Csiki László újonnan kiadott regényét 1971-ben tiltotta be a kommunista cenzúra, és egészen 2013-ig maradt kéziratban. A Hazugok szigetét az elbeszélés fanyar melankóliája, a narráció hitelességére, a valóság és fikció elsőbbségére való rákérdezés teszi sajátos alkotássá. 

A regény helyszíne egy romániai kisváros, melynek provinciális jellege és lehetőségeinek szűkössége rányomja bélyegét a szereplők hangulatára. „Az ilyen városkák (...) harminc, esetleg ötven kilométerre vannak a nagy városoktól.” Bé/Búgócsiga és barátai az itt lakók egyformaságából való kiemelkedésüket igyekeznek hangsúlyozni, társaságuk mégsem igazi közösséget, hanem magányos emberek csoportját hozza létre: „egy helyre gyűjtötte őket ez az érthetetlen zene, belökte őket egy elsötétített világba, ahol mindenik egyedül maradt.” A kisváros nyomasztó atmoszférájából fakadó illúziótlanságot tovább erősíti a diktatúra mindennapokban is érzékelhető hatása – erre a kilátástalanságra utal a Don Quijote-motívum többszöri feltűnése.

A történet keretét Bé városba érkezése és szimbolikus távozása képezi, az ő nézőpontja határozza meg a narrációt, Bé szinte egyszerre tud kívülállóként feltűnni és azonosulni az eseményekkel. A legérdekesebbek ugyanakkor a Hercegnő és Bé szólamát váltogató részek, amelyek az elbeszélés igazságát vagy hamisságát, az emlékek egyszeriségének lehetséges voltát tárgyalják. A szereplők folyamatosan kommentálják azt, ahogyan felidézik a közelmúlt eseményeit: „Vedd úgy, hogy hazugság az egész”, „Csak azt jegyzed meg, ami neked ártott, csak azt érted, ami veled kapcsolatban történt”.

Így nem véletlen, hogy a regényt lezáró, egyes szám első személyű narrátori sorok is ezekre a problémákra reflektálnak, arra, ahogyan összeállt a Hazugok szigetének története „az emlékezés hordta törmelékekből”.