(Salman Rushdie: Joseph Anton)
Salman Rushdie harmadik regényének, a Szégyennek egyik hőse, Omar Hajjam Sakíl, egy világtól elzárt, labirintikus házban születik. Az „anyaháromságnak” nevezett Sakíl-lányok soha ki nem teszik lábukat ebből az erődítményből, mégis a frissen született ország minden fontos eseménye valamilyen módon kötődik ehhez a házhoz, innen indul és itt ér véget minden. Önként vállalt bezártság ez, amelyben a szereplők nem, legfeljebb az olvasó küzd a klausztrofóbiával. Nem rabság, hanem választott, és a regény egyéb helyszínein történtekkel összevetve felsőbbrendű életforma.
Rushdie új könyve, a Joseph Anton (Ulpius Ház Könyvkiadó, 2012) egy olyan emberről szól, akinek tíz hosszú éven keresztül nincs kulcsa azokhoz a házakhoz, amelyekben lakik, és amelyekért időnként tekintélyes összegeket fizet. Olyan emberről, aki személyében mintegy megtestesíti a huntingtoni kelet-nyugat ellentétet. Mohamedán vallású, kasmíri származású, angol nyelven ír, nyugati, liberális elvek szerint gondolkodik. De hogyan érez? – teszi fel a kérdést némi voyeurizmussal az olvasó. És hogyan ír? – jön a következő kérdés, hiszen a lakáskulcsot évtizedig nem használó, Anglia minden zugában bujkáló ember: író. Azért kell bujkálnia, mert írt egy könyvet, amelyet utána tízezrek égettek az utcán, anélkül, hogy egy sort is olvastak volna belőle, halált kiáltva a „Sátán Rushdy”-ra. Salman, az ember megszűnik létezni, Rushdie, a sikeres író pedig jelszó lesz, szimbólum, mihelyst 1989. február 14-én Homeini ajatollah, Irán vallási vezetője kihirdeti a fatvát, azt állítván, hogy A sátáni versek „szembeszáll az iszlámmal, a Prófétával és a Koránnal”, s ezért minden igaz hívőnek kötelessége kivégezni a „szentségtörő” szerzőt és mindenkit, aki a könyv kiadásában vagy fordításában részt vesz.
Ha addig könyvekről lehetett beszélni, esztétikai szempontokról, mágikus realizmusról, keleti és nyugati narrációs hagyományról, a fatva kimondásának pillanatától Salman Rushdie megszűnik egyszerűen írónak lenni, és üggyé válik. A mintegy száz évvel korábbi Dreyfus-ügyhöz hasonlóan a Rushdie-ügy is arról szól, milyen szerepet tölt be az értelmiségi a társadalomban, illetve a politikában. A megszólalások nyomán igen hamar körvonalazódtak a szekértáborok, aszerint, hogy egy vallás szabadságát tartották-e mindenek felettinek, az emberi jogokat és a szólásszabadságot, esetleg a művészet autonómiáját. A Rushdie-affér, ahogy a korabeli angol diplomáciában nevezték, erős mediatizáltságának köszönhetően globalizálta a kérdést, Rushdie a szólásszabadság, a bármilyen okból történő véleménykorlátozás üldözöttjeinek nemzetközi szimbólumává vált. Attól a pillanattól kezdve, hogy a BBC újságírónőjének éppen ostobaságában brutálisan lényegretörő kérdéséből („Milyen érzés, hogy éppen most ítélte halálra Homeini ajatollah?”) értesült a fatva kimondásáról, tudomásul kell vennie azt is, hogy régi élete véget ért.
„A vihar magjában áll, és már nem az a Salman, akit barátai ismernek, hanem az a Rushdie, aki szerzője a Sátáni verseknek, melynek címét ravaszul eltorzították a névelő, az A elhagyásával. A sátáni versek egy regény. A Sátáni versek, olyan versek, amelyek sátániak, ő pedig ezek sátáni szerzője, »Sátán Rushdy«, a szarvakkal ábrázolt figura azokon a plakátokon, amelyeket egy távoli város utcáin visznek a tüntetők, a kezdetleges rajzok akasztott embere, akinek kilóg a piros nyelve. Akasszátok fel a Sátán Rushdyt! Milyen könnyű eltörölni egy ember múltját, és új változatot kreálni belőle, egy mindent lehengerlő változatot, amely ellen mintha lehetetlen volna harcolni!” (14.)
(A regény 2004-es magyar nyelvű kiadása, amelyben érthető módon nincs feltüntetve a fordító, egyébként éppen a névelő nélküli címváltozattal jelent meg.)
A Joseph Anton annak a bő évtizednek a története, amelynek során Rushdie magánemberi létezése minduntalan alárendelődik a médiában generált publikus képnek. Ebből a szempontból szinte mindegy, hogy a szólásszabadság hősének vagy az iszlám eltipornivaló ellenségének tekintik, egyik megjelenítésbe sem szólhat bele. A Rushdie-affér diplomáciai rendezésére csak 1998-ban került sor, az emlékirat azzal a jelenettel zárul, amikor 2002-ben szabad emberként, rendőrségi védelem nélkül lép ki egy szállodából. (A halálos ítéletet ennek ellenére rituálészerűen minden évben megerősítik Iránban.)
A helyzet kínálta partikularitásoknak (pl. a titkosszolgálati protokollok leírása) köszönhetően a Joseph Anton olvasható kalandregényként is, de egy sajátos írói léthelyzet látleleteként is, az írásért folytatott mindennapi küzdelem leírásként akkor, amikor a „független nyugalom” eleve kizárt, és a szerzőnek sokkal több esélye van halálával sajtóhírré válni, mint írni.
Ennek érzékeltetésére a könyv első részében Rushdie a fatva előtti életét rajzolja meg, amely ugyan nem bővelkedik titkosszolgálati kalandokban, viszont tele van szép, fájdalmas és mulatságos jelenetekkel. Az íróvá válás, az életcél megtalálásának története, az imádott Bombaytől való gyerekkori elszakadás fájdalmáé, az angol elit iskolában és egyetemen átélt magányos éveké, az Ogilvy & Mather reklámügynökség regényírással próbálkozó fiatal szövegírójának története. Annak a története, ahogyan a Grimusz (1975) kudarca után Rushdie rátalál saját írói világára. Felismeri, hogy „a négy gyökér, hely, a közösség, kultúra és nyelv” közül ő hármat elveszített. Rájön, hogy valahol a magán- és a közszféra kereszteződésében kell keresnie az ábrázolni kívánt világot, és hogy ez India, a „forró, túlzsúfolt, közönséges és hangos, ezért kell egy hozzá illő nyelv”.
Ennek megtalálása érdekében első feleségével, Clarissával „elindultak indiai odisszeájukra, népszállókon laktak, huszonnégy órás buszutakat tettek meg, melyek során csirkék hánytak a lábukra, Khadzsuráhóban vitatkoztak a falusiakkal, akik úgy gondolták, hogy a híres templomegyüttes a maga tantrikus faragásaival obszcén, és csak turistáknak való, újra felfedezték Bombayt és Delhit, laktak családi barátoknál (…) Fölfedezte az özvegyek szállását Benáreszben, Amritszárban pedig elment a Dzsallianválá-bágra, Dyer tábornok hírhedt, 1919-es »mészárlásának« helyszínére, és Indiával telítve hazatért, hogy megírja könyvét.” (71)
Az éjfél gyermekei (1981) Szalim Szinai, és a többi, 1947. augusztus 15-én, éjfélkor született gyermek története, miközben a megszülető fiatal indiai nemzet története is. Az igen erős mezőnyben (Doris Lessing, Muriel Spark, Ian McEwan, D. M. Thomas) Man Booker-díjat nyerő Az éjfél gyermekei meghozza Rushdie-nak az írói sikert, és a nemzetközi elismertséget. (Utóbb rá is tripláz a díj 25 éves és negyven éves évfordulóján kapott Best of Booker díjakkal.) A megtalált témából és hangból pedig rövidesen megszületik Rushdie talán legerősebb „nemzet-regénye”, a „rosszul elképzelt ország”, Pakisztán születését elbeszélő Szégyen (1983). A sors iróniája, hogy a Pakisztánban természetesen betiltott regény Iránban díjat kap, fárszi nyelven kalózkiadásai jelennek meg, így öt évvel később, A sátáni versek megjelenésekor az angol nyelvű könyveket áruló iráni forgalmazók hat hónapon keresztül, a fatva kimondásáig nyugodtan árusítják, abban a hiszemben, hogy a szerző előző művével már elnyerte a mullák jóváhagyását.
Rushdie két nagyon fontos, és mind további életműve, mind pedig a Joseph Anton további kérdésfelvetéseiben meghatározó témakört is érint ebben az első fejezetben: a hovatartozás és a családdal való viszony témáját.
Első regényeinek megírása során tudatosulnak az angol irodalomért rajongó, angol neveltetésű, indiai gyökerű Rushdie-ban a többnyelvű, többkultúrájú szerző sajátos kihívásai. Felismeri, hogy „nekik olyan kérdésekre kell válaszolniuk, amilyenekre az egy helyen lakó, egynyelvű, egykultúrájú íróknak nem, és meg kell győzniük magukat arról, hogy válaszaik igazak. Kik ők, kihez és mihez tartoznak? (…) A kérdések, amelyekre tudja a választ, nem a helyről vagy a gyökerekről, hanem a szeretetről szólnak. Kit szeretsz? Mit hagyhatsz magad mögött, és mihez kell ragaszkodnod? Hol érzed csordultig telinek a szíved?”
A kultúrák, nyelvek közti mozgás mellett a család és a barátság kérdése, ezek egymáshoz való viszonya jelenik meg fontos tényezőként. Egy tulajdon családjából gyerekfejjel kiszakadó ember életében természetes, hogy kiemelkedően fontos szerepet kapnak a barátok, hogy a vérségi kötelék intimitását átveszi a közösen átélt élmények és a véleményazonosság ereje. Emlékiratában Rushdie többször is hangsúlyozza, hogy a fatva-korszak túlélése nagymértékben barátainak köszönhető, akik látványosan kiálltak érdekében a nyilvánosság elé (mint pl. Harold Pinter) vagy némán dolgoztak újabb könyveinek kiadásán, kölcsön adták a lakásaikat, amikor bujkálnia kellett, ismeretségi körüket, tekintélyüket, munkaerejüket és humorukat arra használták, hogy segítsék életben maradását és a normális életbe való visszatérését. A konkrét család (nem csupán szülők és testvérek, hanem az oldalági rokonsággal teljes „nagycsalád”) pedig arra a felismerésre vezeti rá, hogy a család nem feltétlenül a társadalom szilárd alapja, írói szemponból sokkal inkább egy sötét, kaotikus, szürreális világ. Közvetlen családtagjai ugyan mindvégig kiállnak mellette, de a távolabbi rokonok közt már jócskán akad olyan is, aki jobbnak látja újsághirdetésben elhatárolódni a hírhedtté vált rokontól. Rushdie regényeiben egyébként kizárólag zajos, bizarr, a főhőst gyakran nehéz helyzetbe sodró családok szerepelnek, a hétköznapi, a megszokott díszlet mögül bármelyik pillanatban előbukkanhat egy-egy szörny.
A személyes kapcsolatok és egy adott közösséghez való kötődés kérdése mentén, az események sorrendjét nagyjából követve formálódik tehát a Joseph Antonban összefoglalt bő évtized története. Rushdie kedves íróinak, Conradnak és Csehovnak a nevéből kialakított Joseph Anton fedőnév (a brit titkosrendőrség tagjai számára csak „Joe”) hosszú éveken keresztül hivatott helyettesíteni az írót, míg a Salman Rushdie név szinte naponta jelenik meg a médiában, időnként azt a kellemetlen érzést keltve a szerzőben, hogy a róla szóló gyászjelentések már ott lapulnak a szerkesztőségi fiókokban.
Miközben Rushdie neve összefonódik a szólásszabadság fogalmával, a fatva visszavonásáért folytatott harcban a világirodalom és a politika számos fontos szereplője biztosítja együttérzéséről és/vagy támogatásáról Gabriel García Márqueztől Thomas Pynchon-on át Margaret Thatcherig, Bill Clintonig vagy Tony Blairig, a bujkálás évei mégis az állandó szégyen és megszégyenülés évei. Egy morcosabb védőtiszt éjféltájban beüzen a vendéglőben barátaival vacsorázó írónak, hogy ideje hazamenni. Amikor elromlik a konyhai csap, egy egész délelőttöt kénytelen a fürdőszobában bezárkózva tölteni, nehogy a vízszerelők meglássák. Barátainak eldugott welszi tanyáján húzza meg magát pár hétre, és a váratlanul betoppanó birkapásztor elől kénytelen a konyhapult mögé elbújni.
Ezek a jelenetek nem egyszerűen a kényszerfogság kellemetlenségeit soroló pillanatok. Abban a mohamedán kultúrában, amelyről nemcsak a Szégyen, de Az éjfél gyermekei és A sátáni versek vagy akár A mór utolsó sóhaja is szól, nem a bűn és a megváltás keresztény narratívája érvényesül, hanem a becsület és a szégyen áll a történetek fókuszában. A Joseph Anton egyik fontos vonulata ez a megszégyenülés-narratíva, amelynek semmi köze a keresztény történethez, a mártíriumban való felmagasztosuláshoz, itt a megszégyenülés miatt beálló becsületvesztésről olvassuk. Ennek kiemelt pillanata az, amikor a bujkálásba belefáradt író leül néhány muzulmán kiválósággal „tárgyalni”, de tárgyalás helyett sarokba szorítják, és tiszta szándékát bizonyítandó aláíratnak vele egy nyilatkozatot, amelyben kinyilvánítja muzulmán voltát, hogy „Nincs más Isten, csak Allah, és Mohamed az ő prófétája”.
A fatva visszavonásáért folytatott diplomáciai küzdelem során a szerző egyszerre tapasztalja meg a támogatást, a több-kevesebb biztonságot nyújtó professzionális őrizetet és a számkivetettséget. Gyakran tekintik persona non gratának, akinek jelenléte csak zavart okoz, aki jobb, ha éjszakára visszatér Párizsból Londonba, akiktől a légitársaságok megtagadják a szállítást, egyes országok pedig (köztük az imádott India) kitiltják területükről.
Rushdie a Joseph Antonban Charles de Gaulle emlékiratainak mintájára a mindvégig objektivitást ígérő egyes szám harmadik személyben szólal meg, a tekintélyes, bő hétszáz oldalas visszaemlékezésre mégis inkább a hangsúlyozottan szubjektív, sokszor leegyszerűsítő látásmód jellemző. Számára a világ nagyjából két részre oszlik: azokra, akik támogatják és megértésükről biztosítják, és azokra, akik szembefordulnak vele. Ez utóbbiak körébe a könyveit máglyán égető iszlamista szélsőségesektől A sátáni versek puhafedelű kiadását halogató kiadó igazgatójáig terjed a skála, nem lehet megkülönböztetni az óvatos kritikát a véresszájú fundamentalizmustól. Miközben tehetetlen fájdalommal jegyzi fel, hogy a könyv japán fordítóját megölték, az olasz fordítót megkéselték, norvég kiadóját súlyosan megsebesítették, fel sem merül benne a lehetőség, hogy kiadója netán azért vonakodik az újrakiadástól, mert a kiadóban dolgozó emberek érdekeit tartja szem előtt, akikre éppúgy vonatkozik a fatva, viszont nem védi őket az angol rendőrség. Amerikai kiadójának jámbor megjegyzésén, miszerint, ha Rushdie tudta volna, hogy emberek halnak meg a könyve miatt, talán meg sem írta volna, úgy felháborodik, hogy többet szóba sem áll vele. Elég egy olyan apró hiba, mint hogy a karácsonyi vacsorán nem nevet az író bugyuta szóviccén, és a korábban pozitívan emlegetett Tony Blairt máris kritikusabb szemmel kezdi látni, és persze láttatni. Az angol irodalmi, kulturális életben bizonyára sokan nem örültek annak, ahogy Rushdie a Joseph Antonban ábrázolja őket, és érezhető a harag, és olykor némi bosszúállás is abban, ahogy feleségeiről ír. Van, aki megússza a pénzéhség, anyagiasság és hálátlanság vádjával, van, akit már egyenesen jellemtelenséggel, hazugsággal, szívtelenséggel, írói hírnevére való féltékenységgel vádol.
Objektivitásra törekvő önelemzés helyett a szerzői hang gyakran átcsúszik harcos önigazolásba, olykor „önfényezésbe”, és immár nem az írás jogáért síkra szálló alkotó ember, hanem a gaz világgal szembeforduló, magányos, tiszta hős küzdelmeit kezdi sorolni. Úgy tűnik, kerüljön bármilyen mélyre, önbizalma sohasem törik meg, s ennek helyenként politikai nyilatkozat ízű, sablonos, túlretorizált mondatokban ad hangot. A modorosság idővel túlbeszéltséghez, sőt felesleges önismétléshez, üresjáratokhoz vezet. Kiemelkedően tehetséges unokahúgát kétszer említi, szó szerint megismételve, hogy „zenét hozott egy botfülű családba”.
A megszégyenülés-történet mélységeit minduntalan ellenpontozza az a már-már infantilis izgalom, amellyel a Joseph Anton a „hírességeket” vadássza. A fatva által keltett nemzetközi ismertség pozitív vetülete ez: támogatókat keresve Rushdie bejárta a világot és közben megismerkedett a huszadik század második felének csaknem minden jelentős alkotójával. Günter Grass, Gabriel García Márquez, Umberto Eco, Václav Havel, Kurt Vonnegut, Thomas Pynchon… sorjáznak a nevek és az esetenként remek portrék. Az olaszosan hangos, nagyvonalú (Rushdie-nak A Foucault-ingáról írt lesújtó kritikáját megbocsátó) Ecóval, a rajongott, nagy rejtőzködő Pynchonnal való találkozás, vagy akár a García Márquezzel folytatott telefonbeszélgetés (amelyben kizárólag írásról esik szó, a kolumbiai író elegánsan nem tesz fel egyetlen kérdést sem fatváról és bujkálásról), ennek a történetszálnak a napfényes oldalát jelentik. Az árnyékos oldalon pedig ott vannak az olyan pillanatok, amikor fontosnak tartja megjegyezni, hogy látta William Styron nemi szervét, hogy milyen épületesen ostoba beszélgetést folytatott Meg Ryannal, vagy odaveti, hogy szellemes megjegyzésével bizonyára ő segített Madonnának, hogy filmezési engedélyt kapjon Argentinában.
Talán az emlékirat egyértelmű túlírtsága, modorossága és erőteljes egocentrizmusa az oka annak, hogy a brit-amerikai média meglehetősen fanyalogva fogadta a Joseph Antont. Zoe Heller, a New York Review of Booksban közölt vitriolos kritikája arra a kemény következtetésre jut, hogy Rushdie önnön érdekeinek védelmében elfeledkezett korábbi, az irodalmat önmagában „provokatívnak” tekintő álláspontjáról, és önző, kisszerű könyvet írt. „A világ éppoly tágas, mint volt. Csupán Rushdie ment össze” – szúr oda a recenzió végén.
Pankaj Mishra a The Guardianban azt veti fel, hogy Rushdie, aki a nyolcvanas években még a posztkoloniális világra érzékenyen és árnyaltan, noha annak visszásságait élesen kritizálva fogalmazott, az emlékiratban elvesztette kapcsolatát saját gyökereivel, ahogy ír, az a Nyugatot pártoló, iszlámellenes, a keleti világra, problémákra, kérdésekre immár süket, domináns hang.
Kétségtelen, hogy minden modorossága, túlírtsága, mulattató vagy bosszantó, olykor infantilis egocentrizmusa ellenére a Joseph Anton őszinte könyv. Meglehet, izgalmasabb lenne egy, a posztkoloniális világot felváltó multikulturális közegről hitelesen beszélni tudó írót olvasni (mint ahogy izgalmasabbak, művészileg megformáltabbak a nyolcvanas években írott regényei, mint a későbbiek). De talán az is érthető, hogy egy radikalizálódó, eszmeileg zártabbá vált világban az az ember, aki jó tíz évet él halálos fenyegetés alatt, azt az igen egyszerű szekuláris elvet kezdi képviselni, hogy legyen egy könyv bármennyire is kritikus vagy szentségtörő, se világi, se vallási hatalmaknak ne álljon módjában a szöveget betiltani és szerzőjét életveszélyesen megfenyegetni.
Az emlékiratban Rushdie többször is némi rosszallással megjegyzi, hogy barátai a fatva-évek során történt találkozásaikból többnyire csak az őt kísérő titkosrendőrökre emlékeznek, hogy ebben az időszakban „valószínűtlen barátság szövődött a londoni irodalmi világ és a titkosrendőrség között”. Elképzelhető, hogy a szép számmal sorolt irodalmi, politikai, showbiznisz-celebritásokkal történő találkozások ellenére a Joseph Anton olvasóiban is jobban megmarad a titkosrendőrök alakja. A Különleges Részleg többnyire magas, jóképű, tevékenységhez szokott, a bezártságot vele együtt szenvedő, de professzionális nyugalommal tűrő rendőrei, a páncélozott Jaguárokat vezető, kedélyes sofőrök. A konyhájában virslit főző, nappaliban kártyázó, az írni próbáló Rushdie-t többnyire zavaró, de valamiféle marcona jósággal, olykor a kapott utasítások kreatív kijátszásával is segítő rendőrök, és a belső szlengben CSKS-nek (Csak Kurva Sofőr) titulált sofőrök világa ugyanis sokkal jobban megírt, s így emlékezetesebb, mint a könyvek kiadásának, a diplomáciai kampánynak olykor követhetetlenül részletező története.
Bár a szándék megvolt rá, a Joseph Antonban Rushdie mégsem tudta megírni önnön megszégyenülésének és a becsület visszaszerzéséért folytatott harcának hiteles történetét, csupán egy történetet arról, hogy mi lett egy kiváló íróból a fatva bujkálással és a mediatizált nyilvánosság előtti megmutatkozásokkal töltött évei alatt.
Joseph Anton nem lett Szalim Szinai, Omar Hajjam Sakíl, Gibreel Farishta, Szaladin Chamcha és más Rushdie-regényhősök társa, holott maga a könyv szétágazó történeteivel, olykor fókuszba kerülő, majd eltűnő figuráival helyenként a Rushdie-regényeket idézi. De hiányzik belőle az önmagával szembenézni tudó kegyetlenség, a világ ábrázolásából pedig a következetes éleslátás és az azt ellensúlyozni tudó humor.
