"kísértsz, te örök láthatatlan"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 8. (646.) SZÁM — ÁPRILIS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Nem tehet mást: világít
László Noémi
Hadd zizegjen az írott szó, arra való... – Beszélgetés Lackfi János költővel, íróval
Vallasek Júlia
Angolkeringő 9. – Az önelemzés kudarca
ŞTEFAN AUGUSTIN DOINAŞ
Versei
Angi István
Számon kérő életmű – értékeink védelmében1
Varga Borbála
Dalok a hintaszékből
SZABÓ IMOLA JULIANNA
Tojásfélék
Zsidó Piroska
Versei
KISS ERNŐ CSONGOR
Lét(hé)re redukálva
Oláh András
Versei
Szőcs István
A zenélő kút kongása II.
Csávossy György
Üzenet más térből
Csontos Márta
Versei
NYERGES GÁBOR ÁDÁM
„Sziránó”
Jakab-Benke Nándor
Időskori önarckép
LOVASSY CSEH TAMÁS
Amit látni kell – Bogdán Zsolt Ady-estjéről
Dávid Anna Júlia
Vizit az Elízium panzióban
Xantus Boróka
„Az emlékezés hordta törmelékek” regénye
Ködképek a szorongató múltból
Portik Blénessy Ágota
József Attila-adaptációk pillepalackra
Jakabffy Tamás
Ki a plakátból!
Májusi évfordulók
 
NYERGES GÁBOR ÁDÁM
„Sziránó”
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 8. (646.) SZÁM — ÁPRILIS 25.

Sziránónak – egy bizonyos régi, rossz emlékű gyerekkori eset után – már jó ideje nem voltak problémái a jelmezversenyekkel. Leginkább azért, mert egy idő után már nem kellett résztvennie bennük, a fakultatívan választható beöltözős programok közül Sziránó rendre azzal a választással élt, hogy köszöni a meghívást, de nem ér rá, beteg, távoli ismerőse látogatja meg, ő látogat meg távoli ismerőst, vagy ezek így mind, együttvéve. Ha mégis nagyon mondták, hogy de ne csinálja már és na, jöjjön már el, egyszerűen kibökte, hogy ez egy baromság és nincs kedve, hagyják békén. És előbb vagy utóbb persze békén is lett hagyva. Talán egy picit jobban is, mint akarta volna.
És aztán jócskán súlyos évekkel bármiféle farsang vagy jelmezverseny után Sziránó egyik éjjel azt álmodta, hogy osztálytalálkozóra hivatalos – bár nem volt teljesen eldöntve mindez az álom keretei közt, de talán inkább gimnáziumira, mint egyetemi évfolyamtalálkozóra.
Persze az álom már itt csalt egy csöppet, mivel Sziránó az ilyen programokra is rendre úgy reagált, hogy igazán szívesen jönne ő, de sok oldal elolvasni vagy megírnivalója van másnapra, családi programon vesz részt, megfertőzte a bubópestis, akármi, de sajnos, a fenébe, hogy már megint, de sajnos pont akkor, és ha halasztódna, az összes többi tartalékidőpontban is ő pont nem tud jelen lenni. Most meg ment a folyosón, ilyen folyosó, amin álmában ment, persze nem volt, ez talán egy fokkal jobban emlékeztetett egy egyetemi folyosóra, mint a gimnáziumira, de végsősoron mindegy is volt, ment. Kék farmerben és sötétkék pólóban volt, nem volt jelmezben. A francba, elfelejtette, pedig világosan elmondatott, hogy jelmezben kell jönni.
Tudta, hogy ez milyen következményeket von maga után és tényleg úgy is lett, egykori osztályfőnöke, Osztályfőnök, aki ezidáig sugárzó mosollyal várta az érkezőket a folyosó végi ajtó mellett állva, mint akinek egyenesen a szemén át szellőztet a szíve, most, Sziránót meglátván csalódott-rosszkedvű pofát vágva, amolyan „muszáj ennek mindent elrontania” nézéssel megkérdezte Sziránót, hogy hol a jelmez. Sziránó, elvégre immáron rutinos, felnőtt Sziránónak minősült saját, ki tudja, mennyire megbízható megítélése szerint, már tudta, mit kell tenni ilyenkor, arcizma egyetlen rendülése nélkül felelte reflexből Osztályfőnöknek, hogy nyugi, az egész el van tervezve, és ezzel be is ment. Rögtön ott is állt Csilla mellett, aki egyébként erről az egészről tehetett, ott is volt a nyelve hegyén, hogy ezt most a lány fejéhez is vágja, de mint egy afáziás, nem bírt eligazodni a kifejezés eszközeiben. Csilla hibája mindez, mert három napja összefutottak véletlenül az utcán, beszélgettek legalább húsz percet. Aztán tessék, most meg ideálmodja magát, így megy ez. Átmenetileg megbocsátott azonban a szőke lánynak, mivel kólával kínálta, amit Sziránó ébren sem ivott már egy ideje, hát még álomban, viszont hirtelen nagyon megkívánta. Kért még két filcet is, ha már, mint mondta, a jelmezéhez, citromsárgát és feketét, meg egy üres, A4-es lapot.
Telt-múlt az idő, mármint ténylegesen, míg Sziránó fekete kört rajzolt, amit sárgával beszínezett, e rettentő képzőművészeti alkotása fölé pedig odaírta, hogy „SZIRÁNÓ”, szóval míg ezek történtek, amúgy videoklipszerűen csévélődtek előre a történések, gyorsított ütemben, csekély részletgazdagsággal.
Mire Sziránó befejezte nagy művét, mely – elviekben – azt volt hivatott jelképezni, hogy ő sikeres, sok aranylemezzel bíró zenei producernek van most öltözve, valahogy munkája közben beszűrődő félmondatokból az is kiderült, hogy olyasminek kellett volna öltözni, amik akkor akarnak lenni, ha nagyok lesznek.
Sziránót ekkor már végtelenül bosszantotta az álom ez alkalommal még a szokásosnál is átlátszóbb értelmetlensége: minek öltöznének ők annak, amik akkor lesznek, ha nagyok lesznek, hiszen most van az, amikor már nagyok. Huszoniksz évesek vagyunk, nem, épp ezt készült volna kérdezni a mellette ülő egyetemi évfolyamtársától, jó barátjától, bizonyos Narratív Pepitől, ha ezúttal is csomót nem kötött volna a nyelvére az álmot tönkretenni nem engedő afáziás hallgatás. Épp valami csaj állt ki a padok elé (többé-kevésbé átrendezett osztályteremben voltak), lehetett találgatni, hogy ő most mi, azaz, mi akar lenni, ha nagy lesz. Fitnessedző, ujjongta valami barátnője, konstatálván, amit addigra már mindenki a teremben, hogy a lány fitnessedzéshez van öltözve, a nyakában törölköző.
Osztályfőnökből ezen a ponton már, mint egy felrobbanni készülő, túlhevített égitestből, szabályosan lövellt ki minden irányban a nosztalgikus öröm és felindultság, egyetlen nagy mosoly volt az egész nő.
Ekkor került sorra Sziránó, de a rajzot, miszerint sárga kör és fölötte a neve, senki sem értette. Hosszú és kínos percek teltek el találgatással (talán még egy porszívó is felvisszhangzott valami messze távolból), de a rajz és Sziránó arckifejezése olyan filozofikusan elvont volt, hogy hovatovább feladták.
Erre a gimis osztályba eddig nem ismert okokból odaálmodott Narratív Pepi vágott olyan fejet, mint amikor valaki meg van sértve, amiért neki kell kimondania az egyértelműt, meg mintha az is zavarba hozná, hogy a valóságban ő mostanában ismeri Sziránót, tehát neki nem is volna fair részt venni a tippelgetős játékban. Szólt is pár szót ezekről, mire az osztálytársak, immáron felheccelve a sok percnyi hiába találgatástól, szabályosan nekiestek Pepinek, hogyha tényleg tudja, vagy legalább sejti, hogy mégis mi a fészkes fenének öltözhetett Sziránó, hát bökje már ki, mert itt helyben megőrülnek. Minek öltözött, minek öltözött – még a Sziránó szokásos különcködése miatt elkedvetlenedett, sértett Osztályfőnök is valamelyest felélénkült, na de mégis, Sziránó minek öltözött? Hát magányosnak, nagyon magányosnak, felelte Pepi bosszankodó beletörődéssel, amiért ezt pont neki kellett kimondania.
Sziránó pedig, mint akit pofonvágtak, úgy ágyéktájon, mondjuk egy jól fejlett gulyáságyúval, vad szomorúságtól liftező testtel, zihálva, rángatózva felébredt. Egyedül volt a szobában.

(részlet A közellakó munkacímű, készülő regényből)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében