Felbecsülhetetlen az az örökség, amit ránk hagyott: nem csak népzenegyűjtőként és –rendszerezőként, rádiós és televíziós műsorok szerkesztőjeként, zenetanárként, de mindenekelőtt emberként – magyarként. Nyílt tekintete, legendás szókimondása, erőt és magabiztosságot sugárzó egész lénye az emberi tartás példája volt a nehéz időkben.

Demény Dezsőné Szabó Piroska 1917-ben született Tordán. Iskoláit szülővárosában végezte, majd Putnokon érettségizett. Kolozsvárott szerzett 1940-ben zongora szakos, majd 1951-ben zenetanári oklevelet. Attól kezdve egészen nyugdíjazásáig a kolozsvári zenei középiskola tanára volt. Tanítványai közül több olyan zeneszerző, koreográfus, egyetemi és középiskolai tanár, színpadi és táncházi zenész került ki, aki népzenei alapismereteit tőle szerezte, s később elismert művésszé vagy zenei szakemberré vált.

A bukaresti Folklór Intézet Jagamas János vezette kolozsvári fiókjának gyűjtőútjain külső munkatársként Demény Piroska is részt vesz. Az általa ekkor följegyzett dallamok közül néhány rangos kiadványokba is bekerül.1 Az ösztöndíjasként Kolozsváron tartózkodó Ligeti Györgynek ő mutatja be azt a saját gyűjtésű csángó anyagot, amelynek hatására a fiatal zeneszerző már másnap a gyűjtés helyszínére siet.

1971-től kezdve szinte haláláig (1994. április 10.) a tanítás mellett a teljes szabadidejét rádiós és televíziós népzenei műsorok („Vetettem violát”, „Szivárvány havasán”) szerkesztése és az ahhoz szükséges terepkutatás tölti ki. Életútját a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1981-ben napvilágot látott első kötete ismerteti röviden, viszont neve valamiért kimaradt a két évvel később, 1983-ban Budapesten megjelent Brockhaus–Riemann Zenei Lexikonból, amely amúgy részletesen tájékoztat a kolozsvári fiók kutatói – Almási István, Jagamas János és Szegő Júlia addigi munkásságáról; a népzenetudomány című szócikk pedig, az előbbieken kívül Faragó József és Kallós Zoltán nevét is említi.

Demény Piroska halálának huszadik évfordulóján talán mégsem annak kiderítése a legfontosabb, hogy ki „segédkezett” – itthon avagy odaát – az életrajzi adatok megszűrésében, az azonban mégis elgondolkodtató, hogy miután főműve hazai kiadónál való megjelentetésére nem látott esélyt a nyolcvanas évek elején, „a szerző már 1986-ban magyarországi kiadónál is próbálkozott, ám ez csak annyi »eredménnyel« járt, hogy ott a kézirathoz csatolt fényképek elvesztek”.2 Tény, hogy a hetvenes évek végén lezárt aranyosszéki gyűjtés közel húsz év múltán jelenhetett meg – mintegy fél évtizeddel szerzője halálát követően.

A kötet 1982 decemberében keltezett Bevezetésében így vall a szerző: „Felkerestem Lajtha László Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés című kötetében szereplő valamennyi még élő énekest és hangszeres muzsikust. A hangszalagra rögzített anyag megszólaltatásával elevenné, mindenki számára hozzáférhetővé váltak Lajtha kötetének értékes darabjai. A gyűjtésben 1976-ban zeneiskolás diákjaim is részt vettek. E muzsika ihletésére írták meg népdalfeldolgozásaikat (hegedű-duók, klarinét–zongora, ének–zongora, vonósnégyes), amelyeket zeneszerzői szárnypróbálgatásaik ösztönzésére a Vetettem violát sorozatban is bemutattam.”3

Tizennégy évesen lettem a tanítványa. Akkor karolt fel, amikor a Ceauşescu-rezsim legsötétebb éveiben a kolozsvári zenei középiskolában megszűnt a magyar nyelvű képzés. Ő volt számomra a Zeneiskola – az ALMA MATER. Magyar népzenére, egyetemes és magyar zenetörténetre, Kodály-módszerre, egy- és többszólamú (polifon és korál) zenediktálásra, zeneelméletre tanított.  Most is féltve őrzöm, az erdélyi regösének élő hagyományának utolsó emlékeként, a kénosi gyűjtés hangfelvételéről készített másolatot. 

Távozása mindenkit mélyen megrendített. Emlékére írtam az Alma redemptoris mater című kórusművemet, amelyet mi, egykori tanítványai mutattunk be 1995 januárjában – a kolozsvári Zeneakadémián.

1Lásd a Jagamas János és Faragó József által közzétett Moldvai csángó népdalok és népballadák (1954), valamint a Romániai magyar népdalok (1974) című kiadványokat.

2Vö.: Pávai István: A közreadó előszava. In Demény Piroska: Aranyosszék népzenéje. Néprajzi Múzeum, Budapest, 1999., 8.

3I. m., 14.