Reggeli hat óra harminc, ideje elindulnom. 

Kocogó ütemben kezdek, végighaladok a szélső utcákon, lassan elhagyom a házak vonalát. Mélyeket lélegzem, szellőztetem a hörgőket, légutakat, felkészítem a korpuszt az előttem álló edzésre.  

Az út, amelyen rendszerint futok az erdő felé, tele van szeméttel. Nem, ez így nem teljesen pontos, az út, amelyen reggelente futni járok, egy szeméttelepen vezet át. Persze nem igazi szeméttelep ez, csak amolyan spontán lakossági, a polgári önszorgalom terméke. Autók jönnek, emberek mennek megrakottan talán éjjel, talán napközben, és leraknak. Le az út mellé mindent, ami otthon nem kell, ami normális esetben a szemétégetőbe való. Így lesz a patakparti mellékútból kommunális szemétlerakó. Ezért naponta, ahogy futva igyekszem a mocskos városi civilizációból a tiszta természetbe, hatalmas szeméthalmokon kell átverekednem magam. 

Jogging.

Mindez persze nem ilyen sarkos. A sötét tónus sem teljesen fekete, és a világos sem tiszta fehér, inkább csak olyan szürkés, mint a márciusi hó. Szürkécske. Foszló perkál kötélen. A szeméthegyek közül néhol kivirít a kora tavaszi fű, mellettük lankás, domborodó szántóföldön nő a gabona, a harsány színű őszi búza. Hetyke kis búzaszálak sorakoznak katonás rendben a barázdák tetején. Az emberi fogyasztás eleje és vége. Hulladék és leendő kenyér, végtermék és táplálék jó szomszédok itt a dűlőút mentén.

Az a formás kis erdő, amit úgy kedvelek, sem olyan üde és friss, ha jobban megnézem, de hát melyik pesti parkerdő az. Mindjárt a szélén hosszúra nyújtózó vastag tölgyág hajlik az ösvény fölé ívesen, amolyan lugasfélét képezve természetes bejáratként. Az erdő kapuja, szeretem gondolni mindig. Ma reggel ennek a lugasnak a két oldalán behemót vasoszlopok jelennek meg, rajtuk ormótlan táblák, óriás plakátok jövendő helyei. A traverzek meredten állnak, az érintetlen természet törékeny illúziója röpke álomként illan el. Beljebb sem minden tökéletes, persze. 

Vágta. 

Egykori turista utat követek, lótrágya a talpam alatt. Vak ügetését hallani eltévedt, hajdani lovasnak. Bedőlt fák, omló magasles, mohával telenőtt betonlap, korhadó padok közt cikázom, rá ne lépjek az elhajított sörös dobozokra, föl ne bukjam a kidobott akkumulátorban, autógumiban, mifenében. A keresztutaknál fákra, táblákra szögezett feliratok tájékoztatnak arról, hogy mit, hogyan és miért Nem Szabad. A tereptárgyak gondozatlanok, az ösvények fele járhatatlan. Erdőgazdálkodás hazai ízekkel, magyarosan, panyókára vetve. Szebb napokat látott. Erdei túra esztétikai és morális veszélyekkel. 

Különös, gondolom ekkor, hogy egyes nagy moralistáknál az erdő valahogy mindig visszatér. 

Ügetésre váltok. 

Meditatív mámor, fejben esszét írok. Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mert az igaz útat nem lelém. 

Ady és Dante. Az eltévedés ugyan csábító párhuzam, de az ellentét érdekesebb. Az olasz költő számára az erdő nagy és sötétlik. Monumentális és rémítő, hatalmas és veszélyes ugyan, de van belőle kiút – ha lefelé is. Egyébként a Firenze környéki erdők egyáltalán nem rémisztőek. Az eltévedt magyar lovas vak ügetését azonban csak volt erdőben hallani, amely nem nagy és sötétlő, valóságosan félelmetes, hanem kísértetiesen és szürreálisan rettentő, temetői. Úgy van, hogy nincs. Csak volt. Nem vezet belőle kiút sem, csak az eltévedés van, a vak ügetés.

Elérem a kerület határát, kanyarodik az ösvény, újra jogging.

Lassan elmarad mögöttem a tó, jegén nemrég korcsolyával piruetteztünk a lányokkal. Középen, ahol a legmélyebb, nagy hokicsaták dúltak szombatonként. Most csónakjából öreg horgász kuttyogat a haragos zöld vízen. 

Gondolataim visszakanyarodnak a fákhoz. Erdőben lovagolni szép és nemes sport, gyerekkori álmom. Kell hozzá egy erdő, vagyis a természet ősi rendje, kell egy ló, és a kettő összhangja, ló és lovas harmonikus együttmozgása, kölcsönös egymásrautaltsága. 

Sprintelek egy jót.

Volt erdőben vakon ügetni kísérteties, szomorú és szánalmas. A céltalanság és a rend látszata együtt. A lovas nem látja, hová tart, nem tudja, mi történik vele, képtelen irányítani az eseményeket. A ló üget, az idő halad, de vak a lovas, lova hurcolja irányítás nélkül, magatehetetlen. Passzív elszenvedője saját történetének egy nem létező, valaha volt helyen. Régi sírok, ódon temető, hullákból kinövő fák. Üget a ló, halad a történelem, hurcolja a lovast.

Már kifelé igyekszem a fák közül, én is ügetésre fogom a tempót. Megkerülöm az utamba eső facsoportot, átugrom egy padon, szlalomozok a lócitromok között. Utolsó sprint, és egy végső erőfeszítéssel kirohanok a fák közül. Magam mögött hagyom a plakát-kaput, lelassítok. A szeméthegyeken rutinosan vágok át, a szántóföld és a patak között egész lazán mozgok, levezetek. Föltűnnek az első házak, ráfordulok a szélső utcára, közeledem a városi világhoz. 

Volt erdő, nincs erdő. Vakon ügetek hazáig, lovam nincs.