Szavakkal kezdődik minden. A világ. Az élet. Az irodalom. Gabriel García Márquezt idézve: „(…) elkezdeni: mindig ez a legnehezebb. Egy regény vagy egy novella első mondata megadja a terjedelmet, a tónust, a stílust, mindent megad.”1 A mű megírása után te következel, jámbor olvasó, hogy az első mondat küszöbén át belépjél a szavak világába. Márquez varázslatos valóságába. „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.”2 „A hét végén a dögkeselyűk ellepték az elnöki palota erkélyeit, csőrükkel letépdesték az ablakokról a dróthálót, és felbolygatták szárnyukkal a bent rekedt időt, hétfőn hajnalban pedig végre egy nagy halottról szálló, rothadó nagysággal terhes, langymeleg szellőre ébredt évszádos kábulatából a város.”3 „Azon a napon, amikor megölték, Santiago Nasar reggel fél hatkor kelt fel, hogy ott legyen, amikor a püspök hajója befut a kikötőbe.”4 „Ez történt most is: ha keserűmandula-illatot érzett, mindig az üldözött szerelmek sorsára gondolt.”5 „Egy szürke kutya, homlokán fehér folttal, december első vasárnapjának reggelén átrohant a piac sikátorain, fellökött néhány lacipecsenyés pultot meg az indiánok áruval megrakott asztalait, valamint egy-két lottóárus ponyvasátrát, és közben megharapott négy embert, akik az útjába kerültek.” 6

Ezekből az első, mindent eldöntő mondatokból emelkedik ki Márquez műveinek világa, melyben hétköznapi és különleges, valóságos és képzeletbeli, undorító és szépséges, alantas és fenséges szétválaszthatatlan egésszé ötvöződik. Innen már nincs visszaút, magával ragad ez a világ. Látjuk, amint apró, sárga virágok hullanak sűrűn az égből José Arcadio, a Buendía-nemzetség ősatyjának halálakor, beborítva a háztetőket, eltorlaszolva a kapukat és megfullasztva a kint alvó jószágot. Rabul ejt minket is a regénybeli férfiakat öntudatlan szépségével megbabonázó Remedios, akit ruhateregetés közben a vakítóan lobogó lepedőkkel együtt ellenállhatatlan fényfuvallat ragad magával az égbe. S szédülten figyeljük, hogy az első Buendía által alapított Macondo akkor semmisül meg, amikor a település pusztulását megjósoló, ősi nyelven, titkosírással lejegyzett próféciát végre sikerül megfejtenie a nemzetség utolsó férfiának (Száz év magány). Elborzadunk a 107 és 232 év közötti, matuzsálemi korú latin-amerikai diktátor szörnyeteg mivoltán, aki honvédelmi miniszterét ezüsttálcán, kelbimbó- és babérgarnírung fölött, fűszerekben pácoltan, ropogósra sütve, petrezselyemcsokorral a szájában, díszegyenruhájába öltöztetve tálaltatja föl megrettent vendégeinek, s akinek akkora volt a hatalma, hogy egyszer, amikor megkérdezte, hány óra van, alattvalói azt felelték: ahányat parancsol, tábornok úr (A pátriárka alkonya). Tehetetlenül követjük életének utolsó napján azt a rá leselkedő veszélyről mit sem sejtő fiatalembert, akinek a halálát sem az álmok baljós előrejelzése, sem a gyilkosságnak útját állni akarók kétségbeesett igyekezete nem képes megakadályozni. (Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája). Mulatunk és ámulunk két egymástól fiatalon elszakadt jegyes ötvenhárom év, hét hónap és tizenegy nap utáni egymásra találásának himnikus és humoros történetén (Szerelem a kolera idején). S a szerelem természetfeletti erejére csodálkozunk rá annak a márkilánynak a legendás történetében, aki beleszeretett a lelki üdvéért küzdő szerzetesbe, s akinek, miután belehalt a szerelembe, az ördögűzés közben leborotvált koponyájából úgy sarjadnak ki rézvörös hajszálai, mint megannyi buborék, mígnem a szentség tagadhatatlan, ám rendhagyó ereklyéjeként huszonkét méter, tizenegy centiméter hosszú, élő hajzuhataggá nem nőnek (A szerelemről és más démonokról).

Márquez íróvá válása gyerekkorában gyökerezik. Nagy hatással volt rá hátborzongató történeteit naturalisztikus pontossággal mesélgető nagyanyja és az európai abszurd irodalom jeles képviselője, Franz Kafka. Tizenhét évesen, Az átváltozás elolvasása után döntötte el, hogy író lesz (A guajava illata). Művei tárgyaként szülőhazája, Kolumbia s tágabb környezete, Latin-Amerika rendhagyó valóságát jelölte meg. „A mi irdatlanul nagy valóságunk az elé  a nagyon komoly probléma elé állítja az irodalmat, hogy nincs rá elég szavunk. (…) Nekünk (…) e túlburjánzó valóság gyermekeinek nagyon keveset kellett kérnünk a képzelőerőnktől, mert a legnagyobb kihívás, amellyel meg kellett küzdenünk, mindig is az volt, hogy a megszokott eszközök nem elegendők: nem tudjuk hihetővé tenni velük az életünket.”7 A latin-amerikai írók nehézségeit taglaló észrevétele persze amolyan udvarias szerénykedésnek vehető a részéről. Mert bizony sikerült megoldaniuk ezt a problémát, s nem is akárhogyan. Többek között Jorge Luis Borgesnek, Julio Cortázarnak vagy Mario Vargas Llosának köszönhetően. Hogy csak a legismertebbeket említsük Márquez pályatársai közül. (A huszadik századi világirodalom nagy boomja kétségkívül Dél-Amerikában következett be.) 

Márquez szeretett beszélni az írói mesterség fortélyairól, alkotói műhelyének kulisszatitkairól. „ (…) az írónak az az egyik különleges képessége, hogy nemcsak a közvetlen valóságot látja, hanem azt is, ami azon túl van.”8 „(…) minden irodalmi mű játszani hívja  az olvasót: olyan játékot kínál, amelynek meg lehet határozni a szabályait, de ha már megvannak a játékszabályok, utána tiszteletben kell tartani őket.”9 „Egy írónak mindent szabad, csak el tudja hitetni az olvasóval.”10 „Én imádok írni (…). Persze más dolog elérni azt, hogy az olvasó higgyen nekem. Ez igen, ez keserves kínlódás, mindaddig, amíg az ember karja be nem melegszik, és akkor minden kijön és kavarog, aztán kezd alakot ölteni. De az olvasónak mindig el kell hinnie, mert ha nem, akkor semmit sem ér az egész.”11 Az elhitetésnek ez a hipnotikus képessége Márquez vitathatatlan írói érdeme. Úgy újította meg az elbeszélés művészetét, hogy visszatért az irodalom gyökereihez. A mítoszokhoz. Ahhoz az ősi, szóbeli s csak későbbi korokban lejegyzett titokzatos hagyományhoz, mely az emberi kultúra legrégibb rétegét képezi, s a világ transzcendens mivoltáról szól. Márquez barokkosan megkomponált, empirikus részletekben gazdag szövegvilágában átjárók nyílnak a különféle valóságszintek között. A kézzelfogható valóság látványa mögül minduntalan felsejlik a tapasztalaton túli világ látomása, s a legképtelenebbnek gondolt dolog is megtörténhet az ember életében. Ez a mágikus realizmus. Magától értetődő, hogy apró, sárga virágok hulljanak az égből, s az élő kedvére diskuráljon a túlvilágról vissza-visszajáró kísértettel. A szépséges lányt vakító fényfuvallat repíti a mennybe, s bizony bele lehet halni fiatalon a szerelembe, mint ahogy az is megeshet az emberrel, hogy aggkorában is ifjonti hévvel lobog szívében a szenvedély lángja. 

A mítoszokban nemcsak a többszintes világkép közös, hanem az is, hogy az emberi lét alapvető problémáiról szólnak: életről és halálról, szerelemről és gyűlöletről, bűnről és bűnhődésről, harcról és megbékélésről, hatalomról és kiszolgáltatottságról, magányról és egymásra találásról. Így Latin-Amerika Márquez által megírt mitikus világa valójában mindannyiunk varázslatos realitása. Olvasása közben lépten-nyomon tanúi lehetünk a valóság csodájának és a csodák valóságának. A szavak mágikus erejének. Amilyenek csak a kezdetek kezdetekor lehettek. A teremtés hajnalán.  

SZAKÁCS ISTVÁN PÉTER  

1A világ, ahogy Gabriel García Márquez látja. Magvető. 2006: 31 o.  Székács Vera fordítása

2Gabriel García Márquez: Száz év magány. Magvető. 1971: 5. o. Székács Vera fordítása

3Gabriel García Márquez: A pátriárka alkonya. Magvető. 1978: 5. o. Dely István fordítása

4Gabriel García Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája. Nagyvilág, 1982/7: 1001. o. Székács Vera fordítása

5Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején. Magvető. 1990: 7. o. Székács Vera fordítása

6Gabriel García  Márquez: A szerelemről és más démonokról. Magvető. 1995: 13. o. Székács Vera fordítása.

7A világ, ahogy  Gabriel García Márquez látja. Magvető. 2006: 100-101 o. Székács Vera fordítása

8uo. 91. o.

9uo. 70. o. 

10uo. 66. o.

11uo. 62. o.