Ez a felirat jelent meg az öreg vashídon, a falu határában. Valakit meg is lőttek miatta.

A felirat megjelenéséről egy gyerek hozott hírt, aki békászni volt a vízparton, míg a felnőttek a földek határát jelölő fák árnyékában ebédeltek. Mondta a napszámosoknak, hogy valami írás van a hídon, de ő még nem tud olvasni, és ezt olyan hangon mondta, hogy az asszonyok elhallgattak, két atyafi pedig kapát ragadott és a gyerek után ment, hogy mutassa. Szótlanok voltak, ahogy a göröngyökről majd a barázdáról a szekérútra tértek. A verejték megfogta a port a szalmakalap alatt. A gyerek pihegett, míg a darált köves töltésre felhágtak. Egyikük kapája megpendült a rozsdás sínen és a hűsölőkig hallatszott a beálló csend.

Télvíz idején, amikor nagyot reccsen, elhallatszanak a faluig a vonatok. Az egyik megállónál ágazik ki a fővonalból az iparvágány, ami a kifut a falu érintésével, át a patakon, át az illető vashídon, be egészen a közeli hegyek közé. Bányászhattak onnan valamit, így mesélik a régiek. A hatalom a falubelieknek nem mondott semmit. Hozták a munkásokat, kikapartak valamit a hegyből, aztán vitték a munkásokat, és azóta rozsdásodik magára hagyottan a vasút is. Az itteniek nem jártak odaát, nekik a földeken volt dolguk, a tüzelőt cigányoktól rendelték, mert azok meg voltak egyezve a rendőrrel.

A rozzant templom mellett egyébként ez a rozsda ette, de magát ugyan jól tartó alsópályás, párhuzamos övű, egy nyílású, acél rácsszerkezetes gerendahíd volt az egyedüli látványosság a vályogházas környéken. Erre a vasúti hídra rótta fel valaki, mintha krétával, hogy ÁTKELNI TILOS. A napszámosok megüzenték a faluba a látottakat.

A pap, a gondnok, néhány presbiter, a polgármester meg a tanító került elő, akik hosszasan nézték a feliratot, a délibábos környéket, a dombok, sziklák közé vesző síneket, ismét a hidat, a feliratot. Magasan van és aránylag gyakorlott kéz írta, nem iskolás gyermeké. A füvet a túloldalon is ugyanúgy megperzselte a nap heve, mint a falu felőli oldalon. A polgármester ingatta a fejét, hogy ő értesítést nem kapott, bár attól még, mert krétával van, lehet hivatalos a felirat. A községháza ajtajára is krétával írják fel, hogy ünnepekkor meddig lesz zárva. Nem tanácsos firtatni, hátha felsőbb utasításra készült a felirat. A tanító húzgálta a szakállát, hogy ő sok papírost látott, de ezeket a betűket nem ismeri. Aki írta, nem nála tanult, és talán nem is helybeli. A pap vállat vont, hogy ez mégiscsak egy vasúti híd, nem a püspök dolga, hanem azért a feliratot talán komolyan kellene venni. A napszámos atyafiak kapanyélre támaszkodva, tisztes távolból figyelték az elöljárókat, és közben senkinek sem tűnt fel, hogy aznap estig nem harangoztak a faluban.

Vasárnap a szószékről mondatott el, hogy a falu határában álló hídra azt írták: ÁTKELNI TILOS. Eddig sem nagyon járt arra a falu, de most – és közben lengett a gyászfekete palást, ráncolódott az izzadt hónaljú fehér ing – hátha a hatalom cselszövéséről van szó, ne hagyjuk magunkat tőrbe csalni. Kedves testvéreim, ne kísértsük a sorsot, ne menjünk át a hídon. Végezetül pedig az Úr áldjon és őrizzen meg téged, világosítsa meg az Úr az ő orcáját terajtad és könyörüljön rajtad.

A prédikáció után a szokottnál is többen tértek be a kocsma hűvösébe. Én mondom nektek, urán van a hegyben és a sugárveszély miatt írták ki, hogy ÁTKELNI TILOS. Ezért volt, hogy idegen munkásokat hoztak, mert azokat felokosították a sugárzás ellen.

Egy héten belül haranglábhoz hasonló őrtornyot ácsoltak a határba. Elég távol a hídtól, amelyen tilos átkelni, ahhoz, hogy az avatatlan szemlélő látófának vagy ártatlan vadászlesnek nézze. De még lőtávolon belül. A csősz kapott egy kalasnyikovot, amire a rendőr csak hümmgetett, hogy amíg ő a jussát megkapja és emberhalál nincs, a falu ügyeibe be nem avatkozik.

A következő vasárnapokon a hiszekegy után mondogatta a pap, hogy eddig is eléldegéltek a patak innenső oldalán, nem volt dolguk a hídon túl, a bányában sem járt senki, ha bánya egyáltalán. Nem épp az Úr nevében, de nyomatékosította, hogy a hidat fegyverrel őrzik, és ő ugyancsak kiprédikálja a jogsértőt.

A patak túlpartján minden pontosan ugyanolyannak tűnt, mint az errülső részen. A madarak nem voltak tekintettel a mezsgyékre, éjjel a rókák is átjártak egyik oldalról a másikra, viszont a felirat nem is az állatokhoz szólt. Hanem az emberhez. ÁTKELNI TILOS.

A csősz, és néha a templom tornyából a pap is figyelte, hogy senki idegen nem járt a hídnál, amelyen tilos átkelni. A polgármester egyszer kisétált oda, nézte-nézte a feliratot. Kicsit elmosta az eső, lehet, fel kéne újíttatni. Ha valóban veszélyes volna, a hatalom elkeríttetné – búgták az asszonyok. Katonaviselt férfiak bólintották: másképp mennek ezek a dolgok.

A csősznek már a fia szolgált a toronyban, amikor városról egyetemisták jöttek a faluba. Néprajzosok, mondták, és ugyan mit rajzolnak ezek a népen, és koccant a kupica a templom után. A paplakon szálltak meg, forgatták a régi papírokat, ki mikor született, mikor halt meg, jártak a temetőben, és rosszfélék voltak, ha mondom. Mindent lefényképeztek a telefonjukkal és heherésztek a komoly dolgokon.

Késő délután történt, hogy a szántás végében megtalálták a töltésen a régi iparvágányt. A kovács vitt el belőle egy darab sínt üllőnek, ezt leszámítva úgy állt ott a vasút, ahogy a hatalom hagyta, csak még rozsdásabban. A diákok a híd felé indultak, amelyen tilos átkelni, ezt a fiatal csősz kifigyelte az apjától örökölt binoklival. A fegyver csöve a combjának nyomódott, miközben nézte a hőségben remegő emberalakok közeledtét.

A vashídnál, amelyen tilos átkelni, fényképezkedni kezdtek. Egyikük túloldalra mutatott, oda, ahol a kanyargó sínek elvesznek a tekintet elől, egy másik pedig az elmosódott, a pap, a gondnok és a presbiterek, valamint a polgármester és a tanító jelenlétében többször újraírt betűkre vonta a figyelmüket. ÁTKELNI TILOS. Láthatóan nem vettek tudomást az őrtoronyról és benne a csőszről. A binoklin megcsordult a verejték. A diákok ismét heherésztek, fényképezkedtek, aztán a főkolompos tolvajlétrára hágott és tenyerével elmázolta a kréta-feliratot.