Az ősz érintésének a gesztenyék és a tölgyek állnak ellen leginkább, leveleik még zölden köszöntik az októberi napsütést, míg a többi fa lombja már aranylik a fényben. A park zöld pázsitját is barnássárga foltok kezdik beborítani. Szélcsend van, a levelek ráérősen ringatózva hullnak alá a magasból. A száradó avar édeskés páraként leheli ki magából az életet.

Egy öreg gesztenyefa tövében félig fekvő pozícióban gitározik egy negyvenéves forma férfi. Csak az akkordokra figyel, mintha a narancssárga lencséjű napszemüveg, amit visel, az egész világot kizárná. Zenéje egy pillanatra lelassítja az időt az arra járók számára, néhány méteren át kevésbé sietős léptekkel haladnak. Másokat a dallamok hosszabb időre odavonzanak: a szomszédos fák tövében fiatalok cigiznek, olvasnak, tőle pár méterre pedig két mezítlábas zsonglőr gyakorolja közös produkcióját.

Színes buzogányokat dobálnak egymásnak, szinte megállapíthatatlan, hogy egyszerre hat vagy nyolc van játékban. Ott hever mellettük a két pár levett bakancs, és egy hátizsákból néhány színes labda kandikál ki. Hamarosan azok is előkerülnek. Ekkor egyikük, egy szikár, kopasz, sasorrú húszas évei végén járó férfi a másik nyakába próbál felállni. Nem sikerül egyből, az alul álló, borzos fekete hajú, nyakán színes tetoválást viselő srác az első próbálkozásoknál meginog, de végül sikerül kiegyenesedniük és mindketten elkezdenek a labdákkal zsonglőrködni.

A földszinti erkélyt keretező vadszőlő égőpirosa egyre inkább bordóba fordul át, ahogy a sötétség sűrűsödik a külvárosi tömbháznegyed fölött. Az erkélyről még a csukott ablakok mögül is kiszűrődik a szájharmonika hangja, hogy aztán észrevétlenül oldódjon fel a város zajában. A benti ernyedt fényben idős férfi áll, haja hófehér, akárcsak bajusza, ami alatt hangszerét mozgatja. Arccsontja alatt a bőr petyhüdten lóg, homlokát sűrűn redőzik a ráncok. Szeme egyetlen pontra szegeződik, ám tekintete üres.

Újabb alak jelenik meg: egy középkorú férfi, fején narancssárga lencsés napszemüveg. Lassú léptekkel közeledik az idősebbhez. Vele egyvonalba érve mond valamit, várakozó arckifejezéséből ítélve egy kérdést tehetett fel. Az öreg fénytelen pillantását továbbra is az előbbi ponton nyugtatja s tovább játszik. Az újonnan érkezett ismét megszólal, szája hajszálra ugyanúgy mozog, mint az előbb, a kérdését ismétli meg. Pár másodperc meddő várakozás után lehajtja fejét, szótlanul áll egy darabig.

A színeket ellopja az éjszaka, a szoba berendezése most csak sötét és még sötétebb testek összessége. Az ágyból nyitott szempár járatja végig tekintetét a helyiségen. Fotel, kisasztal, rajta lámpa, könyvespolc, szekrény, a földre sebtében ledobott ruhák körvonalai látszanak.

A párkány bádogján eső kopog. Csenddel felérő monotóniáját motorzúgás zavarja meg, pár pillanattal később a plafonon megjelenik a szemeteskocsi narancssárgán villódzó, már-már karácsonyi hangulatot keltő fénye. Az esőcseppek hálóvá fonódva futnak le az ablak üvegén, a lentről jövő fény árnyjátékként vetíti ezt a plafonra.

A férfi kopasz feje alá rakja fél kezét, mint ki már nem is várja az álmot és a kirajzolódó mintákat figyeli. Másik kezét kiszabadítja egy hosszú, hullámos hajkorona alól s megvakarja sasorrát. Mikor a szobát ismét sötétség lepi el, oldalra fordul, háttal a lánynak és lehunyja szemét.

Az eső egy pillanatra sem állt el, ha épp nem zuhogott, akkor legalább szemerkélt. A lehullott falevelek, ahol nem seperték el őket, addig áztak és morzsolódtak a lépések súlya alatt, hogy mostanra seszínű, undorítóan ragacsos masszává álltak össze.

A szürkéskék felhőlepel alatt minden kicsit kopottabb, ködösebb, mint máskor. Az ernyőtengernek különös hullámzást kölcsönöz, ahogy tulajdonosaik fel-le mozgatva, jobbra-balra billentve őket manővereznek a tömegben. Az arcok tompultak, sietősek, fázósak.

Egy átjárónál az ott állók nevetgélve, mosolyogva, összesúgva néznek át a másik oldalra. A túloldalon várakozók között van egy férfi. Külsejében nincs semmi feltűnő, hacsak sötét, bozontos haját vagy a nyakánál kabátja alól kinyúló tetoválásnyalábot nem nevezzük annak. Arcán halvány mosoly, mit sem törődik az őt bámulókkal. Kihúzza magát, és még inkább magához szorítja a kezében lévő halványzöld kertésznadrágot viselő, pisze orrú, lógó fülű, hatalmas plüss nyulat.

Az ősz érintésének a gesztenyék és a tölgyek állnak ellen leginkább. Habár lombjuk már száradófélben van, buján köszöntik az október végi napsütést , míg a többi fa már csak kopár ágait fürdeti a fényben. A park zöld pázsitja már csak itt-ott látszik ki a barna levéltakaró alól. A száradó avar édeskés páraként leheli ki magából az életet.

Egy öreg gesztenyefa tövében egy csoport fiatal ül törökülésben. Egyikük kezében kétliteres sörösüveg, szájához emeli, majd továbbadja. A kifújt cigifüst a fénytől áttetsző, sejtelmes fátyolként lebeg fölöttük. Egy fiú gitáron játszik, a többiek vele énekelnek. Zenéjük egy pillanatra lelassítja az időt az arra járók számára, néhány méteren át kevésbé sietős léptekkel haladnak.

Egy közeli padon három idős férfi ül. Egyikük botjára támasztja állát, bámészkodva járatja a szemét. Dús ősz haja tövénél, ráncos nyakán torzult tetoválás. A mellette ülő sasorrú néhány gesztenyével próbál zsonglőrködni, de remegő kezével folyton mellényúl. Elkedvetlenedve ül tovább. A legöregebb hunyorog a napsütésben, sóvárogva figyeli a gitározót.