Vannak utak, találtatnak olyan verssorok, amelyek élénk színekkel rajzolódnak ki előttünk, hosszú évek elteltével is, ilyen például az, ahogy Dsida lovagol, valahol, a kalotaszegi utakon, hogy aztán, nem csak a képzelet tereiben, nem csupán olvasmányélmények hatására, de a valóságban is felvillanjon egy régi filmkockán, a marosvécsi kastély fái alatt, a távolbalátó valamelyik csatornáján.

Természetes mozdulatok, nyugalom, derű, magabiztosság. Ugyanaz az egyszerűség, amiről Áprily is beszélt, hogy ott lakozik a ritmusokban, sorok között.

A világot különféleképpen képzelhetjük el, nincs abban semmi különös, ha gömb alakúnak tartjuk, vagy éppenséggel laposnak, a vers terében ez természetes, hiszen ahány költő, annyi távolba látó mondat, annyi önálló, sajátos szabályrendszerek szerint működő versvilág.

Miközben sokan arra törekszenek, arról próbálnak meggyőzni, hogy a világot csakis egyféleképpen lássuk, úgy, ahogy az szerintük helyes, a vers megőrzi függetlenségét, ami éppen természetes könnyedségéből ered, abból, hogy a verssorok közötti tér néha csupán keskeny ösvény, máskor: naprendszerek sokasága, apró pont és világnyi távlat.

Ünnep tehát a vers, mert az újrakezdés, az újraértelmezés, a világ újra- és átfogalmazhatóságának lehetőségét hordozza. Ezért is fontos, hogy immár ötven éve, József Attila születésnapján a költészet napját is ünnepeljük. A Napot, amit bárki megpillanthat hétköznapjaink egén is.

A költészet ünneplése, a költői beszédmód jelentőségének felfedezése éppen ezért fontos, mert itt és most, a mindenkori pillanatban, a hétköznapi örökben mutatja fel, hogy másként is élhetünk.

Arról szól, amit a most 60 éves Egyed Péter is leírt, „te más vagy”, arról, amit a most 70 éves Farkas Árpád fogalmazott meg: „kiforr a némán erjedő nagy éjben / a csönd, a szó, a béke és a bor”, miközben, és a most már ugyancsak 60 éves Zudor Jánost idézem: „a költő más és visszatér / a sértett és az értett / a megélt és az értett / a költő más és visszatér”.

A valós térben és időben is vannak jó, ünnepelni való pillanatok, mert ott is szükség van arra a pillantásra, amelyet Orpheusz óta ismerünk, arra a visszapillantásra, amitől, ha egyetlen századmásodpercre is, de megáll az Idő.

Függetlenül attól, hogy olvasóként a Kurszk tengeralattjáró fedélzetén találjuk-e magunkat, vagy alagutakat vájunk a valóság havában, vannak ünnepi pillanatok, amikor együtt ragozhatjuk Zudorral: „Én Radnóti vagyok, / te Radnóti vagy, ő Radnóti, mi Radnótik vagyunk...”

A vers, a költő romlatlan égi mása, egyik pillanatról a másikra átveszi, mint bármely ünnepi tett, a valóság, a hétköznapok feletti uralmat. Teszi mindezt azért, hogy vígságos születésnapokon túl is átérezzük, van egy tér, ahova költőként, olvasóként, egyaránt bejáratosak lehetünk, egy út, ami egyszerű, mégis ezer színárnyalatban tündöklő világ felé vezet, ahol nincsenek kényszerítő körülmények, ahol véleményünket nem próbálják irányítani, ahol a vers nem tehet mást: világít.