LXIX. zsoltár
Itt vagyok én. Te pedig ott túl.
Milyen félelem‑orkán zúdult
közénk s tüntette el záporozó
indulattal nem csupán a titkos,
rokonvoltunkról árulkodó biztosí
s a mi számunkra oly nyilvánvaló
dolgokat – de minden hasonlóságot
tükröző vonást?... Mindent letarolt,
mi égi napok ajándéka volt.
Hol vagy Te, ki a hozzám közelállók
közül a legközelebbi lehettél:
Te, aki szemhéjamra ráleheltél,
s színekre bontva láttattad velem
a növények rostjait, Istenem!
Én itt vagyok még. Te – valahol távol.
Jaj, nekem! ami elválaszt egymástól:
hová lettek a tárgyak – a bizalmad
jelei, hogy mindezt velem akartad? –
Hiába ejtem ki a Neved itt,
ha semmilyen válasz nem érkezik;
csak e nyomorult világ, az üres tér.
Valamikor még szarvasként bömböltél,
kin hitem ádáz, vad nyila hatolt át.
A nyílvesszőmet ma csillagok vonzzák.
Én még várok. Meddig bujkálsz az égben,
a mennyei tűz vaksötétségében?...
LXX. zsoltár
Szemem eltakarom – hogy lássalak.
A nagy‑nagy rontás, ne tagadd, Te vagy:
ott kavarog a homlokom mögött,
s láthatatlanul mennydörög?
Kitéplek a lelkemből – úgy imádlak.
Vagy mint egy kincset felajánllak
a senki templomában, hol soha
nem csendült fel még az alleluja.
Miért nem akarsz lenni, mondd?
Mint kísértet, ki ott bolyong
a gyönyörű őszt felkavarva;
minden létezést megtagadsz, ha
ezernyi idegen álarcban
kísértsz, te örök láthatatlan.
Te Fa, rázd le leveleid, hogy végre
fény derülhessen a rejtélyre...
LXXI. zsoltár
Szent-fabrikáló Isten! Ismerek
valakit, fogcsikorgató balek,
aki csontváztestét átkozta folyton,
rég nem érezte magát benne otthon.
Beteg volt. S szomorú. Mint újszülött
égett mégis a hús pajzsa mögött,
s mint egy kicsírázatlan lángmag ott,
mit rozsdás vászon takar, lobogott.
Ha ez a farkaséhségtől gyötört
ember Általad egy más testet ölt,
megőrizhette volna tán magában
a fényt, hisz kincse mit ér a halálban?
Most hát – bocsásd meg neki! Úgy elillant
s örök sötétbe bámul, mint egy csillag,
s a forgolódó csont vádlón, megbántva
a föld alól is Nevedet kiáltja.
LXXVI. zsoltár
Aki minden nap meghal, Istenem,
nem fenyegeti rothadás, hanem
hogy új hajtások susogását hallja
törzsében, mint az út menti juharfa;
az, aki minden időkben feltámad,
és nem csak egyetlen évszakot választ,
mint erdei fenyő, bár meghajolhat,
csúcsán a tűlevelek is dalolnak:
Uram, szeretnék hozzá hasonlóan
Tebenned lenni: élve is, és holtan...
LXXIX. zsoltár
Uram, nyelvednek ezt a senki által nem hallott
ős dialektusát beszélik a csodák.
Nézem a rózsaszirmok közül kibomló, boldog
tündéri lebegés remek pillanatát.
És elnézem, de nem értem a mocsarat:
ott egy anopheles szúnyog a víz alatt
– angyali jelenés lenne? – úszva lebeg,
mint a Szentlélek a zöldellő víz felett.
Késő órán az egyik nagybácsim rávillámlik
a kölyökpalántára, aki vagyok, s én térdre
rogyva hirtelen érzem, amint az időm máris
felakasztatja magát a öröklétre.
Ám a mindennapi szent történések újra
összeilleszthetők mégis… ki tudja hogy?
A költő a letűnt értelem hordozója:
mindig elevenen él benne a titok.
LXXXIX. zsoltár
Rajtuk nyugszik a világ: szentek.
Uram, boríts az arcukra felhőket,
hogy nem lássam, amint az eszét vesztett,
felgerjedt tömeg megcsúfolja őket.
A világ támaszai ők és mind jók.
Nem akarom tudni a nevüket:
Uram, nem elég tudni, hogy bolondok,
s minden világitól idegenek?…
Őrületük eszessége is égi,
s nincs több kapnivalója, meglehet;
a nász folytonos pillanatát éli
a Fennvalóval, és Igen!-t rebeg.
LXXXXIX. zsoltár
Lám, Benned élek, mint Jónás a cetben.
Mely veszett népség vetett tengerárba?
Kinek jár hála érte, hogy ez lettem:
a pusztuló világnak krónikása?
Felhangosítani bárki szeszélyét,
mi kétségessé teheti magát a
kinyilatkoztatást? – bezsongtam végképp.
Te szórsz hamut, Uram, a prófétákra!
Ha az örök megbocsátok‑szokásod
felmentené a bűnt, Irgalmasom,
köpj szemembe minden utálkozást, hogy
visszatérhessek Ninivébe szabadon...
LÁSZLÓFFY CSABA fordításai
