Csikorgó hó csillog csontjaikon.
„Múlt-tündér, láttathatod-e újra velük
a karácsonyi éjjel fényét?
Halálukban nem ismerik a napfényt,
keltsd hát őket életre erre az éjjelre!
Lehelj, lehelj, lehelj,
havat seprőt lehelj!
Hadd fedje fel karácsony éjjele a feledettek neveit!”
„...Sacred to the memory of...”
Kinek szent még az emlékezhetetlen tény?
„...John Barrow who...”
De tényleg tudható, ki volt ő?
Who elmondja regisztrált élete számait, de vajon–
és itt a nagy olvashatatlan lekopás, a világ feledése –
„...aged 68 years”
Elég volt-e 68 év, hogy itthagyott vágyai új életre hívják?
„Mindenkit tánclehelletemben részesítek!
Ez a kegyelem éjszakája.
Csak egyszer mégis visszatérhetnek földi pátriájukba!
Látni, áll-e még a fogadó,
kihallatszik-e még zokogó ballada dala?
Látni, indít-e még útjára
zörgő kocsikat a postaállomás?
Látni, még mindig végtelenül ragyog-e
messzi távolban a templom zöldcsúcsú tornya? –
Titkos vágyaitokat mind tudom,
ereitekben dobbantam mindig is.
És most táncom adja meg
az öröklétben fetrengő lelketek nyugodalmát!”
S a tündér táncolni kezdett,
forgott egyet, kezeivel simított a kövön legelő havon,
s az leomlott,
fordult egyet, simított ismét,
újabb kő szabadult meg hó-rabigájától.
Így pördült-fordult, lépteit a Föld sem érezte,
csak az a Létező a mélységes magasságokban.
Hó havon nem maradt,
feledés nem ért általa egy lelketlen követ sem.
S mégis ,a lélek-életet tajtékozva elhagyók
abba plántálják magukat örök mementóként.
Megpihent.
Szemét a jegesen ragyogó, ötágú pihéken nyugtatta.
Fejét felemelve haját mintha elektromosság
járta volna át.
“Veszítsd hajad, hogy nekik egy éjjelre békét adj!”
– szólt valahonnan túlról egy hang lelkében
mindegyre. S mire ő legközelebb táncra éledt,
a minden sírra piheként lehulló gesztenyebarna haja
fényessé és olvashatóvá langyította a sötét véséseket.
Már tudjuk,kinek volt megszentelt az emléke
– Mary Nobbs – ,
már tudjuk, mikor távozott el John Barrow
– 1727 –,
már tudjuk, ki élt 68 évet
– Thomas Humphrys.
De mire mind nevet, mind emléket nyert,
ott állt kopaszon a tündér.
Arcán önfeláldozó béke terült el.
„Hajam most már jó helyeken nyugszik.
Utolsó csodaként kend be fejem emlékükről lehullott hóval,
és képes leszek legnagyobb, utolsó varázsom nekik megadni:
őket ma éjjel életre hívni!”
Amikor a sírokról lelehellt hókupac megdermedt,
odament, fénylő, fázó fejét belemártotta,
mire csodás ősz hajkorona lett jutalma.
Mint aki tudta, nagy dologra készül,
a lába alatt maradt hóra pillantott,
majd a sötéten világló kövek tengerére
és először lassan, majd mind gyorsabban
kezdett forogni-pörögni.Tánca nyomán
az olvasható betűjű kövek alól árnyalakok
pattantak ki. Egyik a másik után, sorra,
mind-mind. Az utolsó sírokhoz érve már
oly sebesen forgott, hogy csak suhanását
lehetett érezni. S végül, ahogy az árnyalakok
megtöltötték az éjjeli graveyardot, ő, küldetése
végeztével, légbe szállt, földbe veszett, fába szorult.
Mindenbe, ami él.
A lelkek magukra maradtak.
Az égen mélyfehér hófelhőkre esett a gyér utcalámpa fénye.
Az árnyak lassan, szótlanul kört formáztak,
valami láthatatlan mágneses középpont felé igyekezvén.
Mindenük fehér volt, mintha egy lepelbe vagy fénybe, esetleg
fénylepelbe lettek volna borítva.
Mikor a kör teljesen zárt és szoros lett,
egyszerre egy hópehely érkezett a kör közepébe.
Az üdvözültek arca egyszerre megszűnt kivehető lenni,
s mintha egy fénynyaláb szívta volna el őket.
A következő pillanatban sűrű pelyhekben rákezdett a havazás.
A temető ismét üres volt.
A csend most tényleg a sírraszálltak csöndje volt.
Már lehet tudni,
ki volt John Barrow,
Mary Nobbs,
Thomas Humphrys és a többiek.
A hó megmutatta.
S békésen pihennek már sírjaikon.
Majd elolvadnak.
Hóleveikből új virág nő,
melyet karácsony hava újra eltipor.
Most azonban csöndes a falu.
Ásít sötéten a fogadó, a postaállomás.
Halkan dideregnek a frissen lehullott pelyhek.
Mikroszkopikus körtáncukat járják egész éjjel,
míg reggel meg nem hallják a templom tornyából
a harangok játékát,
A postaállomást kedves üzeneteket közvetítve,
A fogadót karácsonyi daloktól harsogva.
És igen, a templom zöldcsúcsú tornya is látszik még messziről.
Mennybe kell hullani ahhoz, hogy újra a Földre emelkedhess.
