Az alábbi írást 2012 áprilisában olvasta fel a Nobel-díjas Herta Müller Prágában, amikor Radka Denemarková az Atemschaukel (Lélegzethinta) című regény cseh nyelvű fordításáért elnyerte a 2011. esztrendőre szóló Magnesia Litera Díjat, az egyedüli cseh íróként, aki a díjat harmadszor is, ezúttal műfordítói minőségben, kiérdemelte. A német nyelvű esszét cseh, szlovén, svéd, héber, olasz, bosnyák, spanyol, kínai nyelvekre fordították. Eredetiben, a felsorolt nyelveken és magyarul az Asymptote 2014. áprilisi számában jelent meg. (www.asymptotejournal.com)
Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
azért vagyok ma itt, mert tavaly Radka Denemarková a Lélegzethinta című regényem fordításáért elnyerte a Magnesia-díjat. Nagyon megörültem ennek a hírnek. Helyeslem, hogy a Magnesia-díjjal fordítókat is kitüntetnek. Ugyanis a fordítás önálló művészet. Én magam nem vagyok rá képes, annak ellenére, hogy tökéletesen beszélek románul. Mert a fordítás nem csupán behelyettesítést jelent, vagyis azt, hogy megtaláljuk az idegen nyelvű kifejezéshez a saját nyelvünkön ismert szót. A szónak ugyanis megfelelőnek kell lennie – és ez sokkal bonyolultabb. Eredeti hangján kell a szöveget újra megszólaltatni. A fordítás művészete abban áll, hogy megvizsgáljuk, miként látják a szavak a világot. A fordítás belső szükséglet, ami a teljesen mást a lehető legközelebb hozza az eredetihez. Roppant nehéz ehhez ennyire testközelbe kerülni. Hatalmas művészet.
Elég későn tanultam meg románul – 15 éves koromban, amikor egy kis faluból a városi gimnáziumba kerültem. Ám a román nyelvben csak néhány évvel később kezdtem otthonosan mozogni, amikor az egyetemre jártam, majd amikor egy gépgyárban dolgoztam. A gyárban olyan frissen importált gépek leírását fordítottam németről románra, amelyek működését nem is értettem. Szóról szóra fordítottam, gépiesen. Viszont kénytelen voltam folyamatosan románul beszélni, mert senki sem tudott németül.
Egyik nyelvből a másikba átültetve egy és ugyanaz a tárgy minden alkalommal átváltozik. Így jöttem rá arra, hogy anyanyelvünket szinte erőfeszítés nélkül sajátítjuk el. Olyan hozomány ez, ami észrevétlenül jön létre. Amit egy később bekapcsolódó, máshonnan érkező nyelv bírál fölül. Az anyanyelv feltétel nélkül és pillanatnyilag van jelen, akár a bőrünk. És ugyanolyan sebezhetővé válhat, ha mások alábecsülik, figyelmen kívül hagyják vagy használatát tiltják. Egyáltalán nem volt könnyű Romániában a német nyelvjárást beszélő falu és az iskola silány irodalmi német nyelve után a román államnyelvet használni. Az első két városon töltött év alatt jóval könnyebb volt megtalálni idegen környezetben a keresett utcát, mint államnyelven a megfelelő szót. Úgy viszonyultam a román nyelvhez, mint a zsebpénzemhez. Alighogy csalogatni kezdett egy tárgy a kirakatban, máris elfogyott a pénzem, amivel megvásárolhattam volna. Sok szót nem ismertem, és az a kevés, amit mégis, nem ugrott be a megfelelő pillanatban. Ma már tudom, hogy ez a tétovázó, lassú haladás, ami saját értelmi szintem alá kényszerített, ugyanakkor időt is adott ahhoz, hogy megcsodáljam a tárgyak átváltozását a román nyelvben. Tudom, hogy szerencsésnek mondhatom magam emiatt. Mert például egy másik szemszögből, a román felől nézve, a fecskét rândunica-nak, SORBANÜLŐCSKÉnek nevezik. A madárnévvel elmondják azt is, hogy a fecskék sorban, szorosan egymás mellett ülnek a dróton. Még mielőtt a román szót ismertem volna, minden nyáron ezt láttam a falumban. Elállt a lélegzetem, hogy a fecske ennyire szépen megnevezhető. És egyre gyakrabban fedeztem fel, hogy a román nyelv érzékibb, érzékenységemhez pontosabban illeszkedő szavakkal rendelkezik, mint az anyanyelvem. Szóban és írásban sem akartam többé elszakadni az átváltozások e láncolatától. Könyveimben még egyetlen mondatot sem írtam le románul. De a román magától értetődően és állandóan velem van az írásban, pillantása szememben lakik.
A nyelvek közötti térben képek tárulnak elénk. A tárgyakat a beszélő minden egyes mondatban sajátos módon veszi szemügyre. Minden nyelv különbözőképpen látja a világot, és teljes szókincsét ezen a sajátos látásmódon keresztül találja meg, ráadásul így fűzi be saját nyelvtani hálójába is. Minden nyelv szavaiban más-más szemek rejlenek.
A másik ok, ami miatt képtelen vagyok fordítani, a nyelv iránti bizalmatlanságomban rejlik. Amikor a kivándorlást megelőző napon a legjobb barátnőmmel elbúcsúztunk, amikor átöleltük egymást és arra gondoltunk, hogy soha többé nem fogjuk viszontlátni a másikat, mert soha többé nem térhetek vissza Romániába, ő pedig sohasem hagyhatja el az országot – miután íly módon elbúcsúztunk, sehogyan sem tudtuk elengedni egymást. Egymás után háromszor lépett ki az ajtón, de újra és újra visszajött. Csak a harmadik visszatérés után távozott végleg, teljes utcahossznyit távolodott. A nyílegyenes utcán egyre kisebbnek, és különös módon a távolság növekedésével egyre rikítóbbnak láttam világos színű kabátját. Nem tudom, hogy a februári nap téli sugara sziporkázott-e, egy könnycseppen keresztül tükröződött szememben, vagy csak a kabát anyaga csillant meg – ám egy dolgot mindenképpen tudok: bámultam a barátnőm után, és távolodás közben úgy csillogott a háta, mint egy ezüstvilla. Intuitív módon az elválást így tudtam egyetlen szóban összefoglalni, és ezüstvillának neveztem. Ez volt az, ami legpontosabban körülírta az előzményeket. Ám mi köze az ezüstvillának a kabáthoz? Az égvilágon semmi. És az elváláshoz szintén ugyanannyi. De a költői képben szükségük van egymásra.
Ezért nem bízom a nyelvben. Mert magamból kiindulva tudom a legjobban: ahhoz, hogy pontos lehessen, el kell vennie valamit, ami nem az övé. Állandóan felteszem magamnak a kérdést, miért annyira enyveskezűek a nyelvi képek, miért rabolnak el a leginkább érvényben lévő hasonlatok olyan tulajdonságokat, amelyek rájuk nem érvényesek. Először a meglepő ötlet visz közelebb a valódi állapothoz. Ez az ötlet kezdetben magával ragad és kihasznál – de csak azután, hogy a dolgok, amelyek a valóságban kizárják egymást, hihetővé válnak, a mondat csak azután lesz képes kimondani valamit a valóságról.
Boldog vagyok, amikor ez sikerül nekem.
KARÁCSONYI NOÉMI fordítása