Parti Nagy Lajos számos fiatal erdélyi költő stiláris ugródeszkája lett, ami nem csoda, hiszen a Parti Nagy-féle nyelvuniverzum igen nagy segítséget jelenthet egy fiatal költő számára a saját nyelv és hang megtalálásában, sőt, igen komoly bizonyítási lehetőség, hiszen Parti Nagyot, bárhogy is vesszük, még utánozni se könnyű. André Ferenc verseiben is tetten érhető Parti Nagy hatása, de itt nem csupán utánzásról van szó. Ezek a versek már máshonnan szólnak, útszélről, kocsmából, hátból, slamből. Kolozsvárról, Harghitáról. Ismerősen csengenek, és ha azt olvasom, hogy „szétpasszíroz összerak majd,/ mélyre sárba menni kell,/ szakállt cirógat úgy nevet freud/ és a falra rávizel./ kolozs, kolozs kering a szamos,/ kolozsváróterem bevon,/ kolozs, kolozs te alkoholos/ mélynövésű nagyvárosom,” akkor már bontanám is a  Harghita sört, mert lenne mit mesélni széthullásról, sárról, szakállas pszeudo-Freudról, Szamos-partról, égi és a földi Kolozsvárról, amit, bár eljöttem, örökre magammal hordozok itt Budapesten is, látod az eltáposodott szememben, ha jól belenézel.

Magas a mérce, és mi szakállcirógató közép-kelet európaiak szigorúan vesszük azt, annál inkább, ha tudjuk, kiemelkedő tehetséggel van dolgunk. André pályakezdő, de máris a kisujjában van a nyelvi bravúr. Vannak tudatosan használt, saját szavai, szófordulatai, ami sokat jelent.

A forma ördöge, hogy könnyen feladja a természetességet, könnyen becsúsznak töltelékszavak a rím, a ritmus, a szótagszám kedvéért: „puhára öntöz épp a város,/ körbejár a szmogtenyér,/ úgy hasonlít önmagához,/ mint penészre kis kenyér./ mégis húzni kéne éppen,/ nyálkahártyát, mint akár” vagy „úgy ahogyan szakad el még lomha zsineg puha hasban” (kiemelések tőlem). Állítólag szabad verset nehezebb írni, mert ott minden szónak, formai megoldásnak (pl. sortörés) indokoltnak kell lennie. Én azt mondom, formában nehezebb írni, mert ott is minden szónak és minden formai megoldásnak indokoltnak kell lennie. Az igazi formai bravúr a természetes hangzásban van.

Továbbá a nyelv gazdagságának és korlátlan lehetőségeinek ördöge, hogy nehéz kordában tartani, könnyen túlcsordul és zavarossá, áttekinthetetlenné válik, elvész a lényeg, és csak jó sorok és képek maradnak. Példa a dudorász című vers, aminek csodás zenéje van, teszik azt a daktilussal toldott adóniszi sorok, ám lehetne folytatni a végtelenségig, ami nagy kísértés. André legtöbb verse hemzseg a zseniális soroktól, de érzésem szerint ezek mindegyikéből lehetne egy sokkal letisztultabb és egyszerűbb, ám annál ütősebb verset kovácsolni.

Az említett kifogások mégis elkerülhetetlenek egy pályakezdő költőnél, aki formában ír, legyen bármilyen tehetséges.

Kiemelném a Helikon júniusi számában megjelent seörös wándor című verset, amivel André I. helyezést ért el a BBTE Magyar Irodalomtudományi Intézet Weöres Sándor pályázatán. Méltán. Mert nem egyszerű Weöres-parafrázisról van szó. Nem Weörest szólaltatja meg André, hanem André szólal meg Weöres előtt, bemutatkozik, a saját hangján.

Mondhatnánk, hogy André méltó utóda Parti Nagy Lajosnak és Weöres Sándornak, de nem az. Miért? Mert most két szakállcirógatás között feldobok egy jóslatot: André nem utód, mert egyelőre gyakorol, és még nem láttatok semmit: néhány év, és az ő utódairól fogunk beszélni. Tanúm rá a seörös wándor, amiből ideidézem kedvenc soraimat – van bennük valami megfoghatatlan nagyság – költészet a legjavából: „mert minden a kutyákra vezethető vissza,/ csak kutyául lenni lehet, csak ez a premissza,/ és hogy ölek és ölebek és vérek és vérebek/ jelzik az égtájakat, még mielőtt beléjük tévedek.”