Bánffy Miklósnak ez a regénye több szempontból is rendhagyó: az, mert megszületése (és írója néhány év múlva bekövetkezett halála) után pontosan ötven évig hevert kiadatlan1; az, mert az írójára még életében kiosztott szilencium2 elteltével, miután végre napvilágra került, két egykorú újságcikket3 leszámítva semmiféle figyelmet nem keltett, s főképp azért, mert egymagában áll a Bánffy-életművében is, amelyet – néhány évvel a Milolu keletkezése előtt, némiképp az író 70. születésnapjához kötötten,  a Révai Kiadó gondozásában megjelent sorozat4 kötetei kapcsán – már újrakanonizált a kortárs kritika.5.

Egy „kalandregény” (ahogy az író maga minősíti) a Naplegenda, a Nagyúr, a Martinovics, Az ostoba Li című színpadi művek mellett? Az olyan novelláskötetek mellett, mint az Ady által méltatott  A haldokló oroszlán, a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja, vagy az összegyűjtött novellákat tartalmazó Farkasok? Az Emlékeimből, a Huszonöt év mellett? Vagy olyan regények szomszédságában, mint az irodalmi köztudatunkban napjainkban végre helyére kerülő Erdélyi történet?

Írója életének azt a néhány évét, amikor született, az akkor már hetvenötödik éves Bánffy helyzetét, sorsát ismerjük. Részletesen és dokumentáltan feltárta könyvében Marosi Ildikó6, történetiségében is elemezte Csapody Miklós7. S mérlegre került az azt közvetlenül megelőző szintézis-igényű számbavétel is az író 70. születésnapja körül8.

A kisregény mostani (2007-es) megjelenése után megfogalmazott többszörös értékjelző minősítések ellenére („…van egy történet, amelyből hatásos bűnügyi filmet lehetne forgatni” – Lőcsei Gabriella; „...ha lenne Magyarországon tévéfilm, meg is lehetne filmesíteni, mert minden megvan benne, ami ma egy sikeres detektívtörténethez kell” – Bogdán László) azonban ma is érdektelenség veszi körül – igaz, az életmű egésze is csak most, az angol, francia, spanyol, olasz, német, holland fordítások9 visszhangos sikere után kezd bekerülni a köztudatba Magyarországon. 

De a művet nem a körülmények, amelyek között született, s nem is – a magyar irodalomban igazán nem egyedülálló – hányatott utóélete minősíti, hanem ő maga. Beszéljünk tehát róla.

A történelmi Magyarországról, saját osztályáról és a történelmi osztályok Trianon iránti felelősségéről kemény, szigorú ítéletet kimondó Erdélyi történet után, s olyan művek szomszédságában, amelyek közvetett úton, vagy elszórt utalásaikban a közvetlen jelen eseményeit reagálják le10, a Milolu kétszeresen is „rendhagyó” írás.

Születése dátum szerint is elhelyezhető, a regényke végén ott a keltezés: „Kolozsvár, 1949. június 29.”, s nem sokkal később már hírt is ad róla nővérének Barcsayné Bánffy Katinkának: „Az új regényem elkészült, most másolják… Diktálás közben is faricskálok rajta, ez jól elfoglal s eltérít attól, ami a nyakamba szakad.” (A levél kelte: 1949. július 17.)11

Cselekménye Erdélytől távol – Budapestről kiindulva és oda visszatérve – az 1930-as években, főképp Olaszországban játszódik le, egy, a budapesti Szépművészeti Múzeumból ellopott Leonardo-kép körül.  Főhőse egy sikeres magyar zeneszerző – különben javakorabeli férfi és megrögzött agglegény –, aki akarata ellenére bonyolódik bele a történetbe. Egy addig számára ismeretlen hölgy (menet közben kiderül róla, hogy az Est-lapok riportere) rábeszélésére egy aukción Szicíliában megvásárolja a másolatnak hitt – és akként áruba bocsátott – képet, s ezzel célpontjává válik egyik felől a képtolvaj maffiának, másik felől az olasz fasiszta karhatalomnak s időnként a magyar titkosrendőrségnek is, míg végül számtalan életveszélyes kaland után – a hölgy irányítása mellett – hazaérkezik a képpel Magyarországra és visszajuttatja a múzeumnak. 

A történetnek persze van egy szerelmi szála is: az újságírónővel való ismeretsége hamarosan viszonnyá alakul, a menekülés egyes helyzeteiben férj-feleségként jegyeztetik be magukat a szállodák vendégkönyvébe, a történet legvégén pedig, már Budapesten, feladva addigi életelveit, valóban elveszi feleségül.

Az író valósággal tobzódik a váratlan helyzetekben, fordulatokban, amelyeket az egyik szálon az ellopott képet egy igen jó másolattal helyettesítő, s az eredetit az árverésen áruba bocsátva legalizálni akaró, mindenre elszánt bűnszövetkezet akciói, a másik szálon a zeneszerző életében „véletlenül” megjelenő titokzatos hölggyel való viszony hullámhegyei és hullámvölgyei teremtenek. A viszonyba egyre jobban belebonyolódó zeneszerzőt szinte-szinte tehetetlenül sodorják magukkal az események, amelyeknek szálait leginkább a nő tartja kezében: Ő az, aki – a képlopás hírét már otthon megtudva – felfedezi az eredeti festményt az aukción és rábeszéli a mit sem sejtő Vida Tibort (ez a zeneszerző neve), hogy megvegye, ő az, aki a magyar titkosrendőrséget értesítve, annak emberét Olasszországba küldeti, majd amikor az lebukik és mint „kommunista agitátor”, az olasz rendőrség kezébe kerül, menteni próbálja, ő az, aki a maffia mindenre elszánt kulcsemberét (Schönberget) és szerencsétlen kis eszközét (Bodokit) az ujja köré csavarja, s aki végül Vidát képestől együtt sértetlenül hazakalauzolja.

Biztos kézzel bonyolított, s az olvasót végig feszültségben tartó cselekményen vezet végig Bánffy Miklós. Története mégsem szimpla kalandregény, mert az olvasó elé kerülő, jól kiválasztott szereplőket élő alakokként, kívülről-belülről pontosan jellemezve állítja elénk; s a kalandok forgatagában is gondja van arra, hogy a helyszíneket (a szicíliai majd itáliai, végül karintiai és ausztriai tájakat, városokat – amerre a menekülők hazafelé sietve megfordulnak), a történések forgatagában is alkalmat találva rá, kevés, de jellemzően felrakott vonással megvillantsa. Az olvasó az ilyen helyeken legszívesebben megállítaná a cselekményt, hogy elidőzzön a látnivalóknál, amelyeknek leírása mögött ott érzik az Itáliát sokszor bejárt műélvező főúri utazó személyes élménye, a sok évezredes múltat részleteiben nem csak ismerő, de beavatottként élvezni is képes műértő tárgyismerete. (Ezeken a helyeken mintha A mecénás a művészetben  vagy a Homeros-esszé szerzője szólalna meg.)

A történetet az olvasó számára külön is érdekessé teszi, hogy az író azt két egymástól eltérő látószögből nézve bonyolítja: indít egy harmadik személyű mesével (a képlopás történetének és az érintettek reakcióinak megelevenítése), majd látószöget vált, s a második fejezettől kezdve az események elbeszélését részben a zeneszerzőre, naplójára bízza, miközben (és a történések jellegét illetően), időnként szükségszerűen visszatér a harmadik személyű elbeszélésre. 

A napló-forma közvetlenné és személyessé teszi az eseményeknek és helyzeteknek azt a részét, amelynél ez a személyesség írói eszközként is elengedhetetlen. Nem csupán a nőhöz (Radák Millához, akinek a regény címéhez is felhasznált, a zeneszerző által adott becéző neve a „Milolu”) való – ide-oda hullámzó – viszonyának érzékeltetésében kínál ez számtalan többlet-lehetőséget, hanem azoknak a mellékszereplőknek a megelevenítésében is, akikkel még összehozzák az események. A remekbe szabott mellékszereplők között ott van például a műkincs-árverés színhelyéül szolgáló szicíliai kastély ura, a Márki (vagy ahogy a névjegyén áll: „Il Marchese Ercole Benitruba degli Principi Ursinelli, Gran Falconiere ereditario di Sicilia, Confalconiere di Calabria, Siniscalco perpetuo di Pantellaria, Domestico supremo D’Acchaia, Ammiarglio delle Galere del Regno, Conte-Duca d’Avila, di Grottarota, Sciacca, Leonforte e altri castelli, etc., etc., etc.”),  akiről hamarosan kiderül, hogy egy koldusszegény főúri sarj, egyszerű alkalmazottja a maffiának, amelynek emberei az általuk fenntartott kastélyban, s az Il Marchese által cerebrált szertartás keretei között „tisztázzák le” az összelopott műkincseket, hogy aztán „legálisan” csillagászati nyereséggel adják tovább azokat, főleg nyugati vagy tengeren túli műkincsgyűjtőknek. Vagy a szerencsétlen kis kalandor: Bodoki, akit először a Leonardo-kép eltűnésekor látunk a Múzeumban, festékes munkásruhában, egy göngyöleg papírral a hóna alatt, amint a múzeumban javítást végző mázolómester segédjének adva ki magát, a papírgöngyölegben a képpel észrevétlenül kioson az épületből, majd Messinában, már a menekülők nyomába szegődtetett maffia ügynökeként bukkan fel, s akit aztán Milolu leplez le, hogy végül, ügyetlensége miatt, maga a maffia próbálja eltenni láb alól. Vagy ott van az „ügy” lenyomozására Pestről küldött ügyetlen, a nevetségességig fukar rendőrügynök, Lakatos, aki a kapott napidíjat magának megspórolandó, egy gyanús (de olcsó!) külvárosi szállóban üti fel szállását, ahol aztán a műkincs-maffia emberei könnyűszerrel csempészik szobájába az antifasiszta röplapokat, s buktatják le az olasz rendőrségnél, mint kommunista ügynököt. (Külügyminiszteri pályafutása alatt egyébként – amint a Huszonöt évben megemlíti – Bánffynak volt dolga egy ilyen típusú beosztottjával, aki kóros fukarságával tette magát nevetségessé kollégái és partnerei előtt.) Vagy a menekülőket letartóztató (korábban antifasiszta, most meg a fascio-t buzgón kiszolgáló) páduai rendőrfőnök, Boccatorsa („Görbeszáj”), aki élete „nagy fogását” véli megtalálni a letartóztatott zeneszerzőben.  Vagy a mindenható, mindenre elszánt, és a szálakat mozgató, külsejében is visszataszító maffiavezér, Schönberg, akit végül Milolunak sikerül átejtenie, jó néhány forró – és a zeneszerző féltékenységét nem minden alap nélkül felkeltő – helyzet árán.  

A kettős látószög különösen sok lehetőséget kínál az írónak Vida Tibor és Milolu viszonyának bonyolítása terén. Vida, a nemzetközi hírű, javakorabeli operett-szerző, aki nem csak karrierjét építendő, hanem egy szerelmi csalódást kiheverni is utazik Itáliába, „kapuzárásra készülve”, láthatólag könnyű prédája lesz az ismeretlen hölgynek, aki céltudatosan kezeli őt, és irányítja az ellopott kép megszerzésének, majd hazamentésének útján. Viszonyuk hosszú ideig megmarad a futó kapcsolat szintjén, közben azonban fokozatosan mélyül. S egy idő után Milolut sem csupán a kép hazamentésének szándéka vezeti, hanem egyre inkább a dolgokban eligazodni még mindig nem tudó férfi iránti vonzalom: egyelőre, igaz, még nem szerelem, hanem inkább a cinkos iránti betyárbecsület. Közben persze Vidának oka is támad a féltékenységre, hiszen a nő a nyomukba szegődött maffiavezért olykor nőisége eszközeinek bevetésével próbálja meg leszerelni, sőt adódnak olyan helyzetek, amikor a Vida szemében egyenesen mint azzal összejátszó és azt is elcsábító cinkos tűnik fel. S ezek a helyzetek nem csak az események forgatagában hoznak új meg új fordulatot, hanem Vidának a nőhöz való viszonyában is: minden gyanú tisztázódása után mélyebbre és mélyebbre ássa bele magát abba a verembe, amely fölött eredetileg néhány könnyed lépéssel gondolt átlépni.

Milolu a „hidegfejű, céltudatos asszony”, ahogy a történet vége felé az Est-lapok valóságos vezére, a regényszereplőként megjelenő Miklós Andor nevezi, s ahogy egyik oldalról a történéseket követő olvasó is látja. Céltudatosan választja ki az öregedő Don Juant, percek alatt ismeri föl a legkritikusabb helyzetekben a célravezető tennivalót. (Csak egyetlen példa: amikor már üldözi őket a maffiavezér, s világos számára, hogy ígérgetésekkel nem szabadul tőle: át kellene adnia a képet Schönbergnek, egy kisvárosi kirakatból megvásárol egy méreteiben hasonló Victor Emanuel-portrét, s azt csomagolja be, s a legkritikusabb helyzetben azt adja át a hátsó csomagtérben lapuló igazi kép helyett, sőt a megrendezett karambol közepén Vidát otthagyva, elmegy a maffiavezérrel.) Másik énje azonban – s ez érthető módon elsősorban a zeneszerző naplójának feljegyzéseiben elevenedik meg – nőiessége, amelyeknek sok mozzanatból és helyzetből összerakott ábrázolása Bánffy igazi írói bravúrja. Csak egyetlen idézet álljon itt ezek közül, még a menekülésük első napjaiból, a messinai éjszaka egy élményének rögzítése:

„Milolu még mélyen alszik itt mellettem – olvassuk az egyik leírást. Nagyon mélyen alszik, az arca felém fordulva pihen a párnán. Sötét haját mintha szélvész fújná mögéje, vagy szaladástól lobogott volna hátra. Majdnem a mellén fekszik, a jobb válla előretolva és a jobb keze magosra emelve a vánkoson, kinyújtott ujjakkal a homloka előtt.

Hosszasan elnéztem. 

Milyen más most! Most nem az a mindig tudatos, mindig megfontolt nő, mint ébren, nem az, akit eddig ismertem. Nem az, aki annyira céltudatos módon vitt rá a képvásárlásra. Nem az, aki mindent számba véve dönteni tudott arról, mit tegyünk. Nem, most korántsem az. Most már majdnem gyermek! Lecsukott dús szempillái alatt a fáradtság árnyékkarikája. Az ajka kissé nyitva, akárha könyörgésre. Valami fájdalmas vonás is a szája sarkában. És az a maga elé emelt kéz! Mintha könyörgésre emelné, mintha szánalmat kérne. Serdülő leányka most, akit üldöztek, akit üldöz az élet, és aki fohászkodik, némán fohászkodik, hogy ne bántsák… hogy ne bántsák többé.

Milyen leleplező az arcunk álmunkban! Lehull róla mindaz, amivel páncélozzuk magunkat, mikor ébren vagyunk. A valódi énünk – talán a múltunk is – lép elő ilyenkor, és szótlan mondja el, amit lelkünkben hordozunk.”12

A Leonardo-kép ellopásának és visszakerülésének sodró története azonban nem légüres térben játszódik. Az író alig néhány epizóddal – de ez elég is neki – időben és térben pontosan elhelyezi az eseményeket, úgy, hogy abban a maga ítélete is benne foglaltatik: saját koráról, a harmincas évek Magyarországának vezető garnitúrájáról. Ilyen epizód a kép ellopását leíró bevezető fejezet, és a hazakerüléssel a történetet lezáró két keretfejezet: 

„Az igazgató persze azonnal jelentést tett a miniszterének.

A miniszter úgy határozott, hogy ezt az ügyet, míg a nyomozás folyik, titokban kell tartani. Titokban, ameddig valami remény van, hogy eredményre jutnak, hiszen a múzeum vezetőségét szörnyű támadás érné, ha ez az ügy nyilvánosságra kerülne.

– És engem is támadnának, még engem is! Ó, az ellenzék, az nem néz semmit! Mindent felhasznál, hogy engem megbuktasson…”13

Aztán amikor előkerül – a maffia értesítése nyomán – a hamisítvány, és azt ünnepélyesen visszahelyezik a terembe:

„Mikor a miniszter megjött, két teremszolga előreiramodott, hogy az ajtókat kinyissa. E kettőt követte más kettő, kik a képet vitték, akár egy szentséget. Utánuk a miniszter az igazgató jobbján és mögöttük a többi személyzet. Így vonultak föl az emeletre és visszahelyezték a képet a helyére. Most a miniszter szükségét érezte, hogy egy kis beszédet tartson. Röviden beszélt azon az ő gyönyörű bariton hangján, melynek pályáját köszönhette. A kötelességről beszélt, az éber szolgálatról, majd arról, hogy a kormány jóindulatú és emberileg elnéző, hogy alkalmazottainál nemcsak a puszta tényt tekinti, amit esetleg mulasztásnak minősíthetne, de számba veszi az addig tett szolgálatokat, és ezért jóságosan megbocsátó is…

…Az igazgató megköszönte a miniszter szavait, és mindnyájuk nevében fogadalmat tett buzgalmuk iránt. Ezután fölhasználta az alkalmat, hogy a képről beszéljen, és ezzel kiváló szakértelmét bizonyítsa, annál inkább, mert ő korántsem volt szakértő, és állásához úgy jutott, hogy az elődjét innen kitúrta. Pedig az elődje európai hírű művészettörténész volt. Elmondta, amit mindenki amúgy is láthatott, hogy a kép deszkáját vékony gipszréteg borítja, mely valamikor fehér lehetett, de már kissé meg van sárgulva…”

Aztán a regény legvégén, amikor az eredeti kép visszakerül a helyére, a Múzeumba, s kiderül a története, mert „amit ennyi ember tud, az bizony titok nem marad, pláne nálunk, magyaroknál, kik a ’legkibeszélőbb’ fajta vagyunk az egész világon”, ismét előveszi az író az indító-fejezet-beli ismerőseinket, hiszen a miniszter aggodalma beteljesül: az ellenzék valóban felhasználja az esetet:

„A miniszter mosakodott. Minden felelősséget az igazgatóra hárított…

…Az igazgató azonban a hanyagság vádját igen zokon vette, és nem hagyta ezt magán száradni, nem is lévén minden támasz nélkül. Jó barátja volt neki az államfő másod-unokatestvére sógora vejének nagybátyja. Ehhez fordult hát, hiszen ugyanez juttatta őt a múzeum élére ezelőtt háromnegyed évvel. Így történt aztán, hogy néhány nappal a válaszadása után a miniszter gyönyörű szépírást kapott, melyben az államfő „számos érdemei elismerése mellett” őt „egészségi okból és saját kérésére” elbocsátja.

Mert van igazság a földön.”14

De ugyanígy, néhány vonással, az üldözés eseményei mögé, felvázolja Bánffy Mussolini Olaszországát is. Azt, amelyben a fasiszta félkatonai alakulatok még a hatóságokat is rettegésben tartó hatalomként avatkoznak be az eseményekbe. Ennek a légkörnek a szele csapja meg az olvasót abban az epizódban, amikor a külvárosi zugszálloda tulajdonosa (akinél a Pestről küldött rendőrügynököt az ágyába belopott antifasiszta röpcékkel lebuktatták), ez a „vaskos kis ember, óriási lószilva szemekkel” elrohan, a zeneszerzőt és a hölgyet figyelmeztetni: Lakatost nem menthetik meg, csak magukat hozzák bajba. Meneküljenek! Mert ebben az ügyben már a fascio nyomoz, s ők nem kímélnek senkit. 

Alkotás-lélektani megközelítésben elgondolkozhatunk azon, hogy milyen áttételeken illeszthető be ez a regényke abba a léthelyzetbe, amely írójának erről az utolsó évéről feleségéhez és lányához írott leveleiből kirajzolódik: a kolozsvári Toldalagi-Korda palotában számára meghagyott egyetlen lakrész hidegébe, amelyet a piacról kisszekerenként hazahúzott néhány hasáb tűzifa lángja enyhít, a csillagászati magasságokba szökő inflációban értékei eladogatásából éldegélő, az öregség nyűgeivel, betegségekkel küszködő magányos emberre. Egykori népközösségi munkatársa, Mikó Imre időhöz nem kötött (bár inkább a háború előtti időhöz köthető) képét itt is idézhetjük: „Két kopár és kongó, fűtetlen szobán át lehetett bejutni a sarokszobába. Annak is a két sarokablak közötti sarkában ült magas hátlapú karosszékben Bánffy Miklós. Kék tréningruha volt rajta, cipzárát beszéd közben fel-le húzta, lábán valami sárga és nagyon elnyűtt csizma, körülötte asztalon, széken, földön papírok, könyvek, kezében egy vastag parafadugón áthúzott ceruza. A dugót fogta, amikor rajzolt vagy írt. Asztalán, ágyán, szekrényén – intarziás antik bútorok – költői rendetlenség, ebben a környezetben születtek a költői gondolatok.”15

Ami pedig az írót illeti: a súlyos mondanivalójú jóslatból fakadt Erdélyi történet után, amelynek kritikáját a süket fülekkel való fogadtatás majd az újabb történelmi tragédia beteljesülése, a Párizsban újraszentesített Trianon nyomatékosította, egy semmiféle transzilván kánonba be nem illeszthető mű, amelyben egy gondtalan, felszabadult játékmester sodorja hőseit kalandról kalandra, vészhelyzetből vészhelyzetbe, saját ifjabb évei gondtalanul bejárt színterein, a napfényes Itália, Szicília tájain. 

Nem menekülés a valóság elől, hanem a szellem felszabadult játéka a nyomorú valóság romjai fölött. 

1Részleteket Szőcs Géza közölt először belőle a Dunánál c., általa szerkesztett folyóiratban (2005/2), majd a teljes szöveget a kolozsvári Helikonban olvashattuk folytatásban Szőcs István bevezető soraival (2005. július-augusztus), végül a regény a Polis és a Balassi Kiadó közösen indított, Bánffy Miklós művei című sorozat 2. köteteként jelent meg 2007-ben, Bánffy két másik kis regényével (Reggeltől estig, Bűvös éjszaka) együtt.

2Erre vonatkozólag lásd: Dávid Gyula: Bánffy Miklós utóélete a romániai magyar irodalomban. Erdélyi Múzeum, 1993/3-4. , újraközölve: D. Gy.: Erdélyi irodalom – világirodalom. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda 2000. 184-208, 393-395.

3Lőcsei Gabriella: A nagyúr kisregényei. Bánffy Miklós és a bűnügyi történetek. Magyar Nemzet, 2007. aug. 11; Bogdán László: Az újra felfedezett Bánffy Miklós. Háromszék, 2008. júl. 19.

4Farkasok /Elbeszélések/. /Révai, 1942/, Erdélyi történet I-III. (Megszámláltattál, És híjjával találtattál, Darabokra szaggattatol) /Révai, 1943/, /Naplegenda, A nagyúr, Az erősebb, Maskara, Martinovics. Öt színmű. /Bp. 1944./

5Az Erdélyi Helikon Bánffy 70. születésnapjára összeállított (1943/10) számában Kovács László összefoglaló tanulmánya (Bánffy Miklós. Vázlat egy írói arcképhez. I. h. 565-577) mellett Molter Károly az Erdélyi történetről (A regényíró Bánffy. I. h. 553-561), Lőrincz László a Farkasok c. kötet alapján a novellistáról (Farkasok. I. h. 578-580), Illés Endre az emlékíróról ír (Bánffy Miklós, az emlékíró. i. h. 562-564), Tamási Áron A Nagyúr kapcsán a drámaíróról ír (Egy remek színmű. I. h. 550-552), s itt jelenik meg Kós Károlynak A gazda c. emlékidéző írása (i. h. 604-612) és Málnási Bartók György Bánffy Miklós természetlátása (i. h. 589-594) c. tanulmánya. Vö.: Boka László: Tallózás az éjszaka küszöbén. A Bánffy-recepció kanonikus értéktételezésének problémáiról. Korunk, 2002/12.; Vallasek Júlia: Elváltozott világ. Az erdélyi magyar irodalom 1940-1944 között. Debrecen, 2004. ; uő: Az elismerés fokozatai. Bánffy Miklós műve a második világháború idején. Holmi, 2002/10.

6Marosi Ildikó: Bánffy Miklós estéje. Levelek. 1944-1949. – Váradi Aranka naplója. 1944- 1952. Bevezetővel és jegyzetekkel közzéteszi Marosi Ildikó. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2002.

7Csapody Miklós: Király utca 14. Bánffy Miklós utolsó kolozsvári évei. 1944-1950. Korunk, 2011/11. 45-53.

8Vö.: Boka László: Tallózás az éjszaka küszöbén. A Bánffy-recepció kanonikus értéktételezésének problémáiról. Korunk, 2002/12.; Vallasek Júlia: Elváltozott világ. Az erdélyi magyar irodalom 1940-1944 között. Debrecen, 2004. ; uő: Az elismerés fokozatai. Bánffy Miklós műve a második világháború idején. Holmi, 2002/10.

9Pontos adatokkal számbaveszi őket Horváth Gábor: Közelítés Bánffy Miklós Erdélyi Történetéhez című tanulmánya 17. sz. jegyzetében (Kritika, 2013/11.)

10A Bűvös éjszaka  történetének hátterében a délszláv partizánháború egy epizódja zajlik, a napjainkig szintén kéziratban pihenő Íme az Ember  c. dráma elején egyértelmű utalások történnek az ország orosz megszállásával illetve a háború-végi belső változásokkal kapcsolatos eseményekre, A béke angyala c. vígjáték teljes egészében egy mindennapi konfliktus köré épül. S letagadhatatlanul a háború utáni helyzetek összefüggésében értelmezhetőek Az ostoba Li és az Utunkban 1946-1947-ben Beszéljünk semmit címmel közölt történelmi anekdoták áthallásai.  

Egyébként ezeknek az „őszikék”-nek az értelmezéséhez érdemes idéznünk Bánffy Miklósnak az Utunk első számában feltett körkérdésre (Megkérdeztük íróinkat: Mit tartanak irodalmunk legfontosabb kérdésének) adott válaszát is: „Nehéz művésznek programot adni. Költő, író, festő vagy szobrász csak akkor érdemli meg ezt a nevet, ha saját lelkét vetíti ki a műveiben. Viszont fölfokozott fogékonysága miatt a környező világ, annak bajai és problémái – és néha az eljövendő megérzése, ahogy Adynál – majdnem látnoki képességgel ruházzák fel. Itt kereshetjük tehát az író nemzeti hivatását. Nem külső parancs útján, de bizakodással abban, hogy önmagában megtalálja és a maga lelke, kultúrája, egyéni értelme szerint azt is ki fogja fejezni. Én azt hiszem, hogy a legfőbb az volna, hogy népünknek visszaadjuk hivatása iránti hitét. Ha végigtekintünk a közelmúlt nemzeti tragédiáján, szellemi okát ennek hiányában találjuk, mert nincs nép, aki megállhat, ha csak a mának él, nem bízik önmagában és nem hisz a maga jövőjében.” (Utunk, 1946/1.)

11Marosi Ildikó: Bánffy Miklós estéje. 204-205.)

12Milolu. 155.

13I. m. 116.

14I. m. 195-196.

15Bánffy Miklós emberközelben. In: Emlékeimből – Huszonöt év.  Polis Könyvkiadó, Kv. 2000.  375.