Homérosz: Odüsszeia, IV., 563-566.

Szakács István Péter hetedik könyvének hét történetével ismerkedhetünk meg az Elízium panzió című novelláskötetben. Történetei egy egységként is olvashatók a kötet jelentést, tér- és időbeli összefüggéseket stabilizáló, ugyanakkor átjárásokat biztosító keretei között, ám különálló novellákként is megállnak mint autonóm alkotások ‒ közülük több e köteten kívül, a Látó hasábjain is megjelent. Darabjai stílusukban és világalkotásukban rokonnak mondhatóak a szerző korábbi, poétikáját tekintve hasonló, reprezentatívabb novelláival, mint például a Használt álmok butikja vagy a Csempészáru. Amennyiben eltekintünk a meseit idéző történetépítés technikájától, és egy közössé tehető motívum- és jelentéshálót tételezünk, a szerző  Kalligráfus kincse, A Vörös király és A boldogság elixírje című korábbi műveihez hasonlóan az Elízium panzióban is jelen van egyfajta eredendő, mélyen bennünk lévő keresési ösztön, mely csábít keresni a múlt egy darabkáját, egy meg nem értett pillanatot, egy belsővé tett gondolat megélését. Minél többször olvassuk bele magunkat ezekbe a sorokba, annál több, eddig rejtett történet-összefüggés rajzolódik ki egymástól távol eső szövegterekben. Történetek Kornis Dániel körül ‒ ez az alcímnek választott narratív megjelölés az első összekötő szál, mellyel a borítón ugyan nem, de a címoldalon már találkozhatunk. Miként Kornis Dániel ősöktől örökölt, szépmívű pecsétgyűrűjén az aranykígyók, éppúgy harapnak, képzavarral szólva, egymás farkába a kötet különböző történetei. Újra és újra bevonzzák például egy apa és fia történetének szálát. Az első című novellában a történet eredete teljes élességgel körvonalazódik, a címadó Elízium panzióban is felszínre sodorja az emlékezet, aztán Kornis Dániel elmondatlan történetében a novella főszereplőjének rémálmában idéződik meg újból. 

A történetek főszereplői férfiak, leginkább utazók, átutazók, az élet utazói, titkok, a ködös múlt hordozói. Női karakterei romantikus típusfigurák, jelentőségük a férfiakkal való kapcsolatukban értelmezhető. A szexualitás megjelenítése érzéki, képszerű, a nő testét ugyanakkor egy hangsúlyosan férfi perspektíva láttatja. Ezzel a gesztussal egy olyan avítt (de el nem tűnő) paradigma elemeit emeli vissza a mű, mely egykor a populáris irodalmat, ma már inkább a kommersz- és bestseller irodalmat élteti. Újra magába kódolja a nemi sztereotípiákat, ezáltal a kötet női szereplői általánosíthatóvá, azaz sematikussá válnak, s így individualitásuk nemi jellege nem oldódik fel az egyetemesben. 

Egyszer átlagos élet-állomásokkal találkozunk ‒ leginkább olyan pillanatokkal, amelyek velünk is bármikor megeshetnek ‒, másszor olyan dimenziókba visz át bennünket a történetek sodra, ahol a fantáziajáték a történelemmel keveredve igencsak messzire repíthet az események komplexitásának megértésében. Ekkor léphet be az olvasó egy olyan (feltételes) tájékozódási lehetőségbe, amit a szövegek közötti átjárás kínál: egy új kaland örvényén lépünk át azzal, hogy a történet egy ismerős város ismerős utcájára pottyant minket. Nem explicitté téve, de érzékletesen a név fedése alá bújtatott referencia működtetésével a szerző szülővárosának, valamint tágabb perspektívában Erdély néhány történelmi nagyvárosának helyszíneivel dolgozik. Ott lehet az olvasó a Székely Támadt Vár alatti utcácskában, vagy az elbeszélő Kolozsváron zajló diákéveiben, esetleg a szász Segesvár rejtélyes utcácskáin, fedett falépcsősorán. Bár úgy tűnhet, akárhol és akárkik lehetnek e történetek karakterei, amint helyi kézbe keveredik a kötet, nemcsak Székelyudvarhely utcái, városrészei tárulkoznak fel (mint a Kornis Ferenc utca, a hősök sírja vagy a Ferences rendiek köztéri temploma), hanem a Zöld Cilinder vagy a Kelta Pub álnevek alatt bujkáló helyi kiskocsmák, a Kalapos és az Irish is. „Semmi sem történhet véletlenül, legfennebb a végén vesszük észre, hogy az, amit hosszú időn keresztül a káosz összefüggéstelen firkájának véltünk, nem más, mint életünk megmásíthatatlan tervrajza”(97.) ‒ írja az Elízium panzió című novellában. 

Az író majd minden novellában operál a visszaemlékezés technikáival, a tudat mélyéről felsejlenek képek, egy-egy álom részletébe sűrűsödő emlékek, hogy rafináltan fonják össze a történetek és szereplők szálait. Egy ismerős szoba, egy tárgy, egy árnyék, egy fénykép megidézi mindazt, amit az idő múlása mélyen elnyomott a szereplőkben, s az olvasó is velük együtt utazik át az időn, hogy a múlt eseményeit hihetetlen részletgazdagságukban újraélje. Mindeközben a mű az egymásba szakadó világok járataiban, az emlékek felszakadásának intenzív ütemével töri meg a lineáris gondolkodást. 

Szakács történeteiben a múlt, az emlékek rögzítése vagy sajátságos módon, képek általi megörökítése, különböző mesterségek technikai lehetőségeiben is tematizálódik. Megismerünk egy fényképészt és egy történészt, mint a múlt rögzítését és őrzését végző egy-egy emblematikus karaktert ‒, ám a tematizálás itt nem áll meg, hiszen a múltunk hordozása nem pusztán kitüntetett, szakmai feladat. Lehet éppen a hétköznapi gyakorlat része vagy hatalmi, felügyeleti eszköz. Sok más mellett ez utóbbi, félelmes lehetőséget jeleníti meg a besúgó alakja. Féltve őrzött kis, piros notesze is egyfajta rögzíteni akarást fejez ki, és nem kevésbé valódi félelmet, hogy a legapróbb, elfeledett részlet miatt majd keményen megfizet múltbéli hibáiért. A fotográfia és a történetírás tematizálásában azt láthatjuk, hogy önnön anyagának és korlátainak függvényében mást-mást produkál(hat) a múlt megragadására vagy kisajátítására irányuló valamennyi kísérlet. A fotó a maga materialitásába merevíti a múlt terét, leválasztva annak idejéről tárgyszerűvé, hordozhatóvá, de rögzítetté, azaz megváltoztathatatlanná is teszi azt. A historiográfia ezzel szemben történetesíti a múltat. Rögzíti, konstruálja ugyan, hogy elmondhatóvá formálja, de csak időleges sikerekkel, hiszen természete, hogy újragondolható vagy kényszerrel átírható legyen, és ezáltal bármikor újrateremthető. Ilyen szempontból a fotográfia mellett ez a kevésbé materiális, de inkább szellemi megteremtődés. Mint gondolati konstrukció, sokkal több lehetőséget ad tehát az ideologizálásra, mint a fotó anyaga. A narrátor is így konstruálja szöveggé a materiális emlékezetet Kornis Dániel fényképének lelőhelyén, „(…) ahol a negatívokat évjáratok szerint gondosan rendszerezve őrizték, a város és környéke celluloid emlékezeteként tartották számon”(145.). Ahogyan az előhívott fénykép maga is egyszeri, kimerevített pillanat, egyetlen valóságelem, úgy a szövegtestben megelevenített impulzusok, emlékek is csak egy-egy megismert, belátott részletet jelentek, melyeken keresztül gazdagszik ugyan perspektívánk, de teljes képet soha nem kaphatunk általuk. Bármennyit is tudunk, az egész képet tekintve megmaradnak tetszőlegesen kitüntetett nézőpontoknak. 

Az Elízium panzió történetei élményt nyújtanak a nyomozni szerető olvasóknak, hiszen a kapcsolatok hálójának felfejthetősége nem egyszeri odafordulást igényel, még a Kornis Dániel nyomába induló történészünk is óvatlanul belesétál a játékába, bármennyire is tagadja, hogy ő maga detektív lenne.