Végre kijött aztán a nyomdából a Kritikus Holdtölte, az első valódi regényzsengém (címét a szerkesztő Dáné Tibor adta, mint a Rovarcsapdának is, a fejezetek alcímei közül válogatva). A korszak: a „poszturbánus ezoteristák” szerint a vertikális özönvíz gátszakítása; a rendszer szerint: a szocialista építés kiteljesítése, a népiesek balszárnya szerint: a kollektív lelkület első diadalai falun! A jobbszárny szerint – ez különösen a románoknál volt erős – „ha megszünteted a parasztságot, megszünteted a nemzetet”…

„A falu felemelkedésével” tömegesen özönlenek „az új női káderek” falura. A nyolcosztályos iskolák, orvosi rendelők, állatorvosi szolgálat satöbbi miatt tanárnők, technikusnők tucatjával öntik el a kis falukat, többnyire városi származásúak; fűtetlen lakások, gyenge életminőség, nincs mosógép, a tanárnő hetente kétszer is mos, teregeti fehérneműjét az udvaron, a szomszédasszonyok kérdezgetik a házinénit, vajon milyen betegségben szenved a tanárnő, hogy annyit kell mosnia? Ugyanakkor a helyi vezetés férfiúi, elnökök, titkárok, még a szövetkezetes és a milicista is, fenik a fogukat a fiatal nőkre.

…Egyetemista lány hazamegy a falujába vakációzni. A falu határában összefut egy helybeli fiúval, az általánosban osztálytársak voltak. A fiú berántja a bokrok közé, ő rúgkapál, nagy nehezen kitépi magát; a fiú elkeseredik: ha már úgyis egyetemista vagy, miért pont velem nem akarsz? 

Három tél derekán is a három legelmaradottabb erdélyi magyar faluban töltöttem heteket. A riportjaim persze nem jelentek meg: „Nem tudom, kérem, mért kellene az irodalomnak olyan banális ostobaságokkal foglalkozni, hogy miért nem csinálnak műanyag zuhanyozófülkéket falura a nőknek, ahelyett, hogy a szocializmus eredményeiről…” 

A visszautasított riportok epizódjai alapján írtam meg a regényt. Nekivadult ellenállás fogadta minden szinten, pedig csak a derűs, hangulatos elemeket válogattam be: látszatra goromba, furfangos, valójában okos, emberséges kollektívelnök; a kultúrmunkára kivezényelt újságíró tulajdonképpen zeneszerző, aki hangverseny-ismertetésekkel tartja felszínen magát; a regény hősnője földöntúlian szép, kedves, tapintatos; apja német (szász), politikailag „korlátozások alá vetett elem”, azért nem is mehetett Johanna egyetemre. Az újságíró különben házasember, természetesen szerelembe keveredik vele, teherbe ejti stb.

A szerkesztői és véleményezői kifogások közt egyetlen esztétikai jellegű sem volt, csak politikai és ideológiai. Az egyik referens, költő, író, szerkesztő, azelőtt barátom, véleményezése egyik oldalán azt írja: a regény főalakjai olyan zárt, kirekesztő, csak önmagát szemlélő magyar világot alkotnak, hogy ezzel ignorálják a románságot saját hazájában; a következő oldalon viszont így folytatja: azáltal, hogy a regényben minden fontosabb vezető és közéleti személyiség román, azt sugallja, hogy a magyarokat elnyomják; és így tovább… Egy komoly, idősebb író viszont: „Azáltal, hogy a szerző szerint a legmagasabb emberi értéket a női szépség alkotja, hamis eszményeket ültet az olvasóba.” … A Kiadó román főszerkesztőnője, miután szememre hányta, így jár, aki tapintatlan kritikákat ír, a következőkre utasított: csökkentsem a magyar irodalomból származó idézeteket, szaporítsam a román kultúrára való utalásokat, fogjam vissza Johanna szépségének túl erős csillogtatását, és végül: ne legyen gyerek! 

A legutolsó követelést nem teljesítettem, noha azt állítottam, hogy el van intézve; mégis, kritikusaim – akadt vagy kettő – a véleményezők modorában kerestek fogásokat rajtam, az egyik „szász istennők” okán évődött, a másik hosszasan foglalkozott egy vereshagyma meghámozásával, holott a regényben fehér fejes hagyma szerepel! … Ennyi!

Most már következhetett a zenélő kút…

*** 

Jött – és nem sikerült! Bodor Péternek csak kaleidoszkóp-szerű környezetét, tetteit, szinte már-már az ízeltlábúakra emlékeztető megakaszthatatlan „munkálkodását” írhattam meg, de emberi személyiségét nem. Emberi kapcsolatait még kevésbé. Az egy-két szerelmi jelenet nemcsak kiagyaltnak hat, de erőtlen is. Pedig ezernyi munkaóra, sok száz oldal kuriózumokkal telt levéltári böngészet volt benne, de kellemetlen hangulat-törés is, mint amikor a zongora fedele durva csattanással visszacsapódik a billentyűsor fölé… Mennyi igyekezet volt benne – a háttérből Kelemen Lajos történész kaján ugratásaival színezve, és Dani János levéltáros lelkes atyáskodásától újra és újra meglendítve, annyi színes „koradalékkal és helyi kuriózummal” megtömve, hosszú bányaüreg-kongató tévésorozatokra futna belőle; és mégis, az egész valahogy összehuppant: a hős eltűnt a tettei mögül, arca szétfoszlott a múlandóság cifra falvédői között. Nem amiatt, hogy elszakadtam a valóságtól, hanem éppen azért, mert nagyon hűen másoltam (kivéve persze a szerelmi jeleneteket!).

Nem véletlen, hogy a mende-mondák átírták, újraszerkesztették Bodor történeteit! Még Kőváry László, a nagy nyámnyila történész is azt írja: „egyetlen tapintással papírt, egy másikkal abból bankót teremtett” – a „nyomd meg a gombot” tipikus esete! A (vásár)helyi néphagyomány kuncogva részletezi, hogy a küszöb alá rejtette a bankóprést, és valahányszor valaki… s hogy még a detektívek is amikor jöttek, nyomtatták a hamis pénzt!... Nem tudtam felejteni a küszöb-motívum fantáziarugózatát, de Kőváry László azóta is annak a magyar tudóstípusnak a jelképe szememben, aki nem hajlandó tízperces autóútra sem, hogy megszemlélje Mátyás király állítólagos aláírását egy templomocska falán (há’ minek írta volna oda), vagy nem vállalkozik a gyaloglásra a másik épületszárnyig a könyvtárban, hogy megnézze egy kódex eredetijét (há’ biztosan már úgyis el van mosódva!)… 

Az is különös, hogy Bodor Péterről semmi leírás nem maradt, a személyes különcségeiről sem.

Némi, nagyon szűkszavú személyleírást róla egyedül Benkő Károly történész adott: „ismertem… csöndes szavú, piros arcú ember volt”… 

Tisztában lévén ugyan a kudarccal, egy-két fejezetet, éppen a „fiktíveket”, pl. Rédey Claudiával, megmutogattam néhány ismerősnek. Szabó Gyula, aki tapasztalt, „vájtagyú” szerkesztő volt, s annak idején, a Holdtölte olvasásakor felmordult, mert felismerte a degradáló célzatú kapirgálások nyomait az írásban (hiába akarod lehúzni Johannát, mert ő nem olyan, és elpirult), most csak annyit mondott: nagyon rossz; Nagy Pál az Igaz Szótól: Kérlek, az ilyen témákat nagyon ki kellene érlelni, nem elég az ötlet… 

Amikor kértem a Kiadótól a szerződés felbontását, eszembe jutott, hogy egyik román kolleganőm (akiből később igazi író lett), elolvasta a szerződés-javaslathoz mellékelt tartalmi vázlatot, felsóhajtott: Milyen szép! És milyen kár, hogy majd csak egy jól megideologizált dokumentáris tanulmány lesz belőle egy unalmas folyóiratban! Azért is! – gondoltam… Összetömörítettem az egész kutatási anyagot, amennyire lehetett és beadtam a Korunkhoz. És jött Balogh Edgár: „Nem engedhetjük meg magunknak, hogy múltunknak egy ilyen nagy forradalmárából csak az individualista egyéni becsvágyakat emeljük ki, és hol vannak, kérem, a kor nagy forradalmi vajúdásai, és a küzdelem a nemzetek megbékéléséért?”

Álltam a régi, árvíz előtti Maros-hídon, Bodor-hídnak nevezték, holott az eredeti Bodor-híd pillér-cölöpei az opálzöld folyó surranó felszíne alól pár ujjnyi mélyen ágaskodtak az örök világosság felé, messze északon a Kelemen-havasok vonulatát fehéren vázolták fel a kék égre a hó maradványai, azt idézve, Amiről fenn a hegyekben beszélnek. Gyáva voltam, hogy mégsem lettem zeneszerző, a Marseilles felharsogó taktusai elnyomják a Gotterhaltét (lásd Oroszország 1814-ben), de fordítva…A Gotterhaltét inspiráló eredeti dallamnak a szövege persze ez: „Rába partján fűzfaliget, arra nézek, ki jár ott, ott búsul a Konyé lánya, talán értem búsul ott.” (Én azonban mindig úgy dúdolom: „Talán értem fürdik ott!”)

*** 

Annak idején, nekünk, akik a háború után romániai magyar szerkesztőségekben dolgoztunk, az volt a stratégiai alapelvünk: Működtetni a magyar nyelvet! A kor áramának felszíne fölött tartani; bármi áron, de olvastatni magyarul is; magyar bestsellerekre volna szükség, irigyeltük a románokat, mert például Titus Popovici, Francisc Munteanu kellemesen gördülékeny, mégis vonalas krimipótló regényeket írtak, s mások is. A mi íróink azonban csak szeminarizáltak; még így is Gaál Gábor üvöltözött, „költőink nem látják a kakukktól a kulákot”, később is talán csak Méhes György adott valamit az olvasmányosságra. Szocialista krimiket kellene írnunk, mondogattuk többen, vagy valami hasonlót. Páran neki is fogtunk…

A regény főalakja dr. Végh Rudolf levéltáros. Eredetileg egy pedofil rémtörténet fel-felolvasgatásával (krimi a krimiben) riogatta a többi regényszereplőt. Hirtelen ötlettel a Zenélő kút összevont változatát nyomtam a kezébe. És – megjelent a Rovarcsapda! A siker óriási volt! Csak Marosvásárhelyen többen szólítottak meg és rázogatták a kezem. Kolozsváron majdnem ugyanannyian.

Még csak annyit, hogy szegény Bodor Pétert halála után is üldözte a rossz sorsa: minden műve elpusztult, talán a kibédi orgona kivételével. Az oltszenti kastélyban lévő freskóit nem láthattam, annak idején azt felelték érdeklődésemre, nem fogják a tapétát a kedvemért levakarni róla. Azóta hátha felfedezte és feldolgozta egy regionális műtörténész! Én mindenesetre Bodor Péter stílusában megfestettem egyes alakjaimat. A végén megdöbbenve ismertem fel, hogy Végh arca olyan, mint Donatello Siralmas Jeremiása, csak megnyiratkozva és megborotválva. Claudia pedig egy plagizált szumír istennő. Sokan (ketten élők, egy halott) biztatnak, írjam meg az alakokat úgy, mintha a szerencse kedvezett volna nekik! Abban a felfogásban, hogy Mozart nem is halt meg akkor, hanem megszöktette Marie Antoinettet a vérpad elől (egy hős szerzetesnő vállalta a szerepcserét!), ők kimentek Amerikába, és dédunokájuk írta meg azt, hogy Elfújta a szél…

Ám – minek? Maga az élet is továbbírta titokban a történeteimet. Finiből tisztes feleség és anya lett Vásárhely határában… Eszter történetét megírta az élet. L. E. riporternő harminc évvel később egy Kolozsvár környéki kisvárosban bukkant rá hasonló esetre: a bosszúból elcserélt csecsemők közül már tizenhat évesen az egyik egy lumpensorban élő cigánycsaládhoz került, míg a másik egy jó színvonalú értelmiségi családhoz – és jöttek a leleplezések és igénybejelentések – ne is gondoljuk végig!

És hogy mit éreztem pontosan akkor, a Maros hídján. Említettem már: azt, Amiről fenn a hegyekben beszélnek. Lásd Liszt Ferenc… Victor Hugo.

Hallgassunk néha valódi zenét is.