"kísértsz, te örök láthatatlan"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 8. (646.) SZÁM — ÁPRILIS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Nem tehet mást: világít
László Noémi
Hadd zizegjen az írott szó, arra való... – Beszélgetés Lackfi János költővel, íróval
Vallasek Júlia
Angolkeringő 9. – Az önelemzés kudarca
ŞTEFAN AUGUSTIN DOINAŞ
Versei
Angi István
Számon kérő életmű – értékeink védelmében1
Varga Borbála
Dalok a hintaszékből
SZABÓ IMOLA JULIANNA
Tojásfélék
Zsidó Piroska
Versei
KISS ERNŐ CSONGOR
Lét(hé)re redukálva
Oláh András
Versei
Szőcs István
A zenélő kút kongása II.
Csávossy György
Üzenet más térből
Csontos Márta
Versei
NYERGES GÁBOR ÁDÁM
„Sziránó”
Jakab-Benke Nándor
Időskori önarckép
LOVASSY CSEH TAMÁS
Amit látni kell – Bogdán Zsolt Ady-estjéről
Dávid Anna Júlia
Vizit az Elízium panzióban
Xantus Boróka
„Az emlékezés hordta törmelékek” regénye
Ködképek a szorongató múltból
Portik Blénessy Ágota
József Attila-adaptációk pillepalackra
Jakabffy Tamás
Ki a plakátból!
Májusi évfordulók
 
LOVASSY CSEH TAMÁS
Amit látni kell – Bogdán Zsolt Ady-estjéről
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 8. (646.) SZÁM — ÁPRILIS 25.

„Petőfinek vagy Adynak szerepét jóval nehezebb megfogalmazni egy-egy versben, mint egy író által elképzelt figurát eljátszani.” – vallotta Latinovits Zoltán egy korabeli tévéfelvételen, s amennyiben hihetünk a színészkirálynak, a versmondást nyugodtan tekinthetjük a színjátszás egyik alapjának is. Azok a fajta pódiumműsorok pedig, melyek hasonlatosak Bogdán Zsolt Ady-estjéhez, a „... függök ezen a zord élet-párkányon...” címet viselő produkcióhoz, melyet a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának támogatásával és Szugyiczky István közreműködésével hozott létre, méltó alkalmai lehetnek a magyar költészet megünneplésének.

Nem szükséges megismételnünk a közhelyt, miszerint korunk eltávolodni látszik a lírától, ritkábban akad kezünk ügyébe egy-egy verses kötet (legyen az akár kortárstól, akár klasszikustól származó), s életünk egészét is mintha egyre kevésbé hatnák át a rímek, az összecsengő sorok. Pedig legutóbb éppen Bogdán Zsolt estje bizonyította be (április 11-én, a kolozsvári színház zsúfolásig telt stúdiótermében), hogy van létjogosultsága a versnek, mi több, a versmondásnak is, mindössze profi módon, magas művészi színvonalon kell csinálni. Az üres tér közepén, masszív fa széken ül velünk szemben a sétatéri színház művésze: megvárja, míg mindenki helyet foglal, amíg a terem elcsendesedik, amíg a körülmények megfelelőek lesznek a szellemidézéshez. Hiszen nem akárki elevenedik meg a színházi térben: Ady Endre, akiről csak szuperlatívuszokban szokás beszélni, akit a maga korában gyűlöltek és imádtak, akinek neve egyet jelent a tűzzel, a férfiúi hévvel, a törékeny szerelemmel és a felsorolás még hosszan folytatható lenne. Nincs egyszerű dolga annak, aki szűk másfél órában próbál viszonylag komplex képet adni a költőóriásról. Valahol mégis el kell kezdeni, néha-néha mégis meg kell próbálkozni a lehetetlennek tűnővel is, így Bogdán Zsolt egyszer csak felpattan a székről és elhangzik az első mondat: „Itthon vagyok!”. Ki szól hozzánk, nézőkhöz, ebben a percben? A számtalan szerepe után ismert színész vagy Ady? Feltételezhetően mindketten. S e kettősség az előadás teljes egészét átitatja: a Nyugat költőjének semmivel össze nem téveszthető sorai, jellegzetes stílusa, iróniával vegyes panaszai, valamint Bogdán karakteres orgánuma, tiszta értelmezése és átütő energiája teremti meg azt a hangulatot, melybe a néző kényelmesen belefeledkezhet, s melytől egyszer csak megjelenik az egyszerű térben a pesti szerkesztőségek, a váradi kávézók és a párizsi szűk utcák világa, egyszóval az az Ady-univerzum, melyről mindannyiunknak lehet valamiféle fogalma. Kétségtelen, hogy az Adyval szembeni kultikus magatartásunk legyőzhetetlen, noha az előadásnak nem is szándéka egy valóságos mítosszal hadakozni, az azonban üde színfoltja az estnek, hogy olyan szövegrészletek is elhangzanak, melyek árnyalják a költő személyiségéről alkotott képünket. Ha egy szóban kellene megfogalmazni, azt mondhatnánk, hogy Ady – Bogdán Zsolt előadásában – valóságos ember. Szeret és gyűlöl, éhezik és mámoros hangulatban tör a világ ellen, ad és kér, él és végül meghal. A költő és a publicista egyként köszön vissza ránk. Az összeválogatott szövegek nem válnak unalmassá, sőt: számtalan lehetőséget biztosítanak a színészi játékhoz. Néhány helyen még improvizációs lehetőségeket is nyújt egy-egy hangzó szöveg: Ady a gyermeknap fontosságáról értekezik, a gyermekek megbecsüléséről, Bogdán Zsolt pedig a közönség soraiból invitál a játéktér közepére egy kisgyereket. Míg ez utóbbi részleten mosolygunk, máskor megdöbbenünk a század előtti szövegek félelmetes aktualitásán: a közélet züllöttsége, a választások tétnélkülisége, s a kulturális élet megosztottsága nem csak Ady korában jelentett súlyos problémát. Kronologikus sorrendben haladunk: az iskolától indulva, a szerkesztőségeken át, egész Párizsig jutunk, majd vissza Budapestre, Nagyváradra, s egyszer csak utolér bennünket a háború. És valóban megérezzük a világégés veszélyeit, hiszen a színészi játék oly erősen hat ránk, hogy akaratunkon kívül is bevonódunk a szinte csak elhangzó szövegekben megtörténő eseményekbe. Kezünket nyújtanánk a szenvedő, önmagával és környezetével hadakozó Ady felé, s elsősorban ez az, amiért különleges és felemelő Bogdán Zsolt estje: sikerül közel hoznia azt, akit valahonnan – minimum a középiskolai irodalomórákról – ismerünk, s akivel valódi barátságot, igazi ismeretséget talán pont ezalatt a másfél óra alatt kötünk.

Kányádi Sándor szerint a vers az, amit mondani kell, és egy-egy szövegnek valóban újfajta dimenziói nyílnak meg – legyen az vers, publicisztika vagy levélrészlet – amikor közönség előtt kerülnek bemutatásra. S ha mindezt egy színész teszi, felkutatva a sorok mögött húzódó, rejtett értelmezési lehetőségeket, a megbúvó játékosságot, a valóságos, emberi érzelmeket, akkor valami olyasfajta teljessége születik meg lírának és színházművészetnek, mellyel szembesülve egyértelművé válik, az antik és klasszikus színházcsinálók miért versbe szedve meséltek el színpadi történeteket. Az a fajta keserű vitalitás pedig, mely Ady szövegeiben rendszeresen tetten érhető, különösen jó színpadi szituációkat tartalmaz. Bogdán Zsolt pedig ezeket szinte kivétel nélkül kijátssza, s így magával sodorja nézőit is. Nem csoda, hogy a költészet-napi bemutató után hosszú percekig állva tapsolt a közönség. (S e beszédes tetszésnyilvánítás mutatja az ilyen és ehhez hasonló estek hiányát is, vagy még pontosabban, ez mutat rá arra az igényre, mely egyből cáfolja is korábbi közhelyünket, miszerint: a líra és a közönség eltávolodtak egymástól.)

Tehetnénk rosszindulatú megjegyzést arra vonatkozóan, hogy nem nagy dolog Adyval sikereket elérni, de a dicsőség nem a szövegek hibátlan felmondásában, nem a pontos artikulációban rejlik csupán, még csak nem is a verseken való, önmagáért történő csodálkozáson: Bogdán Zsolt sikere abban áll, hogy képes volt egy helyre és egy időbe varázsolni a kultikus irodalmi személyt, a hozzánk hasonló egyszerű embert, a közélet iránt érdeklődő publicistát, a költőt és még jó néhány elképzelt személyiséget, melyeket egyszerű gyűjtőnéven, az április 11-i este után, úgy is hívhatunk: Ady Endre.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében