"nem a hősök voltak a hősök"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 7. (645.) SZÁM — ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Könczey Elemér
Bánffy Miklós, az eklektikus grafikus
Dávid Gyula
Milolu: egy rendhagyó Bánffy-regény
Fried István
"A zene boszorkányos hálójá"-ban – Bánffy Miklós kisregényei
Balázs Imre József
Bánffy Miklós és a Reggeltől estig művészproblematikája
Kenéz Ferenc
Versei
Erdei L. Tamás
Szürkécske
Váradi Nagy Pál
Átkelni tilos
MARTON RÉKA ZSÓFIA
Hótánc
Horváth Előd Benjámin
Harghita-tánc – Interjú André Ferenccel
A Seörös Wándor eljövetele – André Ferenc verseiről
GIAMBATTISTA BASILE
A két kicsi pizza1 – A negyedik nap hetedik meséje
Szőcs István
A zenélő kút kongása 1.
Szántai János
Zsuzsannák, vének
LOVASSY CSEH TAMÁS
Sikertelen újratemetés
MÁRTON ÁGOTA
Variációk papírszívre
Pap Ágnes
Nem csak gyerekeknek
Vízi Tünde
Analógiák
Demeter Zsuzsa
Kondorosított kalandregény
Lászlóffy Zsolt
Demény Piroska emlékezete
Hírek
 
Szántai János
Zsuzsannák, vének
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 7. (645.) SZÁM — ÁPRILIS 10.

Sós Ágnes 2013-as, Szerelempatak című dokumentumfilmje izgalmas alkotásnak tűnhet. A dolgozatot ugyanis megelőzte a híre. Hogy pikáns. Meg erotikus. Na, ez nekem helyből nem volt szimpatikus. És nem azért, mintha nem tudnám, hogy bizony a falusi emberek is élnek szexuális életet. Hogyne élnének, sőt. A magyar népdalkincs jó része tele van ilyen utalásokkal. Hej, Jancsika, Jancsika, mért nem nőttél nagyobbra. Nőttél volna nagyobbra, lettél volna katona, hogy csak úgy kapásból idézzek. Vagyis nemcsak hogy volt, van szex falun, vaskos irodalma is van neki. Inkább azért keltett visszatetszést az úgymond szerelemről és vágyakozásról szóló nagydokumentumfilm beharangozója, mert tudjuk, a szexszel szinte mindent, ha nem mindent el lehet adni. És habár – dokumentumfilmről lévén szó – gondolhattam volna valami kultúrantropológiai vizuálelemzésre is, az HBO mint gyártó garanciának tűnt arra vonatkozóan, hogy mégsem ez lesz.
A film Másik János kicsit bluesosra faragott zenei aláfestésével indul. Gyakorlatilag egymásra hányt képsorokat látunk, rendezői tetszés szerint. Olyan ez, mint a szénacsinálás, ami egyébként a felvezető szerves részét képezi. A végén, úgymond, fallikusan áll a buglya, jön a főcím, s kezdődhet a film. Az alkotó helyzetbe hozza a nézőt. Bemutat egy környezetet, ahol várhatóan játszódik a cselekmény. Az egyébként kiváló operatőri munka eredménye azonban se több, se kevesebb, mint a csontig rágott és számtalan fórumon a sárga földig lehordott Erdélyország-Tündérország imázs egy újabb verziója. Én már itt csatornát váltottam volna, ha nem tudom, hogy csak most jön a java, vagy hogy pikánsan fogalmazzak, a magja. 
A rendező világosan kimondja: egy erdélyi falucskában vagyunk. Ahol a vének élvezik a szexet vagy annak emlékét. Annyi különbséggel, hogy Zsuzsanna is vén. Ami nem baj, sőt, egészen izgalmas. Viszont ebből fakad az egyik dolog, amit rögtön nem értettem: a fiatalok nem élvezik? A film szinte szemérmes tartózkodással bánik a fiatalabb generációkat bemutató képekkel. Mintha ők egy másik, elsüllyedt faluban élnének. Hogyne, dolgoznak, házasodnak, még gyerek is van, ami, ugye, a szerelem gyümölcse szokott lenni. De nem relevánsak. Csak a vének. Hogy miért? Hát mert a gerontoszex izgalmas. Szenzációs. Ha rurális, akkor még inkább. 
Az alanyok egytől egyig izgalmasak. Hitelesek. Tesznek-vesznek, mesélnek, időnként jól szórakoznak saját és egymás zaftos történetein. Szerettem nézni őket. Időnként azonban bevillant, hogy vajon tudják-e, mekkora nyilvánosság előtt beszélnek szexuális élményeikről. Aztán meg az jutott eszembe, hogy vajon miképpen bírta rá a rendező a koros alanyokat, hogy intimus magánügyeiket kiteregessék a kamera előtt. Adott pillanatban azon kaptam magam, hogy ez a műhelytitok sokkal inkább érdekel, mint maga a szexuális élménybeszámoló. Csak hát az ügyes alkotók visszatartottak minden ilyen értelmű információt. Túlexponálják az alanyokat. És itt kezdődik a hitelesség elvesztése. Nem elég a hiteles arc, az aranyfedezetes képi világ, a módszertan bemutatásának híján műdalosodni kezd a produkció. És mintha ez nem lenne elég, sorjázni kezdenek a hibák. A rendező biztos kézzel ismerteti meg a nézőt geronto-erotikus utazásának epizódszereplőivel. És akkor feltűnik egy bácsi, aki néz. Ismerjük a tekintet hatalmát. Tarkovszkijnál vagy éppen Mathieu Kassovitznél működik. Ebben a dokfilmben viszont, ahol az alkotó hozzászoktatja a nézőt, hogy a fejek beszélnek, a semmibe néző öreg bácsi üres. Illetve, történet híján anzixszá redukálódik. Ugyanis neki nincs sztorija. Ő valószínűleg nem akarta magát kibeszélni. És a hibák folytatódnak. Egy adott pillanatban a nénik, a Zsuzsannák táncra perdülnek. Ami önmagában nem is lenne baj, ha nem hiányozna a vizuális, narratív, dramaturgiai és egyéb kontextus. De hiányzik. És akkor ismét üresen jár a kép. Aztán ott a film egyik legsúlyosabb hibája. Az alany, egy Zsuzsanna a pár körül, elmesél magáról ezt-azt, nagyon közvetlenül, nagyon kedvesen. A néző már megszokta, hogy a szereplők erről meg arról beszélnek. És a témához illő élvezettel nézi, hallgatja a történetet. És váratlanul felkapja a fejét. Mert a néni elmondja, hogy agyoncsapott egy tisztességtelen pernahajdert. És börtönbe került. Na. Mondja, csak mondja, néni, ez aztán a sztori. És nem. Az alkotók valamiért otthagyják az alanyt. És magára a nézőt, aki lázasan gondolkodik, hogy hűha, ez a rendes néni ilyet csinált. Miért? Ki ő, hogy ilyen indulatok dúltak benne anno? Milyenek voltak a börtönévek? És nem kap választ a kérdéseire. Érthetetlen. De tovább is van. A film vége felé a nénik kimennek a domboldalra piknikezni. Tessék? Igen gyakori látvány az erdélyi falvak világában. Két hatvanas-hetvenes néne úgy eszeget a zöldben, mintha valami angol polgári család tagjai lennének. Ki az a naiv néző, aki elhiszi, hogy ez így igaz és dokumentum? Biztos vannak néhányan. Nekik azt ajánlom, higgyék el, hogy ezek a nénik vidáman gurulnak lefele a domboldalon. Ezt ők így szokták. Pedig nem. Nem szokták. Mostanában legalábbis. Egy újabb anzix. Hiteltelen, turistáknak szóló. 
De ezzel együtt kellemes, néhol a szó legszorosabb értelmében izgató film is lehetne Sós Ágnes dolgozata, ha... Ha nem derülne ki a filmen kívüli információáramlásból, hogy az alanyok nem ugyanabból a faluból származnak. Miközben végig arról értesülünk, hogy a történtek Csíkszentdomokoson zajlanak. Ismerős Grigorij Alexandrovics Patyomkin neve? Nagy Katalin cárnő egyik minisztere volt, aki a krími hadjáratot vezette annak idején. Házak homlokzatát húzatta fel az út mellett, hogy cáranyuskát elkápráztassa. Nahát, Sós Ágnes gyakorlatilag ugyanezt teszi. Összeeszkábál egy virtuális, nemlétező falut és benépesíti a koncepciónak megfelelő lakókkal. Rosszmájú hasonlattal élve: a széles körben népszerű városépítős kompjúterjátékokra emlékeztető platformot teremt, ahol kénye-kedve szerint elbíbelődik az egymáshoz nem tartozó, közösséget nem teremtő figurákkal. A végeredmény: egy szép képekkel telerakott, üres film-világ. Teljesen üres. Lufi. Így is lehet filmet csinálni, mondhatná valaki. De minek?

Szerelempatak, magyar dokumentumfilm, 70 perc, 2013. Rendező: Sós Ágnes. Forgatókönyvíró: Sós Ágnes, Thomas Ernst. Zeneszerző: Másik János. Operatőr: Lovasi Zoltán, Sós Ágnes, Petróczy András. Vágó: Thomas Ernst.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében