Kányádi Sándor – többszáz saját vers, több tucat fordítás szerzője, munkásságát elismerő címek, kitüntetések birtokosa (többek között Herder-díjas; nem utolsó sorban Nagygalambfalva díszpolgára); forrásfakasztó és tűz köré invitáló mester... Tavasszal született. Most, élete nyolcvanötödik májusában egy rongyossá olvasott kötete közelébe szólítom híveit: Madármarasztaló. Versek kicsiknek, nagyoknak, Kriterion, 1986.

A kötetcím a sorssal alkudozóé. Arról is vall, hogy világmozgások (született) ismerője hogyan fedezteti fel a reményt lelke-pusztult környezetével. Akkoriban a könnyűzenei kísérletek szabadabb versenyében már sikerre jutott a Crosby Stills and Nash zenéje. Ez az együttes írt máig népszerű dalt Dél keresztje címmel s írt ama jelképről Kányádi Sándor is népszerűvé lett verset, a Kaláka szép dalt komponált belőle Az indián és a néger címmel. De egyelőre – zenei köszöntésként – maradjunk a madárszónál: a „Gerlegalamb búg a kertben/füttyögetve rigó röppen”; a Nyári reggel vers sorainál. Nyelvgyakorlónak sem utolsó.

Kép és szöveg együtt hat az emlékezetre, a gyermekeknél különösképpen. A szép könyvek szavai is emlékezetesek. A Madármarasztalónak ugyan nem nevezték meg az illusztrátorát, csak a képszerkesztőjét (Deák Ferenc), de voltak egyéb furcsaságai is annak a korszaknak, amelyben Kányádi Sándornak is 1990 előtt élnie adatott.

Nem fukarkodik a mókával, de tanít is fáradhatatlanul. Kányádi Sándor szállóigévé lett mondata – „a vers az, amit mondani kell” – arra vonatkozik, hogy hangzásában él igazán a vers, a mindenkori mondó hangja színével, melegével, elevenségével, egyszeriségével kiteljesítve.

A versben szólás könnyedsége jellemző a szerzőre, de a versenként osztogatott ajándékszó is; nyelvi elsivárosodásunk ellenében hat. A nyelvújítás örömét adja át gyakorítással létrehozott új szavaival: „ballagdál”, „cikázgat” (Ballag a folyó), főnévből igét fejlesztve: „ősz jöttével vackorásznak” (Édes málna, kásás vackor), játékos szóképzéssel: „tapsantyúztak nyakuk-nyújtva” (Kilenc pipe...).

Nemcsak a tapasztalás verssé oldása, hanem a nyelv szintjeinek keverése is zajlik itt: tájszók, régies szavak bukkannak fel a versekben: ha másként nem, mondatbeli helyzetük miatt érthetően. Szántóvető és édesanya, iskolás és utazó, állat, ember, folyó és sugár szólalhat bele a világ e szimfóniájába. A tudás terjesztése szerepjátékokon túl „mesterségszókkal”; növény- és állatnevek, a természet megfigyeléséből származó hangulatos szavak révén valósul meg, hagyományos viselkedésből örökölt, kedélyes megfogalmazásokkal. A környezet nyelvi, látványszerű és (nem szégyen) ismeretként való megközelítése is Kányádi Sándor versíró technikái közé tartozik. „A sombokor pedig/álmában már színarany/virágot álmodik” (Hófoltos még a határ) – a növényélettani megfigyelés humánélettani kérdést is megfogalmaz: színesek-e hát az álmaink? (Álom álomban ...táltosoktól tanult eljárás.)

A kommunikációtörténet is jegyezhetné a hírkidobolás szokását megörökítő képet az Ősz volna még versből: „A varjak már közhírré tették/a dermesztő tél/közeledtét”; a Búcsúkép a technika világába avatja a gyermeket, amikor a  filmelőhívás eljárását sugallja titokzatos mozzanatában: „Elrejti a tó a képet”. Az Erdei virradatban csillagok látszanak, a képben állatmaszk jelenik meg, általa technikai látomás: „Köztük egy suta két fülét/antennaképpen tárja szét” – szűkszavú világtörténet.

Regionális ízek, kulturálisan is azonosítható illatok inspirálják a versmondót: a vadcseresznye gyümölcse például: „Ínyed alatt is fölsejlő, /féltve őrzött, ezerféle/édeskedvű kesernyéje” (Vadcseresznye); a szilvaízfőzés szinesztéziás emléke: „Szilvaíz/illata van az ősznek” (Októberi lakoma). Szükségből erényt kovácsol a szegénység idején: „Nem árt, édes uram/Kendnek is azt tudni,/Hogy Burgundiából/Jött hozzánk a krumpli/(...) Azóta a király s az udvari népek/burgonyát, pityókát,/Krumplit pecsenyéznek” (Krumplis mese).

A magyar frazeológiából vett kifejezések, irodalmi szöveghagyományból származó, ezáltal annak olvasására ráhangoló, felkészítő kifejezésegységek köré épül nem egy itt olvasható vers. A magyar mesekincsből talán emlékezetes a „hoztam is, nem is, van is, nincs is”; ez Kányádi Elfújta a szél a napot versében így hangzik: „mintha jönne, mintha menne,/mintha vinne, mintha hozna”. Regösének ihlette a Jön január indítását: „Porka havak esedeznek”, a folytatás azonban az állatmesék és a mindenkori piaci hírcsere metaforája: „sopánkodnak a verebek” (nem pedig, amire készülne a versőrző elme: „de hó reme róma”). A képzelet azonban a kettőt, a felidézett és az újonnan megismert sort együvé sodorja, úgy raktározza és értelmezi. A madaraknál maradva: az Elszálltak... vers csókákra, varjakra vonatkoztatja, hogy „Egy, csak egy maradt itt”; a felnőtt olvasót azonban Arany Toldijára emlékezteti („Egy csak egy legény van talpon a vidéken”). Ilyen kettős értékű a rímhelyzetbe kerülő szintagma révén „déjà vu” sor a karácsonyira mozdított „szarvas, farkas s a szelíd őz” Kányádinál a Télifákban (vö. József Attila: Csak az olvassa...) Az ilyen verseken cseperedők nyelvi ráismerés örömével találkozhatnak (majd) a magyar irodalom klasszikus műveivel. Az asszociációk tartalmas kutakodásra késztetnek.

Az állatszimbolika hangszimbolikára válthat, a Három hollóban éppen a holló–halló rímjáték hangol humoros tartalmakra: „Ül a havon /három holló/mind a három/nagyothalló”. Hangzásterek, visszhang-termek közegében érvényesül e versek világa. A várakozást a hangzás ismétlésével, variálásával teljesíti be, például hangutánzó szóeleji rímmel: „duruzsolnak a darazsak” (Még süt a nap...), hangutánzó gyakorítással: „Meg-megcsurran,/csoronkálgat” (Pitty-potty). Nem a félrím, a párrím, a ráütő rím használata, hanem a versek hol ismerős, hol meglepő, jellegzetesen énekmondó hangzása az összetéveszthetetlen. Amikor a „Világ világa, virágnak virága”, az Ómagyar Mária-siralom figura etymologicája és hasonló hangzású kifejezések születnek újjá Kányádi verstájában: „Vízi világban/vízi virágok” (Tánc a Deltában); vagy a gyermekeknek szánt „Hóvilág,/ holdvilág –/alszik még a /hóvirág” (Hóvilág, holdvilág). A hatásosan megjelenített természeti tabló gyakran változik történet színhelyévé: „Volt egyszer egy ember/volt szakálla kender” – kezdi lassan a költő, de a folytatásban megtréfál, változtat is az ismert formulán: „cseremakk pipája/lapi a dohánya (Volt egyszer egy ember).

Mesei lépték – emberi mérték. Nem igaz, hogy a mesei nyelvet csak a gyermek beszéli, hogy a mese csak a prózamondatokban bontakozhat kedvére. Kell azonban egy mondó és legalább egy hallgató; hogy lassulhasson az idő, új birodalmakba érjen a képzelet. Kenyér- és szabadsághiányos időkben a mesemondat jelentései (kritikával, humorral, iróniával, elégikummal) gyarapodnak: „De énnekem, de énnekem/csak egy táltos paripám van,/s egy jókora hamubasült/pogácsa a tarisznyámban” (Volna). A kötet 50 +12 versből épül fel. Zárásul a Küküllő-kalendárium a folyóvíz színeváltozásaiból kerekíti ki tizenkét tételben az esztendőt. Az egyszerű képek szimbolikus áthangolása, az ordas gondolatoktól való elhatárolódás Kányádi Sándor írásművészetének állandója: a szűkös évtizedek körülményei közt is tudta s tudja, hogyan és mit mond(jon) a vers.

Erre vonatkozik – mint mai Orfeusznak – tudós tanítása (no, az erdei forrásra fogja: „Megtanított jég alatt is/ Pengetni a citerámat” Vö.: Ének a forrásról).

Hallgatjuk.