Sokminden szerepelhet a huszonegyedik századi szülő szeme előtt gyermekével kapcsolatosan lebegő álomszakmák, fényes életutak sorában, annyi azonban szinte bizonyos: kevés mai, racionális gondolkodású felnőtt álmodozik arról, hogy gyermeke majdan költő lesz. Bár vannak még közöttünk fehér hollók, akik példáján felbuzdulva nem kizárt, hogy az említett csoport szigorú ábrázata lágyul kicsit és szíve tájéka paradoxális módon fölmelegszik a költő szó hallatán.

Ilyen ritka jelenség Kányádi Sándor, mindannyiunk Sándor bácsija, aki már a huszadik században nagybetűs költőnek számított. Hosszasan sorolhatnánk, az istenáldotta tehetség mellett mi mindenre van szükség ahhoz, hogy valamely élő versíró eleven emlékezete állandóan ott kísértsen hétköznapi dolgaikkal bíbelődő kortársai tudatában – ám bármilyen hosszúra nyúlna is e leltár, biztosak lehetünk afelől, hogy Kányádi Sándor minden embertől telhetőt megtett annak érdekében, hogy kicsihez és nagyhoz közelebb vigye a verset.

Ő az a költő, aki egyszerre képes versközelt és emberközelt nyújtani, s teszi mindezt akkora könnyedséggel, fesztelenséggel és természetességgel, mintha e gesztus a világ legegyszerűbb, magától értetődő cselekedete volna, holott aki írt már és nemtetszés nyilvánításával szembe került, aki saját verset szavalt vagy felolvasott már és hidegen bámuló nézősereggel szembesült, az tudja, miféle gátakat kell áttörnie, miféle sárkányfejeket kell lekaszabolnia a verseivel írásban vagy szóban közönség elé álló költőnek.

Mert a gondos szülők szorgoskodása ellenére mégis akadnak, s nem is kevesen, akik versköltésre adják fejüket, akik hírről, nimbuszról vagy valamiféle teremtői elégtételről álmodoznak, akik szonettnek, ódának, hexameternek vagy szabadon indázó prózaversnek merészen nekivágnak, hogy aztán a meredeken ívelő vershátakon vagy a még meredekebben tornyosuló világi torlaszokon képzelőerő, fantázia, nyitottság, akaraterő, munkabírás, konokság, tudásszomj, közlésvágy, ravaszság, okosság, bölcsesség, bátorság híján elvérezzenek. 

Kis fintorral mondhatnánk még talán, hogy az imént felsoroltak mellett még jó adag szerencsére is szükség van ahhoz, hogy valamely poéta nagybetűs fehér hollóvá nője ki magát, csakhogy mi nem hiszünk a költői szerencsében: inkább az erőben és egészségben, melyből tehetségéhez, munkabírásához és közlékenységéhez mérten legalább ugyanannyit kívánunk Kányádi Sándornak, Sándor bácsinak, hadd legyen még hosszú ideig bizonyságunk arra:  bánni tudunk a szavak erejével.