"kísértsz, te örök láthatatlan"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 8. (646.) SZÁM — ÁPRILIS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Nem tehet mást: világít
László Noémi
Hadd zizegjen az írott szó, arra való... – Beszélgetés Lackfi János költővel, íróval
Vallasek Júlia
Angolkeringő 9. – Az önelemzés kudarca
ŞTEFAN AUGUSTIN DOINAŞ
Versei
Angi István
Számon kérő életmű – értékeink védelmében1
Varga Borbála
Dalok a hintaszékből
SZABÓ IMOLA JULIANNA
Tojásfélék
Zsidó Piroska
Versei
KISS ERNŐ CSONGOR
Lét(hé)re redukálva
Oláh András
Versei
Szőcs István
A zenélő kút kongása II.
Csávossy György
Üzenet más térből
Csontos Márta
Versei
NYERGES GÁBOR ÁDÁM
„Sziránó”
Jakab-Benke Nándor
Időskori önarckép
LOVASSY CSEH TAMÁS
Amit látni kell – Bogdán Zsolt Ady-estjéről
Dávid Anna Júlia
Vizit az Elízium panzióban
Xantus Boróka
„Az emlékezés hordta törmelékek” regénye
Ködképek a szorongató múltból
Portik Blénessy Ágota
József Attila-adaptációk pillepalackra
Jakabffy Tamás
Ki a plakátból!
Májusi évfordulók
 
László Noémi
Hadd zizegjen az írott szó, arra való... – Beszélgetés Lackfi János költővel, íróval
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 8. (646.) SZÁM — ÁPRILIS 25.

– Történelmed hajnalán nem volt idegen tőled a sport világa. Mesélnél erről kicsit? Átgyűrűztek-e az ott elsajátított készségek az irodalomhoz való viszonyulásodba? Kisportolt költőnek mondanád magad?

– Tizenöt évig cselgáncsoztam, edzéseket is tartottam gyerekeknek, úgyhogy kölök- és kamaszkorom hajnalán nagyon természetes volt nekem ez a világ. Egyrészt a mai napig majd’ megbolondulok, ha heti két-háromszor nem jutok el focizni-kosarazni, lányaim pedig még röpizni is megtanítottak kicsit. Másrészt ifjúkoromban, mikor a költői pályának nekiindultam, egészen természetesnek tűnt, hogy ha egy technika elsajátításához több százszor el kell ismételnem, be kell idegzenem egy adott mozdulatsort, és erőnlétre kell szert tennem, akkor az írás sem működhet nagyon másként. Sok ifjú embert látok nagy rössel nekimenni a pályának, és csalódásból csalódásba esni vagy fura utakra tévedni, mikor kiderül, ebben a szakmában jóval kevesebb az eksztázis és jóval több a molyolás, mint az kívülről látszott. Úgyhogy anno kigyúrtam magamat fejben, egyfajta „Ady-building” keretében költőnként tíz-tizenöt verset magoltam be József Attilától, Juhász Gyulától, Kosztolányitól, Adytól, másoktól. Gondoltam, ez nem rossz alapozás. Emellett minden este írtam lefekvés előtt, átnéztem az előző napi termést, rengeteg mindent kihúztam, eldobáltam, és próbáltam továbbvinni egy-két, talán jobban sikerült kifejezést, szókapcsolatot, megoldást. Tudtam, hogy a versenyküzdelem mondjuk öt percig tart, a készülés pedig legalábbis hónapokig. A sport hasznos iskolának bizonyult.

– Ha Karinthy Frigyes módjára összetalálkoznál az egykori fiatalemberrel, mással szembesülne ő ahhoz képest, amit annakidején terólad elképzelt? Gondoltál-e fiatalon más pályára is, mint amit végül bejártál?

– Érdekes, hogy mindig családban gondolkodtam, de „egy alomból származó” öt gyermekem alighanem meglepné az akkori fiatalembert. Valamiért úgy érzem, azért imponálna is neki, mindig is heves vérmérséklet voltam. A feltűnési viszketegség is megvolt bennem egész ifjan, tanáraim életét igencsak megnehezítettem poénjaimmal, handabandázásommal. Úgyhogy az akkori ifjú alighanem örülne az ismertségnek, mert nagyon vágyott rá, bár persze közben hitte is meg nem is, hogy ez kijuthat neki. Az is biztos, hogy nagyon másféleképp is alakulhatott volna a sorsom, ha nem találkozom feleségemmel, Julival, akinek annyi mindent köszönhetek. Egyetemista társaim közül nem egy fejcsóválva mondta nekem, hogy könnyebben elképzelt volna aljas nőcsábásznak, széteső szenvedélybetegnek, mint botcsinálta pátriárkának, aki elvben lettem. Nagyon érdekesen alakul egyébként a regény, amin dolgozom éppen, egyik lehetséges nézetben azt írom meg benne, mi lehetett volna egy hozzám hasonló emberből, ha nem talál társat, és kivándorol, mondjuk, Belgiumba...

– Családodban jelentős hagyománya van az írásnak. Kényszerítő erő, sorsszerűség, adottság volt ez, vagy fel sem merült, hogy esetleg más irányba is terelődhet az életed? S ha nem, hová tegyük például a fényképezés terén tett szenvedélyes kitérődet? Szólnál erről is néhány szót?

– Tenoristának készültem nagy elszánással, és író-költő szüleim, Mezey Katalin és Oláh János, pártolták ezt az elképzelést, mert az írói pályát nem tartották főnyereménynek. Utólag örülök, hogy másképp alakult, mert a torkom és a hangom nagyon érzékeny, és egy időnként repedtfazék-hangú költőt még mindig jobban tolerál a közönség, mintha folyton elmenne a voce, és fellépéseket kellene lemondogatnom. Mindamellett a fellépőkedv, a színpad szeretete megmaradt, Gryllus Dani barátom „stand up poetrynek” nevezi azt a könnyed, anekdotákkal, szóviccekkel fűszerezett előadásmódot, ahogy a verset bölcsészdiploma nélkül is élvezhetővé, „eladhatóvá” próbálom preparálni. 2013 nyarán Erdélyt is végigjártam, remek, hálás közönség fogadott. Ráadásul az opera oly kedves, porszagú, ripacskodó, cifradíszletes világa is lopózik vissza az életembe, felnőttes operameséket írogatok, például a bolygó hollandi-sztori Örkény-változatát, hrabalosan Makbetová asszony és az ő hullácskái történetét, egy idősek otthonában játszódó Parsifal-variánst vagy éppen az Álarcosbál Bosztonyban címűt, ahol magyar rendőri szakzsargonban beszélem el a Verdi-témát. Ráadásul Parázsfuvolácska címmel jelenleg is megy az Erkel színházban a Mozart Varázsfuvolájából készült átiratom, amely a kisiskolás közönséget célozza meg. Mozart elegáns szerzőtárs! Vannak ilyen visszatérések az ember életében. Ezt sem hittem volna, amikor a nagymamámmal bérletesek voltunk anno az Operaházban... A fotózás afféle hobbi inkább, bár voltak kiállításaim, és egy-két elkapott kockára büszke vagyok.

– Mekkora része van tudásnak, tehetségnek, szorgalomnak, kitartásnak, következetességnek, rutinnak, munkabírásnak a költészeti vagy írói erőpróbában? Te, aki lehengerlő mennyiségű könyv (vers, próza, műfordítás, felnőtt- és gyermekirodalom) szerzője vagy, miből merítesz új és új ihletet?

– Munka, kitartás és „sok lábon állás” nélkül a tehetség is nagyon ritkán jut érvényre. Szerencsés hobbimotorosnak tartom magam, aki abból élhet, amit szeret. Akár kiállításmegnyitót tartok, akár cikket írok, akár fordítok, akár moderátorkodom, akár gyerekeknek olvasok fel, akár tévéműsort vezetek, akár prózát, akár verset írok, így vagy úgy, de minden a mániámmal, az irodalommal kapcsolatos. Ami az ihletet, vagy ahogy jobban szeretem: az ötleteket illeti, ezeket részben egyes izgalmas megbízások hozzák ki belőlem. Most például egy női magazin férfidivattal kapcsolatos írást vár tőlem, s mikor ezt kérték, rögtön bevillant egy régi novellacsíra, melyben a maffiózós kinézetű télikabátok átveszik az uralmat a világban, elfoglalnak minden vezető pozíciót, beülnek a hivatalokba, és kiszorítják az eleven embereket. Rögtön kedvem támadt belevágni, hiszen egy régi tervemet lobbantotta be a felkérés. 
Megvilágító erejűnek tartok két, egymásnak látszólag ellentmondó idézetet. Gottfried Benn mondta, hogy „a vers nem születik, hanem csinálják”. Fontos tehát a technikai vértezettség, hogy az akció pillanata, az „éles bevetés” ne érje készületlenül a szerzőt. A másik egy finn költőtől származik: „a verset nem csinálják, hanem keresik, mint erdőn a gombát”. Vagyis a puszta tudás, verskészség önmagában kevés, szükséges egyfajta állandó feszített figyelem, szimatolás, világra nyitottság ahhoz, hogy valóban izgalmas képek, hangzó formák sokasága zuhogjon be a tudatunkba, és legyen miből válogatni az alkotáshoz. Weöres azt mondja, hogy az amatőr szinten túljutott költő tudatában állandóan motívumok pörögnek, akár az űrszemét, innen kerül elő megíráskor éppen az, amit az adott pillanat, az adott mű felvenni képes.
 
– Kényszer, lehetőség vagy tudásszomj – miféle körülmények hozták létre tetemes műfordítói munkád? Költőként hogyan tekintesz a műfordítás átkaira és áldásaira? Kit fordítottál legszívesebben és kivel volt legtöbb gondod-bajod?

– Fordítani állati nagy kaland. Egyrészt természetes volt, hogy erre is sor kerül, hiszen a nyugatosok a kávéházi marhulás mellett mind munkamániások és nagy mennyiségben fordító szakmabeliek voltak, és ez a minta kitörölhetetlen, nemcsak nekem, aki belőlük írtam PhD-dolgozatomat. Fordítóként óriási érzés például azt mímelni, mintha abszintot vedelő, tüdőbajos szimbolista lennék, telibe dekadenskedni, ahogy ma már nem lehet. Vagy középkori lovagregét fordítani, és olyan belassultan araszolgatni Percevallal, mintha egy Tarr Béla-filmben járnánk. Felszáll a lovas a lovára, kantárt fog a kezébe, lábát kengyelbe helyezi, vállán sudár gerelye, oldalán pompás kardja, melynek markolata is részletesen leírható, végtelen türelemmel poroszkálunk a hömpölygő verses nagyepika csapásain, úgy, ahogy ma nem tehetném. A fordítás arra is jó, hogy ihletmentes pillanatokban ne saját magam buta utánzásával vesztegessem az időt, hanem valami igazán erőset írhassak, amit mások létrehoztak helyettem. Mivel huszonöt kötetre való szöveget fordítottam, és több mint háromszáz szerzővel volt dolgom, azt is igaznak érzem, amit Timár Gyuri mondott még szegény: szerencsém, hogy annyifélét fordítok, mert így egy hang sem nyomja el a sajátomat. Ám lehet, hogy inkább ennek fordítottja az igaz: annyiféle hatás ért, hogy mindegyik formált valamit rajtam, frissítette kicsit a rendszert. Volt néhány szerző, akit megátkoztam fordítás közben, de legalább ugyanekkora gyönyörűséget is szereztek nekem. És nagy adósságom magam felé, hogy a nemrég elhunyt kortárs kedvenc, Christian Gailly regényeiből fordítsak még, úgy ír, ahogy egy jazzmuzsikus zenél, fordítása közben úgy éreztem, mintha belőlem dőlne a szöveg!

– Gyerek és felnőtt: mindkét közönséget megszólító alkotóként húzol-e határt közéjük? Más-más hangulattal, munkamódszerrel, elgondolással állsz-e hozzá a felnőtteknek, illetve gyerekeknek szánt írásaid teremtéséhez?

– Az én agyamban a gyerekirodalmi központ máshol helyezkedhet el, mint a felnőttes. Egy-egy téma eleve úgy jut eszembe, hogy érzem, felnőtteknek vagy gyerekeknek szánom-e. Előfordul aztán, hogy valamit mindkét közönségnek megírok, csak persze másképpen. Olyan is volt, hogy egy-egy vers felnőttes és gyerekes kötetben is megjelent. 
Évente kilencven-száz fellépésem van, amelyek alkalmával ovisoktól idősekig minden korosztállyal találkozom. Kifejezetten érdekes tud lenni, hogy például az öregek vagy felnőttek élvezik a gyerekirodalmi művek nagy százalékát, a gimisták a gyerekversek, mesék egy részétől frászt kapnak, másik részét imádják, a 12-14 évesek pedig már érettek a felnőtteknek szóló vers és próza egy részére, de a kicsisebb dolgok, mesék nagyon idegesítik őket. A legutóbbi időben egyébként módom nyílt arra is, hogy lefedjek egy-két „korosztályos hézagot”: vagány kaland volt ringató-dünnyögő verseket írni 0-3 éveseknek (Százérintő) és megjelent kamaszos, zsiványos svédverskötetem is, a Kapjátok el Tüdő Gyuszit! Nyár elején kijön ovis-menzás könyvem, a Paradicsomleves betűtésztával.

– Neveznéd-e egyénként teremtésnek a versírást? Ezt a sokgyermekes apától is kérdem. Sok gyerek, sok vers – van a két jelenség között összefüggés?

– Minden vers, minden próza világteremtési kísérlet. Ahogy minden gyerekkel is egy teljes világ születik. Azt szoktam mondani, tenoristának készültem, de terrorista lettem, mert az íróember felrobbantja a valóságot, cserepeiből pedig kirakosgat valamiféle kicsinyített valóságmodellt, és megpróbálja az olvasóval elhitetni, hogy ez valóban a realitás. Ha elég ügyes vagyok, ez sikerülhet is. Talán ez a nagyszabású kényszer eredményezi a mindenféle függő magatartásokat is, hiszen nehéz azt ajzószerek nélkül kibírni, hogy most nekem kell újrateremteni az Univerzumot, mondjuk ősi magyar hatosokban vagy hexameterben vagy kisregényben. Az ötödik gyermekig vicces párhuzamban jöttek a gyerekek és felnőttverses köteteim, de aztán elszabadult a pokol, és most már huszonöt saját és huszonöt fordított kötet áll szemben az egyre nagyobb öt gyerkőccel.

– Megjelent köteteid között van-e olyan, mely számodra különösen kedves, melyre a többihez képest büszkébb vagy, és megtörténik-e, hogy ez nem mindig a legutóbb napvilágot látott kötet?

– Azért általában a legutóbbi kelti a legnagyobb elégedettséget. Nálam most különleges kérdés ez, mert két könnyedebb kötetem aratott nagy sikert: a Milyenek a magyarok? másfél év alatt húszezer, folytatása, a Milyenek MÉG a magyarok? fél év alatt ötezer példányban fogyott el. Ugyanakkor persze írói lényegemről többet elárul 2011-es, gyűjteményes novellás- és verseskötetem, előbbi A legnehezebb kabát, utóbbi az Élő hal címet viseli.

– Bokros teendőid közt szerepel a kreatív írás tanítása. Mesélnél az itt gyűlt élményeidről, a „tantárgy” mibenlétéről és jelenlegi magyarországi helyzetéről?

– Tizenhét évig tanítottam a Pázmányon, csak múlt ősszel hagytam abba, hogy több időm jusson az írásra. Vörös István kollégámmal az egyetemen kidolgoztuk az első magyarországi komplex, négy féléves Kreatív Írás képzést, mely már több mint egy évtizedes tapasztalatra tekint vissza. Jelenleg Budapesten, a Marczibányi téri Művelődési Házban van saját tanfolyamom. Az írás összetett dolog, terápia, önismeret, meditáció, ima, no meg persze kézműveskedés, szórakozás, teremtő gesztus is egyben. Ez az egyetlen művészeti szakma, melynek egyfajta romantikus babona miatt nincs nálunk önálló egyeteme, sőt, szakközépiskolája sem, ami kimondottan nevetséges. Rengeteg kezdeményezés használja ki üzleti alapon, hogy sokaknál valóságos szenvedély az írott szóval való bánás. Én általában pazar kortárs szövegeket veszek alapul az egyes gyakorlatokhoz, kiböngésszük, mi az írói módszer lényege, miért olyan jelentésgazdag az adott mű, és mik lehetnek az elkerülendő veszélyek. Aztán a résztvevők közül ki-ki átmozgatja belső élménytárát, és papírra vet egy-egy saját változatot. Nagyon sokféle írásmódba lehet így belekóstolni, és ez fontos is, mert a kezdő tollnokok általában azt hiszik, egyféle stílusban képesek alkotni, úgy, ahogy „jönnek a szavak”. Holott korántsem biztos, hogy az első kezük ügyébe eső módszerrel mindjárt hatékonyan tudnak majd dolgozni. Mindjárt árnyaltabb a helyzet, ha van egy kisebbfajta eszközkészletük, amit felhasználhatnak. Ha csak egy fokkal jobban megtanulna írni mindenki ma Magyarországon, mint ahogy most tud, már nem éltünk hiába...

– Verseid kapcsán gyakran dolgozol együtt zenészekkel. Vers és zene, vers és forma, líra és próza – hol érzed leginkább otthon magad mindezek vonzáskörében?

– Minthogy zenésznek készültem, ez mindig nagy visszatalálás az ősforráshoz. Hiszen amúgy évezredeken át a vers sem létezett muzsika nélkül, ez a „könyvnémaság” egész új fejlemény. És a rappel, a slam poetryvel szerencsére megyünk is vissza a kezdetekhez. Magam különös kegyelemként élem meg, hogy Belgium- és Franciaország-szerte sokat utaztunk a Kaláka együttessel, én kommentáltam műsorukat. Lovasi András énekelte vers-CD-m aranylemez lett, s ma is vannak még vele koncertek. Élő-eleven művészkapcsolatban felléphettem Palya Beával, Szalóki Ágival, Ferenczi Györggyel, a Misztrállal, Dresch Misivel, Malek Andreával, Harcsa Veronikával, Oláh Kálmánnal, dalokat írtam a Republic, Zséda vagy Tompos Kátya felkérésére, énekli szövegemet Herczku Ági, a Csík zenekar, a Napra... Ez bizony kiváltságos helyzet. Nem utolsósorban pedig a kapolcsi Kaláka Versudvar egyik hopmestereként immár negyedik nyara segítek, hogy zene és vers felhőtlenül kavaroghassanak együtt és külön-külön, a nyájas publikum nagyobb gyönyörűségére... Papáááám!

– Az a fajta alkotó vagy, aki mai önmagát legalább részben valamely mester közbenjárásának köszönheti, vagy lényed inkább saját elképzeléseid eredménye? Vagy nem lehetünk önnön fantáziánk termékei, egy-egy élő vagy könyvbe zárt mester mindig bujkál a háttérben?

– Mesterek nélkül senki vagyok... Rájuk még a bálványdöntögetőknek is szükségük van. Vajon nekiment volna Térey kolléga Nemes Nagy Ágnesnek (ez volt a közelmúlt egyik mini irodalmi botránya), ha az olyan félig elfeledett költőnő-státuszbansínylődik, mint mondjuk Czóbel Minka? Mestereim közt vannak persze élők és holtak is. Weörest még hallottam beszélni kisgyerekként, jártunk náluk, a hangját majd akkor temetik, ha engemet (ő Osvátról írta ugyanezt). Kosztolányit szinte eleven közelségben érzem bensőséges tárcái, szamárfülesre olvasott verseskötete vagy felesége memoárja miatt. Aztán sokáig járkáltam Faludy Gyurkához, remekül lehetett beszélgetni vele, kortalan volt, egyszerre óvodás, kamasz és antik. Lator László szemináriumán rengeteget tanultunk, nagy öröm, hogy most egy műsorban dolgozhatom-játszhatom vele. Nagy hatással volt rám Tolnai Ottó, Markó Béla, Baka István, Utassy... Prózában meg aztán se vége, se hossza a sornak, kezdve Vargas Llosán, Cortázaron, Orhan Pamukon, Gion Nándoron, Paasilinnán, Torgny Lindgrenen Göran Tunströmig. Most éppen Krúdykat olvasok újra, minden betűvel tanulok tőle.
 
– Mi a véleményed költő és közélet, író és társadalom viszonyáról a 21. században? Általános értelemben és személyes vonatkozásban?

– Igyekszem megmaradni politikailag függetlennek, de társadalmilag annál elkötelezettebbnek. Nem egyszer, nem kétszer dolgoztam a legkülönfélébb hátrányos helyzetű gyerekeket segítő alapítványoknak felajánlásképpen. Felléptem jótékonysági alapon vagy verseket, meséket írtam a Bátor Tábor, a Margaréta Anyaotthon, a Remény Kis Emberei Alapítvány, a Mosolyvarázs Alapítvány javára, részt vettem a jó ügyeket, jó embereket kereső Süss fel nap! kampány zsűrijének munkájában, nagykövete voltam az EU meghirdette Polgárok Évének. Számos alkalommal jártam rászoruló iskolások között, a MásSzínház fogyatékkal élő gyerekszínészeinek több darabot is írtam. Gyerekeknek vagy felnőtteknek szóló szövegeimben rendre megjelennek a szeretetre éhes, de túlsúlyos, látásukban korlátozott, mélyszegénységben élő, hajléktalan vagy származásuk miatt sújtott figurák, és ha nem is élek pedagogikus szájbarágóssággal, mindenesetre elég nyilvánvalóvá válik, hogy az érzékenység és az elfogadás mellett vagyok elkötelezett. Magánemberként is igyekszünk részt vállalni itt, Zsámbékon, ahol élünk, a társadalmilag leszakadókat gyámolító premontrei rend szociális munkájában, no meg a közösségi programokban. Az én értékrendem szerint fél óra segítő munka többet ér, mint öt köbméter politikai szájtépés.

– Mit tanácsolnál a digitális korban élő versolvasónak?

– Nagy az internet, széles a határa, eridj neki, édes fiam, Isten véled, köd utánad, addig menj, míg egy szekérderék okosságot, szépséget nem találsz, mai szerzőket, régieket, guberálgass csak benne, s amit leltél, továbbítsad magad is szépszerével, sokak hasznára, mindenek örömére... Mindezt szegény nemrég elhunyt Szabó Gyula bácsi hangján. Ezért van honlapom, napi kétszer frissülő Facebook-adatlapom, hadd zizegjen az az írott szó, arra való!

Lackfi János
1971-ben Budapesten született. József Attila-, Déry Tibor-, Illyés Gyula- és Prima Primissima-díjas író-költő. Tizenöt könyv gyerekeknek, tizenöt felnőtteknek, huszonöt kötet műfordítás. Tizenhét évig tanított a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, volt a Magyar Pen Club titkára, a MEGY elnökségi tagja. Tévéműsorok műsorvezetője, műveit tizenöt nyelvre fordították le. Zsámbékon él feleségével és öt gyerekével.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében