"kísértsz, te örök láthatatlan"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 8. (646.) SZÁM — ÁPRILIS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Nem tehet mást: világít
László Noémi
Hadd zizegjen az írott szó, arra való... – Beszélgetés Lackfi János költővel, íróval
Vallasek Júlia
Angolkeringő 9. – Az önelemzés kudarca
ŞTEFAN AUGUSTIN DOINAŞ
Versei
Angi István
Számon kérő életmű – értékeink védelmében1
Varga Borbála
Dalok a hintaszékből
SZABÓ IMOLA JULIANNA
Tojásfélék
Zsidó Piroska
Versei
KISS ERNŐ CSONGOR
Lét(hé)re redukálva
Oláh András
Versei
Szőcs István
A zenélő kút kongása II.
Csávossy György
Üzenet más térből
Csontos Márta
Versei
NYERGES GÁBOR ÁDÁM
„Sziránó”
Jakab-Benke Nándor
Időskori önarckép
LOVASSY CSEH TAMÁS
Amit látni kell – Bogdán Zsolt Ady-estjéről
Dávid Anna Júlia
Vizit az Elízium panzióban
Xantus Boróka
„Az emlékezés hordta törmelékek” regénye
Ködképek a szorongató múltból
Portik Blénessy Ágota
József Attila-adaptációk pillepalackra
Jakabffy Tamás
Ki a plakátból!
Májusi évfordulók
 
Jakab-Benke Nándor
Időskori önarckép
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 8. (646.) SZÁM — ÁPRILIS 25.

A nagy szépség minden kockájáról Fellini és Az édes élet köszön vissza, mégis mentes bármilyen plágiumgyanútól: a hatvanas évek legendás olasz filmjei iránti nosztalgia ellenére végtelenül eredeti, korszerű és – amint a címe is elárulja – gyönyörű.
Az Andreotti miniszterelnökről szóló Il Divo előtt felénk nemigen ismert Paolo Sorrentino író-rendező pár év alatt az Oscarig vitte: a legjobb idegen nyelvű filmnek járó szobrocskát vitte haza két hónapja, amit az amerikai filmakadémia annak idején Fellininek is előszeretettel osztogatott (összesen négyet). Nem csoda: olyasfajta univerzális filmnyelvi bravúr A nagy szépég, amely az elkövetkező generációknak is okulásul szolgálhat: így kell filmet csinálni. Nemcsak gyönyörűen sikló kameramozgásai, delejező hangulata és precíz filmes szövete miatt, hanem mert jónéhány, lehetetlennek – vagy legalábbis őrültségnek – vélt dologra vállalkozik, mint például több mint két óráig lefoglalni a néző figyelmét egy látszólag szinte teljesen történetmentes forgatókönyvvel.
Nem mintha nem történnének dolgok a filmben: zajlik az élet rendesen. De ha valaki megkérdezi, hogy miről is szólt ez a film, bizony izzad az egyszeri néző, mert lehetetlenség megfogalmazni egy mondatban. Minden értelmezési vagy deskriptív szándék előbb-utóbb a főhős személyénél köt ki: Jep Gambardella. Körülötte forog a kamera és a vidám(nak tűnő), színes forgatag, ő Az édes élet Marcellójának mai, idősödő unokatestvére, afféle világfi és jó partiarc, aki mintha legjobban az egyedülléttől félne, ezért állandóan haverokkal és bulizó emberekkel veszi körül magát. Az ő világáról szól a film, az ő néhány napjáról, kezdve a hatvanötödik születésnapjára szervezett orbitális bulival, egy sor találkozáson és szembesülésen keresztül egészen a filmvégi egyfajta epifániáig. És ezalatt a háttérben felsejlik Rossellini és Fellini – és most már Sorrentino – Rómája, az örök város, ami annyit változott Az édes élet óta, hogy nem lehet nem észrevenni, mennyire ugyanolyan. Pláne, hogy Jep tetőtéri lakása hátteréül nem más szolgál, mint maga a Colosseum, ahol annyi oroszlán tépett szét annyi keresztényt – s miért? A show, a szórakoztatás miatt. A buli kedvéért. Az örök buli, ami azóta is folyik, mindig más zenére, mindig más ruhákban, de ugyanazokkal az arcokkal.
Szó se róla: Jep Gambardella jó ember, még ha végtelenül cinikus is néha. A konstans vigyor-álarc ellenére is úgy tűnik, hogy a féktelen partizástól mintha kezdene megcsömörölni: vitriolos beszólásaival mintha magát is ostorozná, hogy a következő pillanatban szinte csecsemőként csodálkozzon rá a világ valami banális szépségére. Fiatalkorában írt egyszem könyvet, azóta a társasági élet koronázatlan királya, kulturális rovatot vezető újságíró. Utóbbi minőségében minduntalan szembefut tükörképeivel, hamis, buta vagy öntelt művészekkel, színészekkel, írókkal, akik pont azt veszítették el, ami a legfontosabb lenne a művészetben: a szép feltétel nélküli csodálatát, az alázatot. Talán épp ezért nem mer írni Jep (még akkor is, ha folyamatosan azt hajtogatja egyetlen igazi barátjának, a színműíró-előadóművész Romanónak, hogy most aztán nekiáll), mert amint a film első mondatában ő maga vallja be: „érzékenységre voltam rendeltetve”.
Pedig nem halt ki belőle az érzékenység, de talán könnyebb behunyni a szemet, mint folyamatosan kitenni a szépség hatásának. Mert a 21. századi szépség már nem Fra Angelico, Raffaello, de még csak nem is Fellini vagy Antonioni szépsége: az új szépség kellemetlen, fájdalmas, szomorú, vagy egyenesen groteszk, mint a film végén felbukkanó, szentté avatás előtt álló, összeaszott apáca arca. Csak az emlékképek igazán szépek, ezért áll neki Jep – talán maga előtt sem bevallva – felkutatni azokat saját memóriájának bugyrában.
Jep Gambardella egyfajta Kharón, átmeneti alak: bejárása van a legkülönbözőbb világokba. Ismeri a kulcsos embert, aki Róma hercegi kastélyaiba viszi be, de ismer sztriptízbár-tulajdonost is, aki saját lányát is „futtatja”. Ismer teljesen hétköznapi figurákat, de milliomosokat is. Összeköti a világit az egyházival, a szentet a profánnal, a zsiráfot eltüntető illuzionistát a kiábrándító valósággal, lecsúszott exsztárokat a jövő reménységeivel, a performansz-festészetet művelő kislánnyal. Egyik lábával a múltban él, a másikkal a jelenben. És hatvanöt évesen kell rádöbbennie, hogy ő sem halhatatlan. Az öregedés a sarkon ólálkodik, s még Jep sem tudná legyűrni: sírásra görbülő arca őszintének tűnik, de nem tudni, kit siratna, ha engedne és zokogásban törne ki: az elhunytakat vagy magát. 
Jep nem létezhetne Toni Servillo nélkül. A már az Il Divóban is hatalmasat alakító színész itt végképp eggyé válik szerepével, ezzel a végtelenül egyszerű mechanikájú, de ugyanakkor borzasztóan komplex figurával. Ő nem a klasszikus értelemben vett főszereplő: ő maga a film, minden általa működik, és itt esik le a film végére teljesen Jep szemével látó nézőnek, hogy mennyi minden történt a nem-történések mögött. Neki köszönhetően válnak hihetővé a szürrealizmussal kacérkodó jelenetek és a teljesen hétköznapiak is, minden jelenetbe be tud csempészni egy kis mámort. Ő tesz nevetségessé írót, papot, hogy aztán pár perc múlva őszinte bocsánattal forduljon hozzájuk, ha akar. Hangadó és rezonőr egy személyben, páratlan figura a mai filmes karakterek között.
És akkor szót sem ejtettünk a gyönyörű (filmre forgatott) képi világról, ami hatásmechanizmusának teljében használja fel a steadycamet, a daruzást és a kocsizást, egyfajta légies könnyedséggel látva el a filmet, de nem esik a hosszú beállítások csapdájába: ha kell, a rendező készséggel belevág a legszebb ívben suhanó kamera snittjébe is. Úgy tűnik, minél súlyosabb a téma, annál elegánsabb filmnyelvi megoldások társulnak hozzá. Sorrentino bravúrosan filmez, de nem öncélúan: minden a történetet és a főszereplőt szolgálja.
Olyasmi A nagy szépség, mint amilyenek az elsőfilmek lennének, ha a kezdő rendezők nem lennének kezdők: minden benne van, élet, halál, szerelem, művészet, szépség, groteszk – de mégsem tűnik zsúfoltnak, nem feszíti szét a filmes formát, Jep Gambardella figuráján keresztül logikus, egyszerű rendbe kerül minden. Ha Az édes élet az első, akkor A nagy szépség a filmművészet második évszázadának egyik legfontosabb alkotása.

A nagy szépség (La grande bellezza / The Great Beauty), színes, olasz-francia film, 141 perc, 2013. Rendező: Paolo Sorrentino. Forgatókönyvíró: Paolo Sorrentino, Umberto Contarello. Zeneszerző: Lele Marchitelli. Operatőr: Luca Bigazzi. Vágó: Cristiano Travaglioli. Szereplők: Toni Servillo, Sabrina Ferilli, Carlo Verdone, Carlo Buccirosso, Pamela Villoresi, Galatea Ranzi, Giorgio Pasotti, Giovanna Vignola, Iaia Forte, Isabella Ferrari, Serena Grandi.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében