A magyar színháztörténetben nem újdonság, hogy emlékműsorral tisztelgünk nagyjaink előtt, ám a történelmi múlt íly módon történő bemutatása nem csak azért problematikus, mert sokszor kijelentő mondatokat követel egy még tisztázatlan kérdésben, de távolságot is teremt a közönség és annak múltja között, a történelmi alakot pedig muzeális értékké, elidegenített, poros történelmi dokumentummá teszi.

A nagyváradi Szigligeti Színház mégis ezt a formát választotta, hogy megemlékezzen névadójáról születésének kétszázadik évfordulóján. Szigligeti Ede munkássága, a magyar drámairodalomban elfoglalt helye vitathatatlan, mégis mintha meg kellene védeni valamiféle korunkbeli veszélytől – talán a feledéstől? – legalábbis a váradi színház Szigligeti című történelmi fikciója szerint.

A Selmeczi György által rendezett előadás azt ígéri: egy utazás részesei lehetünk, melynek végén helyreáll a rend, és a hálátlan utókor helyén kezeli végre a szerzőt. Megszületik egy kissé unalmas dramaturgiai ív, Szigligeti végigjárja a különböző történelmi korokat, hogy darabjait valahol előadják, ám végül mindenhol falakba ütközik. Mindeközben megszűnik a tényleges reflexió halvány lehetősége is, hogy feltegyük a kérdést: mit jelent számunkra az a (történelmi) hagyomány, mely egybefonódott Szigligeti Ede nevével?

Az előadás nyitóképe Szigligeti temetésén zajlik. Kortársai búcsúznak a magyar színpad géniuszától. Már ebben is van valami dohos patetizmus, ami nem csak a korhű ruháknak köszönhető – ezekkel nem lenne baj, ha nem csupán illusztrálnának egy kort, de jelentéstartalommal is bírnának – de a szövegnek is, melyet Béres Attila jegyez. A párbeszédek egy színháztörténeti lexikon szócikkeinek dramatizált változataiként hatnak, céljuk minél több (színpadilag haszontalan) információ átadása, a történelmi alakok felvonultatása. A patetikus emlékezést csak az töri meg, hogy az elhunyt felül koporsójában és megkérdezi: kit is temetnek valójában? Erős gesztusa ez az egyébként lagymatag cselekménynek (Szigligeti megpróbál meggyőzni egy-egy színházvezetőt, hogy adja elő egyik darabját, majd amikor az nemet mond, a szerző szomorúan tovább áll), s talán ez az egyetlen olyan feszült pillanat, amely elegendő dinamikát adhatna az eseményeknek. A gyászolók nem reagálnak megfelelően e csodára: elviccelik, meglepettséget mímelnek, de halad minden a saját útján, s a frissen feltámadott Szigligeti is túl hamar tűnik el a színről. Elkezdődik utazása, melyben társa a váradi színház egyik emblematikus művésze, Hajdu Géza (Géza bácsiként vándorszínészt alakít), aki mintha a történelmi idők felett állna, s így olykor-olykor véleményezheti a látottakat, noha leginkább csak egy csendes sarokból figyeli a történéseket.

A különböző korszakokat leginkább a háttérben váltakozó festett képek jelzik. Nem túl izgalmas elemei az amúgy sem bonyolult díszletnek, ami aligha segít a különböző történelmi időszakok elkülönítésében. Szigligeti a vándorszínészet korában kezdi utazását, maga is a játszók közé áll, de darabja mégsem talál igazi sikerre. Az alkotók mintha ízelítőt szerettek volna adni az írott örökségből, melyet a szerző ránk hagyott, így öt színpadi szövegéből is beidéznek jeleneteket, amikor a fiatal Szigligeti a különböző korszakok színházcsinálóit próbálja meggyőzni saját tehetségéről. Túl kiszámítható e dramaturgia, nézőként már igen korán tudjuk, hogy sehol nem talál majd befogadásra az életmű, ezért a tényleges feszültség nélküli helyzetekből adódóan próbálunk meg valami teljesen másra, például a színészi játékra fókuszálni.

A Nagyvárad Táncegyüttessel kiegészült társulat népes tömege vesz részt a produkcióban, de kiemelkedő alakításokról nehezen beszélhetünk. Sokfélék a megelevenített személyiségek, ám oly bántóan egyszínűek, hogy már-már üdítően hatnak a zenés táncbetétek, még ha nem is mindig dinamikusak és pontosak. A címszerepet alakító Hunyadi Istvánnak nincs könnyű dolga: egy nem túl nagyívű jellemfejlődést elszenvedő figura alakítójaként ugyan végig jelen kell lennie a színpadon, de őt is rabul ejti a már említett, nem túl izgalmas dramaturgia. Hunyadi mintha nem találna kapaszkodókat az előadásban: bolyong a térben, sűrűn igazgatja haját, igyekszik meggyőző lenni, rámenős és szelíd, ám amikor a saját korunkhoz talán legközelebb álló kortárs színházi alkotókkal találkozik, akikkel aztán nem találja meg a közös hangot, kiáll a színpad szélére, széttárja karját, vállat von és bús, szomorkás ábrázattal eltűnik a sötétben. Néhány színésznek mégis sikerül egy-egy gesztusban felidézni az általa megformált történelmi személyiséget. Varga Balázs Petőfiként szép pillanatokkal ajándékozza meg a közönséget (a hálás szerep gesztusrendszerében gyakran visszaköszön a jól ismert budapesti Petőfi-szobor testtartása is), Dimény Levente Major Tamást alakítva lesz az előadás egyik színfoltja, Tóth Tünde pedig hangjával arat ismételten sikert.

A karakterek kavalkádja nem az elmélyülést szolgálja, az alkotók görcsösen kutatják a tanulságot, miközben nem adnak választ arra: valóban aktuálisak-e (játszhatóak-e) Szigligeti szövegei? A nevét viselő váradi társulat előadásból mindez nem derül ki, sőt, ha nem vigyázunk, hamar levonhatjuk azt a következtetést, hogy – a látott öt jelenet alapján – ezek a szövegek a mai ember számára nem tartalmaznak valós problémákat, ritmustalanok és mondjuk ki: unalmasak. Mindezekkel azonban az előadás nem foglalkozik, ehelyett ragaszkodik a historizáló szemlélethez, a tévesen értelmezett múltfeldolgozáshoz. A legnagyobb gond mégsem ez, hanem az az ominózus, már említett jelenet, melyben Szigligeti találkozik a kortárs színház képviselőivel, feltehetőleg egy alternatív színház tagjaival. Félelmetes az a szemléletmód, ahogyan az alkotók hozzányúltak a kortárs színházat érintő témához: a fiatal alternatívok züllött huligánokként, flúgos csitrikként és lecsúszott értelmiségiekként jelennek meg, akiknek a fesztiválszereplések és a minél magasabb bevétel fontos, no meg a meleg-téma és az épp aktuális castingok. De még csak nem is e torz képpel, vagy a jelennel való kapcsolatnélküliséggel van a legnagyobb baj. Sokkal fájóbb, hogy az előadás e szakaszában derül ki: az alkotóknak valójában nem sok kapcsolódási pontjuk van a kortárs színházi nyelvhez, ami persze nem jelenti azt, hogy nézőként nem lehet arra vonatkozóan igényünk, hogy érvényes állítások hangozzanak el színpadainkon múltunkra, jelenünkre és jövőnkre vonatkozóan. Mert minden bizonnyal van a színháznak az illusztráláson kívül más szerepe is, így például valós kérdéseket tehet fel ahelyett, hogy történelmi ruhákba bújtatott színészeket hozzon olyan kínos helyzetbe, hogy az előadás végén egy butácska dalban énekeljék el: a színház az a hely, ahol a „súgólyukból előbújnak a régi szerepek”.

Hajdu Géza a színház örök létét szimbolizáló idős alkotóként még az előadás elején elmondja: „Meghalt Szigligeti. Éljen Szigligeti!”. Valóban kétszáz év van köztünk és a neves színházcsináló között, de e távolságnak  nem kell feltétlenül azt jelentenie, hogy megszűnt mindennemű kapcsolatunk vele. Talán az lenne a megoldás, hogy a historizáló ciráda helyett valós, érvényes kérdéseket tegyünk fel munkásságával és korával kapcsolatban. Mert lenne miről beszélni.

Nagyváradi Szigligeti Színház. Selmeczi György – Béres Attila: Szigligeti. Rendező: Selmeczi György, díszlet: Lőrincz Gyula, jelmez: Florina Bellinda Vasilatos, zenei vezető: Lászlóffy Zsolt.