"nem a hősök voltak a hősök"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 7. (645.) SZÁM — ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Könczey Elemér
Bánffy Miklós, az eklektikus grafikus
Dávid Gyula
Milolu: egy rendhagyó Bánffy-regény
Fried István
"A zene boszorkányos hálójá"-ban – Bánffy Miklós kisregényei
Balázs Imre József
Bánffy Miklós és a Reggeltől estig művészproblematikája
Kenéz Ferenc
Versei
Erdei L. Tamás
Szürkécske
Váradi Nagy Pál
Átkelni tilos
MARTON RÉKA ZSÓFIA
Hótánc
Horváth Előd Benjámin
Harghita-tánc – Interjú André Ferenccel
A Seörös Wándor eljövetele – André Ferenc verseiről
GIAMBATTISTA BASILE
A két kicsi pizza1 – A negyedik nap hetedik meséje
Szőcs István
A zenélő kút kongása 1.
Szántai János
Zsuzsannák, vének
LOVASSY CSEH TAMÁS
Sikertelen újratemetés
MÁRTON ÁGOTA
Variációk papírszívre
Pap Ágnes
Nem csak gyerekeknek
Vízi Tünde
Analógiák
Demeter Zsuzsa
Kondorosított kalandregény
Lászlóffy Zsolt
Demény Piroska emlékezete
Hírek
 
Váradi Nagy Pál
Átkelni tilos
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 7. (645.) SZÁM — ÁPRILIS 10.

Ez a felirat jelent meg az öreg vashídon, a falu határában. Valakit meg is lőttek miatta.

A felirat megjelenéséről egy gyerek hozott hírt, aki békászni volt a vízparton, míg a felnőttek a földek határát jelölő fák árnyékában ebédeltek. Mondta a napszámosoknak, hogy valami írás van a hídon, de ő még nem tud olvasni, és ezt olyan hangon mondta, hogy az asszonyok elhallgattak, két atyafi pedig kapát ragadott és a gyerek után ment, hogy mutassa. Szótlanok voltak, ahogy a göröngyökről majd a barázdáról a szekérútra tértek. A verejték megfogta a port a szalmakalap alatt. A gyerek pihegett, míg a darált köves töltésre felhágtak. Egyikük kapája megpendült a rozsdás sínen és a hűsölőkig hallatszott a beálló csend.

Télvíz idején, amikor nagyot reccsen, elhallatszanak a faluig a vonatok. Az egyik megállónál ágazik ki a fővonalból az iparvágány, ami a kifut a falu érintésével, át a patakon, át az illető vashídon, be egészen a közeli hegyek közé. Bányászhattak onnan valamit, így mesélik a régiek. A hatalom a falubelieknek nem mondott semmit. Hozták a munkásokat, kikapartak valamit a hegyből, aztán vitték a munkásokat, és azóta rozsdásodik magára hagyottan a vasút is. Az itteniek nem jártak odaát, nekik a földeken volt dolguk, a tüzelőt cigányoktól rendelték, mert azok meg voltak egyezve a rendőrrel.

A rozzant templom mellett egyébként ez a rozsda ette, de magát ugyan jól tartó alsópályás, párhuzamos övű, egy nyílású, acél rácsszerkezetes gerendahíd volt az egyedüli látványosság a vályogházas környéken. Erre a vasúti hídra rótta fel valaki, mintha krétával, hogy ÁTKELNI TILOS. A napszámosok megüzenték a faluba a látottakat.

A pap, a gondnok, néhány presbiter, a polgármester meg a tanító került elő, akik hosszasan nézték a feliratot, a délibábos környéket, a dombok, sziklák közé vesző síneket, ismét a hidat, a feliratot. Magasan van és aránylag gyakorlott kéz írta, nem iskolás gyermeké. A füvet a túloldalon is ugyanúgy megperzselte a nap heve, mint a falu felőli oldalon. A polgármester ingatta a fejét, hogy ő értesítést nem kapott, bár attól még, mert krétával van, lehet hivatalos a felirat. A községháza ajtajára is krétával írják fel, hogy ünnepekkor meddig lesz zárva. Nem tanácsos firtatni, hátha felsőbb utasításra készült a felirat. A tanító húzgálta a szakállát, hogy ő sok papírost látott, de ezeket a betűket nem ismeri. Aki írta, nem nála tanult, és talán nem is helybeli. A pap vállat vont, hogy ez mégiscsak egy vasúti híd, nem a püspök dolga, hanem azért a feliratot talán komolyan kellene venni. A napszámos atyafiak kapanyélre támaszkodva, tisztes távolból figyelték az elöljárókat, és közben senkinek sem tűnt fel, hogy aznap estig nem harangoztak a faluban.

Vasárnap a szószékről mondatott el, hogy a falu határában álló hídra azt írták: ÁTKELNI TILOS. Eddig sem nagyon járt arra a falu, de most – és közben lengett a gyászfekete palást, ráncolódott az izzadt hónaljú fehér ing – hátha a hatalom cselszövéséről van szó, ne hagyjuk magunkat tőrbe csalni. Kedves testvéreim, ne kísértsük a sorsot, ne menjünk át a hídon. Végezetül pedig az Úr áldjon és őrizzen meg téged, világosítsa meg az Úr az ő orcáját terajtad és könyörüljön rajtad.

A prédikáció után a szokottnál is többen tértek be a kocsma hűvösébe. Én mondom nektek, urán van a hegyben és a sugárveszély miatt írták ki, hogy ÁTKELNI TILOS. Ezért volt, hogy idegen munkásokat hoztak, mert azokat felokosították a sugárzás ellen.

Egy héten belül haranglábhoz hasonló őrtornyot ácsoltak a határba. Elég távol a hídtól, amelyen tilos átkelni, ahhoz, hogy az avatatlan szemlélő látófának vagy ártatlan vadászlesnek nézze. De még lőtávolon belül. A csősz kapott egy kalasnyikovot, amire a rendőr csak hümmgetett, hogy amíg ő a jussát megkapja és emberhalál nincs, a falu ügyeibe be nem avatkozik.
A következő vasárnapokon a hiszekegy után mondogatta a pap, hogy eddig is eléldegéltek a patak innenső oldalán, nem volt dolguk a hídon túl, a bányában sem járt senki, ha bánya egyáltalán. Nem épp az Úr nevében, de nyomatékosította, hogy a hidat fegyverrel őrzik, és ő ugyancsak kiprédikálja a jogsértőt.

A patak túlpartján minden pontosan ugyanolyannak tűnt, mint az errülső részen. A madarak nem voltak tekintettel a mezsgyékre, éjjel a rókák is átjártak egyik oldalról a másikra, viszont a felirat nem is az állatokhoz szólt. Hanem az emberhez. ÁTKELNI TILOS.

A csősz, és néha a templom tornyából a pap is figyelte, hogy senki idegen nem járt a hídnál, amelyen tilos átkelni. A polgármester egyszer kisétált oda, nézte-nézte a feliratot. Kicsit elmosta az eső, lehet, fel kéne újíttatni. Ha valóban veszélyes volna, a hatalom elkeríttetné – búgták az asszonyok. Katonaviselt férfiak bólintották: másképp mennek ezek a dolgok.

A csősznek már a fia szolgált a toronyban, amikor városról egyetemisták jöttek a faluba. Néprajzosok, mondták, és ugyan mit rajzolnak ezek a népen, és koccant a kupica a templom után. A paplakon szálltak meg, forgatták a régi papírokat, ki mikor született, mikor halt meg, jártak a temetőben, és rosszfélék voltak, ha mondom. Mindent lefényképeztek a telefonjukkal és heherésztek a komoly dolgokon.

Késő délután történt, hogy a szántás végében megtalálták a töltésen a régi iparvágányt. A kovács vitt el belőle egy darab sínt üllőnek, ezt leszámítva úgy állt ott a vasút, ahogy a hatalom hagyta, csak még rozsdásabban. A diákok a híd felé indultak, amelyen tilos átkelni, ezt a fiatal csősz kifigyelte az apjától örökölt binoklival. A fegyver csöve a combjának nyomódott, miközben nézte a hőségben remegő emberalakok közeledtét.

A vashídnál, amelyen tilos átkelni, fényképezkedni kezdtek. Egyikük túloldalra mutatott, oda, ahol a kanyargó sínek elvesznek a tekintet elől, egy másik pedig az elmosódott, a pap, a gondnok és a presbiterek, valamint a polgármester és a tanító jelenlétében többször újraírt betűkre vonta a figyelmüket. ÁTKELNI TILOS. Láthatóan nem vettek tudomást az őrtoronyról és benne a csőszről. A binoklin megcsordult a verejték. A diákok ismét heherésztek, fényképezkedtek, aztán a főkolompos tolvajlétrára hágott és tenyerével elmázolta a kréta-feliratot.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében