A Papírszív a keresés labirintusaiba menekült gondolati konvergencia, avagy a keresett labirintus árnyaiban való megpihenni vágyás azért, amiért megválthatóvá válik a lét. Vállalhatóvá, elviselhetővé, élhetővé és mérhetetlenné. Egyfajta geometriai algoritmus jelenik meg a zene lehetőségében, gyógyító, világmegváltó erejében, mely a papírszív rezdüléseinek szerves részeként rezonál a külvilág eseményeivel és a belső történésekkel. A zene nem leegyszerűsített ritmus, hanem pszichoanalízis, körbe-körbe tekeredő, megelevenedő és megelevenítő közeg. Az ujjakban bizsereg, és a billentyűk nyomán szubsztanciává lesz a kötet végén, a „megvilágosodás” szeretethimnusz-szerű pillanataiban. Az első fejezet Soul connection címmel indul, és a Barcelona song-tól a Corazon de papel-en át eljut az Evergreen Orchestrá-ig. Szinte mindvégig valamilyen ‘soul connection’ megteremtésére összpontosul a cselekmény, ahol a soul és a jazz hangulata létmeghatározó közeggé lesz. A hangok, szavak „szétomló molekulákká” változnak, beépülnek a vérkeringésbe, és oxigénnel látják el az ereket – mondja egy adott pillanatban a főhősnő. És érdemes a könyvet a benne leírt dallamokkal együtt lapozni, hallgatni, meglepően más hatást közvetít majd, mint a zene nélküli olvasat.
Márton Evelin tavalyelőtt megjelent első regénye dísztópiából épít utópiát, melynek helyszíne egy lakatlan szigetegyüttes, az Atlanti-óceán közepén. Lakói, a már évek óta odahelyezett hajcsár, Brodu, az „Új Vallás” kidolgozásával megbízott főhős, Sztása, Szaíd, a kapcsolattartó, Jenőke, a tudós és Ezópusz, a Szemetek Császára, egyben a Csodálatos Mandarin, pontosan meghatározott szerepköreikben válnak az utópikus hangulat megteremtőivé és szubverzív (tükör)képeivé. Jenőke a nevetségességig irigy és kishitű, Ezópusz a kettősségek összeegyeztethetetlen megtestesítője, Brodu az érzékenységgel küszködő ösztön, Sztása az összetört, vívódó és csupán látszólag érzéketlen Papírszívű, akiben „minden elég, mint a vékony cigarettapapír”. Brazíliából, édesanyja halála után, egy különös tehetségeket gondozó svájci intézetbe kerül, innen indul különleges megbízatása. Szaíd két világ, a valós és a titkos között mozog, amaz segítségével teljesíti emez kéréseit. De az egymásra utaltság ellenére mégis önműködő miniatúráról van szó, melyben éppen a muzikalitás ellenpontozza a megszervezett sorsok határszögeit. A közös cél elérése érdekében és a konkrét feladatkörök ellenére a szereplők közül senki sem tudja biztosan, hogy miről is van szó. Ehhez az egyszerűen megfogalmazható, de nehezen megközelíthető célhoz homályból eszkabált eszközök, a Jó Emberek Szervezete, galamb és sirály kézbesítette levelek és megérzések vezetnek. A cél pedig, nagy vonalakban, az emberiség megmentése a „Világbéke egérszürke tankjaival” szemben.
Érdekesen vegyül a jelenkor iróniája (a nagybetűs főnévi szerkezetek allegóriájában: a Jó Emberek Szervezete, Mágnások, Világbéke, a Nagyfőnök), a sci-fi jelleg (a Jövő Városa buborékban) és a házcserepes otthonszag a könyvben. Sztása emléktöredékei elvezetnek a szülői házba, a Nyárfasor 78. alá, ahol az álomszerűvé, mozdulatlanná dermedt időben egymásba fordulnak apa és lánya összekapcsolt látomásai. De az otthon is, akárcsak a titkos szigetek időtere, teljesen független a konglomerátumokba rendeződött világtól, a minden szempontból „összeolvasztott” Európától, és az itt-ott meghúzódó, később a mű fősodrába helyezett szereplőktől. Aytor Athala, a Nagyfőnök és Megbízó feltűnése és eltűnései általában váratlanok, Szelimé Karimli csak a regény vége fele lép személyesen a színre, az esemény szálait kezében tartó Anyaként, és Madár, Brodu egykori társa, szinte a semmiből száll fel a trieszti hajóra, majd érkezik Spanyolországba és később a szigetekre.
Legtöbb esetben a szereplők az emlékező tudat fátylán át körvonalazódnak és kerülnek a történet dinamikájába. Folyamatosan visszatér valaki a múltból, az otthoni légkörből (Szelimé, Danieli, Madár/Ptica, Sztása apja), ahhoz, hogy kiteljesedhessen a jelen. Az erőteljesen új szintén a régiben talál önigazolást: az Új Vallás tulajdonképpen az ősire épül, Ezópusz az újrahasznosításon dolgozik, Jenőke a tengervízből nyeri a ivóvizet, a főhősnő rájön, hogy a körkörösség, a farkába harapó kígyó, a spirál alakzata reményt szül. A meghallgatott dalok sokszorosan ismétlődnek, Sztása olykor nem bírja abbahagyni a zenélést, és a szédülés, lebegés gyakori terápiás tevékenység. Ugyanakkor kifejezetten hangsúlyos az elszigeteltség, a zártság és a magány többszintű összecsúszása: „Az ember be van zárva önmagába. Csak annyit tehet, hogy mindent átél, ami átélhető. Előbb-utóbb minden visszatér önmagába”. Kedvelt szövegszervező elv tehát a körkörösség, visszafordulás, ismétlés motívumainak szembeállítása a mozdulatlanság dermedtségével, egy minél komplexebb keresési mintázat felállítása érdekében.
A hiányokból, darabokból épülő vagy éppen összeroskadó ének kapcsolata sem lehet teljes, ha testi, akkor például nem lelki (Sztása és Brodu), ha gondolkodásbeli akkor nem lehet testi (Sztása és Ezópusz), így megalázások, erőszak, kiábrándulások, keresések sora bővíti az ismétlési sémákat. A kivétel „az anyaggá lett idea”, a zene ereje, amely beépül a cserepek, darabok, szilánkok közé, összeforrasztva a szétesett részeket. Az idilli záróképben pedig: Elvira, a cigánylány, fekete lova oldalán „egy-egy jókora kosár, bennük gomba, szamóca, áfonya”, Madár és az édesdeden alvó kismama, Sztása, a rengeteg önemésztés, őrlődés utáni harmónia kiegészül egy látomásszerű képpel is, egy összetett jelentéstartalommal bíró fekete gólya jelenlétében.
A zene fluiditása a regénybeli „víztömegekben” is konkretizálódik, az Atlanti-óceán viszonylagos biztonsága mellett a víz, akárcsak a zene, katartikus, védő és összetartó erővel bír. Sokszor áznak bőrig a szigetek lakói, de amíg egyesek számára megtisztulást jelent, másoknak különböző dimenziókba való bepillantást enged a „fátyol-eső”. Érdekes körképet látunk a Szédület fejezetben, ahol a víz valamely formája és az elkeseredés terhe minden szereplőt egy közös pillanatban láttat (mindenki sír, iszik vagy éppen fél).
A víz mellett a repülés, a színes kövekbe zárt univerzumok és a szétáradó fény motívumaiban is jelentkezik a polifonikus jelleg, így a filozofikus gondolathalmazban összemosódnak az érzéki világ és a transzcendens határai. Sztása és Aytor szárnyai és lénye angyali párhuzamokra játszik rá a madarakkal és szárnysuhogással telített képrendszerben. A lebegés, repülés és Sztása többi terápiás módszere (a zene, a spangli, avagy az irányított álomlátás okozta révület) ugyanúgy az alkotás része, mint az írásfolyamat. A Csodálatos Mandarinnal való levelezés áttörést jelent Sztása elméleteiben, az Életeim című füzet és a Füzet (önreflexív utalásai mellett) egy kibővített tudatszerűségként funkcionál.
A Papírszív tehát lapok percegésében, kottákban, füzetekben és emlékekben „zizzen meg”, és a zene ritmusában kezd dobogásra hangolódni. A Corazon de papel-ben Sztása dalának kezdeti üressége megtelik tartalommal, és papírszíve valódi szívvé lényegül. A regénybeli töredékek, kibontatlan utalásrendszerek is éppen zeneiségükben próbálnak kiteljesedni, az álom–valóság, a hasító emléksorozatok, az egymásra rántott terek, allegóriák és utópisztikus elméletek határmezsgyéjén. Márton Evelin regénye különös hangulatot közöl már a borítója által is, és kreatív, misztikus, nyugtalanító, szerteágazó variációkat teremt.
Márton Evelin: Papírszív. Bookart, Csíkszereda, 2012.