bánffy Miklós ismeretlen arca, In: Irodalomtörténeti közlemények, 2001 CV. évfolyam 5-6. szám. Kisbán Miklós könyve, Nyugat, 1914. július 15. Az Ady Endre publicisztikai írásai című kötetben, Bp., 1977, 466–467.
2Sas Péter: Bánffy Miklós ismeretlen arca, In: Irodalomtörténeti közlemények, 2001 CV. évfolyam 5-6. szám. A levél lelőhelye: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Budapest (OSZK, Kt.).
3Murádin Jenő: Bánffy Miklós, a rajzoló és illusztrátor, In: Erdélyi Múzeum - 61. kötet, 1999. 1-2. füzet, 52-55. old.
4Bánffy Miklós: Emlékezések. Irodalmi és művészeti írások. In: Végszó az izmusok vitájához (1946), Polis könyvkiadó, Kolozsvár, 2013
5Murádin Jenő: Erdélyi magyar illusztrált könyvek (1918-1944), In: Az elsüllyedt jelek I., Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága, 2003.
6Azóta kiderültek ezek az adatok is. Marosi Ildikó érdeme, hogy egy könyvészeti műben rátalált a kiadás körülményeit föltáró adatokra (Budapest 1923. Rózsavölgyi kiadása). Tisztázódott az is, hogy az album 500 példányban került el az érdeklődőkhöz. Murádin Jenő: Bánffy Miklós, a rajzoló és illusztrátor, In: Erdélyi Múzeum - 61. kötet, 1999. 1-2. füzet, 52-55. old.
7Bánffy Miklós: Emlékezések. Irodalmi és művészeti írások. In: Huszonöt év (1945), Polis könyvkiadó, Kolozsvár, 2013, 264, 266, 267 old.
8Sas Péter: Bánffy Miklós ismeretlen arca, In: Irodalomtörténeti közlemények, 2001 CV. évfolyam 5-6. szám. A levél lelőhelye: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Budapest (OSZK, Kt.).
