Ide illőbb cím volna: Egy regény regényéből, de azonnal megtámadnának, Thomas Mann okán, plágiumért; valaha még elment volna, de ma már sokan nem bírják elviselni, hogy valaki nemcsak írt, de olvasott is valamit, s szaladnak bíróságra.

„Az ember életében nincsenek lengyel hercegnők”… Majdnem ötven éve megjelent regényemnek* e mondatát idézték és vitatták legtöbben (legalább ötön-haton) a nőolvasók közül; különben ez nem is az én véleményem, hanem dr. Végh Rudolf levéltárosé; ő, a regény szenvedő és szenvelgő hőse állítja, tiltakozásul a legenda ellen, miszerint Bodor Péter kétszáz évvel ezelőtt azért épített zenélő kutat éppen oda, ahova, Marosvásárhelyen, mert a szomszédos Apolló-palotában éppen akkor egy lengyel hercegnő lakott, s annak így akart éjjeli zenét adni. Valóban nem azért tette, az igazság sokkal borzalmasabb, de a lengyel hercegnőkről azért az a véleményem (persze most nem Liszt Ferencékre vagy Bogdán Lacira gondolok), hogy átsuhanhatnak sokuknak az életrajzán. Volt például egy ideológia professzor ismerősömnek egyik tanévben egy lengyel hercegnő tanítványa, első pillanatra szürke kis cica, de merev, fakó arca, ha néha kitüzesedett, az egész terem több fokkal világosabb lett, résnyi szemei ha tágra nyíltak, megkondult a krakkói katedrális öreg harangja, a Visztula s a Balti-tenger. Amikor tanulmányai befejeztével távozott, az itt maradt és feleségére hagyott tudós tanár különös elváltozásokon esett át, pl. ha csak annyit hallott, hogy Varsó, vagy hercegnő, arcán a röhögőgörcs sírógörcsbe ment át, s annyira lehorgasztotta fejét, amennyire csak bírta.

Mindez azonban semmi: iskolás koromban sokszor ebédeltem egy fura kis kelet-afrikai leánnyal, aki valószínűleg borzasztó ősi és előkelő származású volt… Egy vásárhelyi köszörűs olasz hadifogságba esett, s Eritreába vitték, a tengervízből sót aszalni. Amikor évek múlva az első világháború után mehetett már ama kikötő felé, ahonnét hazafelé volt viendő őt a hajó; valahol, a sivatag szélén, talált egy hároméves forma, eldobott leánygyermeket. Nagy nehezen életre pofozta, itatta, mosogatta, a hajón az útlevelébe Fini néven íratta be; „legalább nem megyek nyolc év után üres kézzel haza.”

Vásárhelyen aztán, alig száz méternyire a Bodor-kút egykori helyétől, a Nagypostától kicsit lejjebb, a Szentgyörgy utcában előkotorta egy lépcsőház zugából hajdani köszörűs felszerelését, kivitte a járda szélére, s ott fent kést, ollót, bárdot; sok munkája akadt, a közelben négy vendéglő, három mészárszék, két borbély és suszter működött; a fekete csöppség a járda szélén hasalt s a fennivalókkal játszott, sikeres reklámbábu! 

Mi köze mindennek a zenélő kúthoz? Rögtön kiderül. A köszörűssel ferdén átellenben magaslott a ferences apácák zárdája, nyolcosztályos iskolával. Lassanként nővér Dyonésiának, és nővér Emerenciának is feltűnt, hogy van ott a túlsó járdán valami. És Finit befogadták az iskolájukba, majd később ügyesen beosztották, hogy minden héten bizonyos napokon, más-más osztálytársánál ebédeljen, ezért aztán nővérem miatt sokszor ebédelt az évek során nálunk. Csúnya volt, de nem taszító, sötétsárgás barna bőr, lapos orr, a feje búbjáig érő homlok, vöröses fekete hajtekerccsel keretezve, igen sárga szem. Hanem a mozgása: lassú, kimért, mindig tiszta vonalú. S vagy tíz év múlva, amikor már König fodrásznál volt tanulólány, egy este, rövid, fehér, ujjatlan köpenyben, a borbélyműhely előtt a felmosó vizet a kanálisba öntötte, megrendülve ismertem rá a mozdulatra: pontosan a kinyújtott kar vonalában előre szegzett arc, de – oldalt fordított váll; egyiptomi királysírok falfestményeiről készült fényképekről ismert, jellegzetes mozdulat – a frontalitás elve Óegyiptom művészetében! – a kis Fini bizonyára nílusi királyok ivadéka!

Ezért aztán, amikor úgy döntöttem, hogy a zenélő kút ideáját végülis megírom, már tudatában voltam számos írói életrajz elolvasása után, hogy egy jó regényt mindig meg kell előznie két halványnak, zsengének, nyekergősnek, az első zsengének szánt művemet Finiről írtam meg. Természetesen, szégyentelen May Károly – Verne Gyula utánzat lett belőle, de az oázisokban azért már zenélő szélkerekek sikongattak-bongtak:

A kéziratot elveszejtettem. Ezzel azonban még sem Fini saját története sem az Etióp mennyasszony regényének további sorsa nem fejeződött be, de mindez már más lapokra tartozik…

                    ***

A Bodor Péter anekdota-csokorból ugyanis nem a pénzhamisítás érdekelt a legjobban, sem a halálos ítélete s áldozatként a bosszúja, sem „magától menni pretendált” szekere, hanem a kút zenéje; s talán még a „zenélő almárium”, meg az a pereskedés, ami abból fakadt, hogy egy kölcsönkért zongorát s egy üvegharang-játékot (celesztát) egybeszerkesztett – és nem adta vissza gazdájának! A zene mint teljesen haszon nélküli, mégis súlyos esemény! Az is meglepett, hogy sehol egy adatot nem találtam arról, miféle zene lehetett? Egyes falvakban hallottam olyan változatot, hogy kerekes kút, vagy gémes kút volt, s mikor húzták a vizet, akkor muzsikált. Ám mit, és hogyan? Arról soha egy szó sincs. Egyetlen adat, hogy csendes, tiszta éjszakákon, Szentkirályon is hallani lehetett; légvonalban úgy két és fél kilométerre.

Az volt a tervem, hogy rekonstruálom a zenét; valahogy úgy képzeltem el mint a Galántai táncokat: lassan hömpölygő, visszhangokkal kísért, búgó rondótételek, köztük magas regiszterekben sziporkázó tombolás. Annak ellenére, hogy fahangúnak és botfülűnek tartott – joggal? – a környezetem, egész nap dúdoltam, hápogtam és morogtam, a háborúból visszatérve még zongoraórára is beiratkoztam. Zenészi ábrándjaimnak énektanárunk vetett véget: a zászlórúddal kergetett ki kóruspróbáról, s még a folyosón is utánam vágta. Na jó, ugrottam félre, akkor írni fogok inkább.

Utáltam írni; az osztályban nekem volt a legcsúnyább kézírásom, gyötör az írás művelete. Egy időn túl azzal vigasztaltam magam, hogy persze: a kézügyesség és a magasabb rendű értelmesség negatív korrelációban viszonyulnak egymáshoz. Meg kell írnom a második „gyengén sikerülő” regényt! Egy karácsony előtti napon, estefelé egy fiatalember haladt a járdán, hóna alatt egy karácsonyfával. Egyszercsak megfordult és a fenyőfa csúcsával arcon vágott egy szembejövőt, az káromkodott, arcul vágta a fiatalembert, a falnak lökte, majd elvágódott. A karácsonyfás alak kicsit topogott, nézelődött, majd egy alacsony földszinti ablakon kopogtatni kezdett: Eszter! Eszter!

Ezért lett Eszter a címe a második martalék-regényemnek… A volt főnökére, egy gazdag fogorvosra valamiért haragvó asszisztensnő, leépített ágyasa, ki most éppen a szülészeten segédbába, amíg új fogorvost és barátot nem talál, elcserélte annak karácsony éjjelén született lánycsecsemőjét egy ugyanazokban a pillanatokban született másik babával, egy nagyon szegény munkáslány apátlan csecsemőjével. És… eltelik 17 év! A nagy luxusban felnövő fogorvos lányt elhurcolják Auschwitzba, de szerencsére hazakerül, szülei sem haltak meg; hazatérnek… Az eredeti lányuk közben munkásnő lesz valami bőrgyárban, ő tartja el szegény, már-már kótyagos „nagyanyját” s azon gondolkodik, hogy nyáron ő is elmegy nádikurvának egy kis mellékesért, amikor a cselszövő szépasszony leleplezi az egész komplexust, egy már külföldről írt levélben, mellékelt bizonyítékokkal. És ekkor kezdődnek a nagy szembesülések és shakespearei érvelések…

Pár házzal a sarkunkon túl lakott egy velem egyidős, nagyon intelligens fiú, ő túlélte Auschwitzot, de a következő évben már visszament Münchenbe s beiratkozott a műegyetemre. Éppen itthon járt téli vakációra… Elcsíptem, s elmeséltem neki az Eszter cselekmény-vázlatát. Villogó szemekkel hallgatta, majd felkiáltott: Hatalmas regény lenne belőle! Ha nem te írnád meg, hanem egy Thomas Mann-méretű író, vagy Faulkner nagy regénye lehetne, de ha te írod meg, úgy fenéken fognak billenteni, de ú-ú-úgy!

Az Esztert is átadtam az enyészetnek…

*Rovarcsapda, 1969.