Idomtalanná püfölt cilinderek és törött sétabotok mellett egyéb, sokkal szélesebb hatású hozadéka is volt az Hernani, Victor Hugo drámája bemutatásának 1830. feburár 26-án. A Comédie Française premierje később az esztétikai és stílusforradalmak történetében is emblematikus eseménnyé minősült: ettől kezdve tört meg igazán Racine és Corneille avatag rímtana, az addigra merő nyűggé vált drámai „hármasegység” s a szabályos soráthajlások (enjambement) dogmája. Az Hernani viszont másnak is elindítója volt: a spanyol forradalmat követő királyi reakció miatt Párizsba menekült alkotók közül többen – mindenekelőtt Angel Saavedra – valóságos családirtássá szélesítették Hugo alapsztoriját: vér patakzott, ármány és gyilok tobzódott ekként a Don Alvaro avagy a végzet hatalma című jeles Saavedra-drámában is. A színpadi halálozás totális volt. A spanyol mester tanítványai közül kétségkívül Antonio Garzia Gutierez érte el a legmaradandóbb sikert 1836-ban az El trobador című drámájával, amelynek energiakészletét szintúgy a gyűlölet, a bosszú és az elvakultság biztosítja (persze egy huszonhárom éves „ifi” drámaíró féktelenségével). A bonyolult történet, a délnyugat-európai vérmérséklet, az újlatin nyelvek zeneisége s a romantika érzelmi felfokozottsága viszont – immár kiérlelt és mesterfokra nemesített komponistai minőséggel megformálva – Giuseppe Verdi művében ötvöződött klasszikus operává 1853-ban.
A trubadúr persze elsősorban Kolozsvár miatt nyer aktualitást ímhol, e hasábokon. Nem csupán a Szabó Jenő rendezte új változat bemutatása miatt, hanem azért is, mert a Kolozsvári Magyar Opera e márciusi premierjével határátlépések egész sorozatát viszi nemcsak a közönség, hanem az urbs szélesebb kultúrafogyasztó népessége elé is. Az Opera persze semmi olyat nem tett, amit ne találtak volna fel és ne alkalmaztak volna számtalanszor a világ más tájain; az intézmény „produkciós” stílusában azonban egyféle áttörésnek számít a mediatizálás eddig járatlan útjainak kipróbálása – mindenekelőtt az a gondosan előkészített, hatásában mégis spontánul durranó villámcsődület, amelyet egy kolozsvári bevásárlófaluban szerveztek a közszolgálati televízió kolozsvári területi stúdiójának kezdeményezéséből és masszív szakmai támogatásával (Hogyan készült Erdély legelső komolyzenei flashmobja? Lásd: youtube.com/watch?v=z0vhxdVAd9o&list=UUeorSFMUo2YTe5-0WgvGc_w). Hector Lopez Mendoza, a Manricót éneklő-játszó (ez évadban kolozsvári) művész, az operakórus és (hangfelvételről) a zenekar pontosan azt tette, amit a „szokásos” flashmobok művelői: kiragadták a hírverést a plakát merevségéből és a viszonylag szűk hallgatottságú rádiós és napilap-hirdetések hatóköréből, az ízléses meghökkentés lehetőségét kihasználva.
De határátlépésnek – igaz, szelídebb fokozatú nyitásnak – tekinthető magának az operai produkciónak egyik-másik rendezői-koncepcionális eleme, az operaházi előtérben panoptikumszerűen bemutatott szereplői kör, a szünetben sem „elengedett” játékszerűség – tudniillik a szünet fellazult hangzavarában a jelmezbe öltöztetett Nagy Gergő a háttérben A trubadúr zongorakivonatát játssza, amíg csak erőszakszervezeti drasz-tikummal el nem hurcolják –, egyszóval ez a rendezés meggondoltan és kimunkáltan teszi átjárhatóvá a „világi” idő és az előadás „szakrális” ideje közötti határt, nem is beszélve arról a rugalmasságról, amely a dráma, a zene, a játék/mozgás, a díszlet- és jelmezalkotás terén Nagy Jenő és munkatársai fantáziája révén megmutatkozik.
Most tehát – reményem szerint kivételesen – nem zenéről, hanem a komolyzenei teljesítmények promoválásáról, vagyis forgalmazásáról, kevésbé szalonképes kifejezéssel: eladásáról elmélkedem. Amikor a ’90-es évek legelején megvalósult tényleges határ-átjárhatóság ránk köszönt, sokan lehettünk, akik arra a sokszínűségre csodálkoztunk rá, amely a reklámélet terén a komolyzenét szerte a világban piacképessé teszi. Amikor a bécsi Staatsoper előtti monstru-ózus sárgaréz-vörösbársony hirdetőoszlopok előzékenyen odagördültek a megállásra hajlamos járókelő elé, első riadalmamban magam is földbe gyökereztem („Ábel Amerikában”), de azóta hovatovább mindannyian, akik – többé-kevésbé városi környezetben – a nem-populáris kultúra termékeit áruként is fel tudjuk fogni, már mérsékeltebben lepődünk meg az értékes produkció-kultusz és az utcai jövés-menés egymásba fonódásán.
