Kiürült, egyszeri használatú, értéktelen, banálisan köznapi tárgy a pillepalack, melynek megjelenése – a szakértők szerint – forradalmasította az üdítőpiacot.

Muhi Sándor A pillepalack kalandjai című egyéni tárlata forradalmasította a kortárs erdélyi képzőművészetről alkotott képünket. Legalábbis: fel-, sőt megrázott bennünket.

Létezik-e más járható út is, mint a régi, elődeink-taposta? Van átalakulás, sikeres metamorfózis? Hogyan tovább? Van-e újrahasznosítás? S ez nem csupán a hétköznapi életben, hanem a művészetekben is aktuális probléma. Hogyan tovább, abban a 21. században, amikor már mindent megírtak és megalkottak? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseink megválaszolásának tekinthetjük Muhi Sándor legutóbbi, A pillepalack kalandjai című, március 13- április 4. között a Barabás Miklós Céh székhelyén megrendezett kiállítását.

Muhi Sándortól már megszokhattuk, hogy grafikáiban gyakorta dolgoz fel társadalmi témákat, görbe tükröt tartva elénk. Például a 2012-es Kortárs közhelyek című kiállításával is tanúskodott sajátos grafikai nyelvezetéről, éles társadalomkritikájáról, humoros, de gyakorta (ön)iróniába, szatírába hajló hangvételéről. A pillepalack kalandjai annak ellenére, hogy nem tekinthető az előbb említett tárlat folytatásának, koncepciója hasonló: frappáns mondanivaló maximálisan precíz, fegyelmezett szerkesztéssel tálalva. Muhinak sikerült egy olyan kísérletező grafikai jelrendszert kialakítani, melynek eszköztárát a mindennapi élet banálisan egyszerű használati tárgyai generálják. A művész vallomása szerint azért választott alapelemül egy köznapi tárgyat, mert eleve idegennek, elcsépeltnek érzi a klasszikus értelemben vett festői motívumokat. Meglátása szerint sorsunk is hasonlít a pillepalackokéhoz: hamar kiürülünk, rövid idő múltán könnyűvé, feleslegessé, fokozottan sérülékennyé válunk. Ilyen értelemben a pillepalack is tud harcolni, szeretni, szenvedni, saját énünkké lényegülve át.

Az örökös antitézisek találkozása ölt formát a tárlatban. A pillanatnyi lét, az egyszeri használat, az értéktelenség az „újrahasznosítás” folyamata során József Attila legismertebb játékos, elégikus, de olykor oly kegyetlen, velőnkig hasító rímeivel találkozik. Így válik a tárlat a költői szakralitás és a 21. század profánul prózai létének találkozásává.

Első látásra e virtuóz Muhi kollázsok kissé száraznak, túl dekoratívnak tűnhetnek a szemlélőnek. A pillepalack-klónok gondos precizitással, spekulatívan egymás mellé sorakoztatott végtelen hadserege vagy éppen ezek kaotikus, torz halmaza, a kusza fonalak és vonalak indázata szokatlanságával hirtelen zavarba ejti a nézőt. Azonban a lírai konnotáció, a cím, illetve a társuló József Attila idézetek átemelik a munkákat e látszólagos dekorativitáson, egy mélyebb, meditatív jelleget öltve. S a grafikai szigor rendszeréből lassacskán kilépve ismerős tájak, alakok elevenednek meg szemünk előtt, melyek az önmagunkkal való számvetésre késztetnek. A szemét, a hulladék asszociácóját keltő pillepalack soha nem fogyó Ararát-hegyei merednek elénk, nem tudván, hogy a következő pillanatban bárkánk kiköt vagy fulladás lesz a végzetünk. A kiválasztottság, az elhivatottság érzete végigkísér, de a végkifejletet még homály fedi. S ez az elégikus hangnem mind személyes mind kollektív emberi, erdélyi sorsunk kötelező velejárója.

Ilyen értelemben e vizuális József Attila-adaptációk a művész rendkívül személyes vallomásává válnak. Ám olyan személyes vallomássá, melynek üzenete nem egyszemélyes, hanem egyetemes. Muhi így fogalmaz: a minket naponta elárasztó pillepalackok százaival üzenem kortársaimnak, hogy a kommunikáció módja változhat, de amíg ember él, a hiteles művészi üzenet örök.