a negyedik
Nyúl a dobozban. Anya kikerüli, elsétál, inkább székre áll, félrebeszél. Még liheg. Puha a szőre, mint Nagyanya prémje a fogason. Anya leporolja a szöszöket, köveket a zsebből, hajat a vállról. Nagyanya leül, hazudik valamit a Novákról, akivel már három éve együtt él. Anyámnyival fiatalabb nála, de kortalan, mint egy freskó. Felgyűrt nyakú ingjén duci gombok, fércpontosra vasalt ívek. Hordja a színeket. Eperbarnát és penészzöldet. Nem áll jól neki. Mégis mosatja, vasaltatja, hajtogattatja Nagyanyával. Sima lesz az anyag, a sárgásba zuhanó arcél. Borotválja, még a lábát és a hónalját is. Pár másodpercnyi előnyért csupasz lesz, akár egy csiga a pince lépcsőjén. Mindent a versenyért. Nagyanyám szégyelli. Kikészíti a hosszú öltönyvéget, hátha elfedi a puszta bőr lyukacsos fényét, a halovány slingolást. De az kilóg. Kivillan a keresztbe tett lábakon, mint géz alól a vér. Üti a Nagyanyám. Sakktábla a lapocka, kockák, hegek, foltok. Anya nem kérdez, nem tudna nyerni. Nagyanya megmagyarázza és túlmagyarázza, a lényeg a mentség. A Novákot meg kell menteni. Nagyanyám tyúk lesz az ólban, tollak nőnek az idegein, sprőd és sértődékeny pihék, amiket nem enged kikopasztani. Anyámnak legkevésbé. Idegen tojás Anyám teste. Csípkedi, görgeti, hátha elgurul. Messze. De Anyám csak áll. A rezsó forró tüze átmelengeti a gerincét. Az érintésért szeret főzni, a szagért, ami beletuszakolja magát az pórusaiba és ki sem bújik onnan. Nagyanyám rágyújt. Szürke karika a Hold, körbeúszik az égen, majd ráhamuzik Anyám hajára. Őszül. Csak Nagyanyám festi. Szőke, szalmaszőke, szénszemekkel. Úgy dohányzik, mint akinek az ujja ég. Jajjong és visít közben. Fáj a kátrány, a mondatok, nem látni rajtuk át. Függöny.
Anyám mos inkább. Szappannal dörzsöli a koszt, de az tapad, mint a sértő mondatok. Pállott a ruha. Nagyanyám nyafog, hogy ő nem is akar pörköltet enni, főleg nem a nyúlból. Nem is érti, hogy Anyám hogyan képes leütni egy ilyen kicsi állatot, ki nevelte ki a könyörületet belőle. Anyám hallgat. Makogna valamit az időről, de inkább lenyeli. Főzelék szagú a blúza, a mellei belelógnak a kádba, ringanak, mint a gyerekek a hintában. Miattam sorvad. Nagyanyám a Novák miatt. A Novák meg a kerékpárversenybe hal bele. Kiköpi a tüdejét az aszfaltra. Nagyanyám felitatja a könnyeivel, mert langyos eső a bánata. Mindig újraéled tőle a Novák. Visszaugrik a mellkasa, felpattan a kétkerékre, és megy is a Budapest véginek. A csücskébe pont, ahol már homokos az út, ahol már nem élnek emberek. Csak a Helén. Nagyanyám arca rackázott felhő. Hiába facsarja szanaszét a hideg, hiába ázik szutyakosra a Deák tér, a Novák csak megy, a vádliján a szél.
Anyám kelletlen hallgatja Nagyanyám szutyogó szavait. Megrázkódik, mint a nyúl a dobozban. Nagyanyám körbefogja Anyámat a kezével, a mellkasának dől, mintha vigasztalná, mintha szeretgetné. Anyám kéretlen támasztja, mint erdő a Napot délután felé. Hiába, Nagyanyám összezuhan, a szavak mögé esik. Hirtelen lesz öreg, zsíros és ráncos. Ehetetlenül rágóSPs, kemény. Inas, amilyen a Novák. Erős, amilyen Anyám. Félénk, mint a nyúlszív. Nagyanyámat ledönti a vágy, a sok képzelgés, hogy most is merre lehet a Novákja. Felpattan, dühös és pöffeteg tekintettel ront ki a konyhába. Megáll, bosszút zihál és kirántja a pici testet. Mély levegőt vesz, akkorát amekkorát a nyúl. Kilégzés.
Üres a doboz, mint a tüdő. Mint a szív. Túl szép az a Helén.
tojáshéj
Lila a láb még most is. Fáj a comb, mint egy szuvas fog. Ki kéne húzni, felkötni a háztetőkre, hogy vigyék a galambok. Csípjék, kotorkálják. Csak ülni mégis. Nézni a lábfejet, ahogy sután nekidől a másiknak, az meg kénytelen megtartani. Csak a száj marad, az halad, az fut. Abban van még vágta. Éjszaka bejárja a földeket, a hatalmas fenyvest az erdő mögött. A fák alatt suhan az éjszaka kénes és matt bélésébe. Belehasít. Az olló vágja így a mintát. Reggelre minden félrecsúszik. A talaj, fal, a repedés. Mint a csonton. Összedől a test az ajtók előtt, mint a ló, amit bezártak még aznap éjjel. Nem szuszogott, nem nyerített, hallgatott.
Hajszálrepedés. Ilcsi néni arca citrin. A lámpa fénye puhára világítja a bőrt. Talán alig ötven. A konyha hokedlijén ül, kezei kalácsszerűen a teste előtt. Nem eszik, beszélni szeret csak. A szomszédról, a szilvalekvár kemény és kanalazhatatlan tetejéről, a bátorság szagáról, és a gyerekről, aki megrekedhetett félúton, és mégsem ide jött.
Ilcsi néni négy éve nem ment a közértbe. Nem látta kívülről a magasföldszint ablakát. Nem köszönt félrehajtott fejjel a szomszédnak, aki léggömb-vékonyra fújta a tüdejét, és csak a bal fülével hal. Ilcsi néni már nem rohan a barátnőkhöz, akik azóta is minden kedden tyúkgyűlést tartanak. Tojásuk és férjük sincs, mégsem szomorúak. Ilcsi néni hirtelen ébred, mégis várnia kell míg felkelhet. Néha órákat. Az ágy mély és nedves, mint a föld. Nem nő benne virág, csak türelem. Míg Korpics bácsi kicipeli vécére, a fürdőbe, míg ráadja a ruhát és a nylon zoknit. Áthurcolja a konyháig és leülteti. Ilcsi néni vár. Ül és vár. Minden nap valaki mást. Néha a mészarcú Lilit, aki csupa haj. Haj a szeme, az orra, a foga és még a háta is. Vagy az Évát, a cukrász nővérét, aki sohasem bír hét percnél többet egyetlen helyen. Zsuga a lába, rugós és szőrös. Szalad vele, ki a világba, a Szaturnuszra, a fehérre kent tejútra, néha még a szökőkútba is. Azt hiszi, hogy filmszínésznő egy francia kollázs lapjairól amit még az anyja nyisszantott fecnikre. Szerinte ő így született, az Anyja ragasztotta össze a legszebb darabokból. Ezért keleties a szeme, és vörös a haja. Senki sem meri megmondani neki, hogy ez lehetetlen. Éva szerint olyan nincs. Ezért is jár Ilcsi nénihez. Abban reménykedik, hogy majd egyszer becsönget, az meg feláll, és a nyakába ugrik. Mint egy orosz mesében, amit még az óvodában látott. Ott a nyúl képes volt akkorát ugrani, hogy lába nőtt.
A konyha a régi, mindenen barna zsírköpet. Erő kell a sikáláshoz, a nyomok néha túl ragadósak és mélyek. Csak Korpics bácsi tud hathatósan eltüntetni. Szemüveget, ételt és italt is. A pálinkát. Szalagos gőzkötél nő a függöny köré, ha lélegzik. Évek óta csak az üveg eltúlzó fénye, csak az tiszta. Amióta nincs munkája, amióta elvették a tétova ábrándjait csak ez maradt. Ez a közös és odvas egyszobás. Gondoz, és így nem nélkülöz. Ilcsi néni ül, nézi, ahogy megmozdul a zakó, ahogy koppan a simára pucolt 43-as. Szép volt valaha. Mint az a szürke. Olyan a sörénye, olyan foltos a lába, olyan feketére feszített a pupillája. Már nem vad. Inkább öreg.
A titok koptatta ki az ajkait. Mint egy zárat, amit addig feszegetnek, míg beragad. Bentre tapasztott levegőben a csiríz, nem gyújt rá többé, csak a mozdulat marad. Rágja a bőrt, a köröm húsos udvarát. Megnyugtatja, elcsitítja benne a vágyat. Így őrzi a köteléket, mint fogatlan kutya a lábszárcsontot. A szükség állapot, ki kell bírni valahogy. A mennyben majd más lesz. Ott meg lehet mondani, ott nem lesz másnap, ott nem kell pénz, ott nem kell láb. Ott már nem lesz szükségük egymásra. Csak addig.
Addig túl lassan áztatja át a pálinka Korpics bácsi sejtjeit. Éber marad az emlék a madárvállú nőről és a szalmapuha estékről a lovarda mögött. De éber egy másik emlék is. Ahogy a ló megvadul a civakodástól, menekülne az erős test, de a lovasa súlya nyomja. Pilleként löki le a hűtlen árnyat, ami fékezhetetlen a földnek zuhan. Ahogy a ló kiront a kapun, magával húzva a testet, dombokon és ösvényeken át, amíg ki nem fullad. Elnyeli a szél a dohogást, kantáron szorítja a lelket.
Hallgatni, ahogy a falak közé szorul a két egymásra nehezedett tekintet. Nézni, egymást, ami a másikból maradt. A szem, mint a fegyvercső. Lő. Nőt. Férfit. Lovat.
piszkos kék
Jucimama szótlanul ül a teraszon. Az ég, akár egy kalap, izzad alatta. Ráfolynak a párás cseppek a szája ívére, megtorpannak a bajuszkáján. Pár szálnyi öregség. Nagyapát nem zavarja, évek óta ugyanazt a nőt csókolja. Azt, akit negyvenkét éve meglátott az Ibolya utcai közért előtt. Nem változik Jucimama arca, Nagyapa számára mozdulatlan és örök. A pohárhoz ragadnak Jucimama ujjai, barázdák a vörösre bélelt üvegfalon, kesernyés szag csimpaszkodik a szőrökön.
Nagyapa bentről nézi, ahogy a Nap kíméletlenül borogatja Jucimama homlokát. A kutya is az árnyékhoz szegődik, liheg kicsit, majd arrébb kotródik. Csak Jucimama nem. Kitartóan nézi a koszos eget, egy pillanatra sem fordítja el a fejét. Ügyetlenkedve igazítja a lepedőt a kanapészerű combjai alá. A lábai rugalmatlan boldogságban terebélyesednek el a kerti szék apró rései között. Jucimama lassan szenesre ég, pácoltra izzad. Krémet kotorna elő a vászonszatyorból, de nem találja, inkább megkéri Nagyapát, hogy gurítson ki neki egyet. A bontatlan flakont végiggurul a kövön és a széknek csattan, akárcsak a püspöklila strandbugyi Jucimama ujjához. Vár valamit. Nagyapa értetlen és tanácstalan áll az erkélyajtóban Az arca olykor-olykor ráng egyet, mint az öreg autó a fékezés előtt.
Azért sem megy ki. Inkább bentről szemléli, ahogy leég, megpirul, megsül Jucimama teste. Az a csodásra gyúrt macskacsont, az a feszes szivárványkapu. Kikiabál néha a szobából, de azt is csak morogva, mert ötlete sincs, hogy ilyenkor mit kell mondani. Jucimama nyaktól balra felédől, és válaszul nyög valamit a szorosra zárt szája mögül. Meccselnek. Jucimama az eget nem adja, Nagyapát az ég nem érdekli.
Lassan a szobába szivárog a meleg. A fém asztal szívja magába a hőt, majd kerek ívével visszaveri. Ezüstkörök az ajtófélfán. A szmogos ég mozdulatlan, Jucimama kitartóan őrködik. Nagyapa feladja, inkább beleolvad a fotelba. Felgyűri az ingjét, a nadrágja vékonyka szárát a térdéig hajtogatja. Így nem jó mégsem, innen nem látja Jucimamát, ahogy éppen a krémmel vesződik. Nagyapa a székhez nyomja a fenekét, duzzadt bokákkal hajtja a beragadt görgőket, egészen ütközésig evezi a székvitorlást, ami koppanva tapad a teraszüveghez. Semmi. Jucimama még mindig feldrótozva az égboltra. Várni kell. Nagyapa utál várni. Minden jöjjön hirtelen, vagy már sose. Éhes. Utálja ha korog a gyomra, a nokedli pedig Jucimama nélkül nem fő meg. Mindig ez a makacsság, ez rontja el a hétvégéket, a pástétomot és a délutánt is. A televízió tehet róla. Kellett a cinóber-vörös hajú nőnek kipöckölt szemekkel és ámulattal beszélni az égről. Pontosabban a piszkos ég kitisztulásáról, ami ezermilliomod évente csak egyszer jöhet el. Kívánni kell valamit, és az majd teljesül. Ez biztosabb, mint a hullócsillagosdi. Nagyapa szerint az augusztusban zuhanó sárga izék isten köpetei. Mit lehet egy a csulától kívánni? Jucimama szerint ez más. Már este elképzelte ahogy egyetlen pillanatra becsukódik az ég és olyan kék lesz minden, mint a svájci városok felett az éjszaka. Harapható és mázolhatatlan. Nem szabad lekésni, csak egyetlen percig tartig majd.
Nagyapa unja. Fél bekapcsolni a tévét, nehogy újabb híreket mondjanak. Unja a Napot, hogy szüntelen süt, inkább esne az a nyamvadt ónos eső. Elképzelni sem tudja, hogy mit kéne még kívánni. Mindenük megvan. Vagy megvolt, de elveszett. Rosszabb napokon elvették. Telhetetlennek gondolja Jucimamát, aki éppen szétaszalja magát az erkélyen egy nyümnyüri kívánságért. Hány ilyen volt már. Születésnapi gyertya, papírcsík a cukrászdában vagy a kéményseprő szurkos gombja. Végül mégsem lett semmi. Nem teljesült semmi.
Furcsa csend ül rájuk. mint amikor Apát várták, vagy amikor megvehették az első hűtőszekrényt a konyhába (bár nem fért be, így évekig az előszobába kellett kijárni a tejért). Az első vita után, és az első csók előtt. Ugyanaz a csend. Feszült és könnyed, reményszagú. Órák telnek el. Nagyapa lábikrája görcsöt kap, nyaka megcsuklik a fülledt bóbiskolásban. Észre sem veszi ahogy a Nap fejest ugrik a szomszéd házának és lassan eltűnik a kerítés mögött. Jucimama felhorkan, lecuppantja a testét a székről. Hátul mészfehér, elől röfivörös. Pampog, csapkod, a hónalja alatt az izzadtság áttetsző szőlőfürtként csüng. Vastagra festett szemei hullámzanak a dühtől. Hunyorogva ront be a konyhába, főzni és pakolni kezd, tejföllel keni a szatyrosra puhult melleit.
Nagyapa elégedetten kászálódik ki a nagyszoba székéből. Még megvetően odaveti a tekintetét a terasznak, mielőtt elsétálna a konyháig. A kutya vonyít. A Nap, mintha egy szájba zuhanna, töpörödni kezd, apró pontjai kibélelik az eget, bezárul, mint egy gyöngyfényű doboz. Vékony tojáshéj a Hold-karéj. Krémes sötét, kellemes vakság, fuvall a hideg a fákon, a táj lélegzik. Vászonszerű test a mennybolt, örvénylik, majd szétlebben. A Hold kecsesen bújik elő, mint a cirkuszi játékban a segéd. Hatalmas és idegen. Semmi piszok, semmi folt. Csak a tisztára csiszolt ég langyos lüktetése. Egy pillanatnyi lepelhullás a díszlet fölött. Nagyapa szólni sem bír, nemhogy kívánni. Leengedett karjaiból kifut a vér. Áll némán, döbbent-ostobán. Most mi lesz. Egy újabb titok, amit nem szabad majd Jucimamának elmondani. Egy újabb ámulat, egy újabb meglepetés. Hogy fogja ezentúl majd azt mondani, hogy piszkos kék. Mikor már nem az. Neki már nem az többé.
