forduló
vaktöltény olvassa arcom;
talán elévültem.
az időjárás tehette,
mindig hírlövés nélkül lép be.
csak annyira vártam mint
pattantyú a mozsártörőre,
vagy a barányhimlőben
szenvedő mártírok,
nyaktiló előszobájában
türelmetlenkedő nép
a császármetszésre.
kiálló bordájú aknák legelnek a mezőn,
kérődzően nézik
az elefánttemetőbe
kullogó lánctalpakat.
picit tovább frissen borotvált
szakállas puska bámulja
borús felhők közt
a lopakodó nehézbombázót.
egyik sem tüzel.
kialszik a cigarettaég.
hamu s lapilli hullik.
lelkiismeretem már kőolajat fúr,
miközben téged
az újfent csigán függő világ
modern pompeiiként
vulkanonizál.
jó éccakát fegyvergyár!
az éj tojáshártyáján
áttetszenek vénái a reggelnek,
hajnal hasít belém
sárgája olajos boltozatra fröccsen.
az üveghegyeken túli másnapra
pisztolykakas kukorékolása ébreszt.
e két pontosító sor után elárulom
…… ……… ……………
…………… …………… :
megálmodott az arzenál
perfidill
órákosodik a testünk,
betegség söpör
a poros utcán.
nyelvünket tépik a harangok;
egy kép zavar csupán,
hogy
végül széttárjuk kezünket,
mindenki sírt áll.
temető a föld,
s egy gyár felköhögött füstje
a gyertyaláng
novembertelen
kópiafákról mészerezetű
levelek hullanak,
befedik a keréknyomokat, miket
késő délutánban felejtett
az elrobogó térfogat.
szárítókötélre sűrűn teregetett ködből
hajamra esik pár csepp,
miközben megérkezek.
sírkövetként,
süketül lépkedek
előre a viaszpecsétes avaron
a hanton játszó gyermek felé,
ügyet sem vetve a szirénaénekre
megiramadó kutyára, kit
visszaránt póráza.
leülök a suhanc mellé, kérdem ki a húnyó.
ő azt feleli: hallgassak,
a játék még tart,
még csámcsog a halotti torok,
szépen terített víg asztalok
körül
meztelenre vetkőznek a talpasok,
vedlenek a borok.
ez olyan nap, mikor
a vajbansült halgerinc szépen
elválasztható villával
a húsától.
kuporgunk némán,
én és a kisgyerek.
lassan megszárad a köd,
megköt
minket,
összerogyó űrtartalmat,
magába forduló csillagot.
megmásszuk a toll elferdített hegyét,
s csúcsáról,
hol kifogyott, már nem ír,
(az utolsó velőfényt miután
kenyerünkre kentük)
megkönyebbült arccal figyeljük:
az ég kifordított leopárdbundája alatt
lélekzik a sír
(napbazár)
ha hullik hajadra az ég üres marad,
hányni fog a hold, sokáig kering,
és száműzött báb-felhő az elefánt,
unalomkék az ég.
itt ülök egy fa alatt,
fordított borospoharakat virágzik.
zamatát szürcsölöm be
s közben egy félnótát lélegzek ki.
szivarratok vigyázzák hasadt tüdőm,
tekintetem elkísér,
miközben bejárom a szépia szellemvárost:
maradékok panorámáját
kávéscsészém oldalán.
eltévedek. felejts ott.
legyek gyomorsavban emésztődő szó,
holt anyába zárt gyerek,
falevél vénáiban keringő esztendő,
vagy székbenrekedt virág,
a csészealj visszahoz.
harcom egy üreshalmazt ábrázoló metszet,
ólomszarkofággal takarom be a napot:
hossz-árnyam lámpásba zsugorodik,
pontén leszek mondatom közepén.
egyszerű bűvészmutatvány ez,
tördelt ujjaimmal leemelem a kalapot
csak a fegyvergyár nem
megállnak a kondenzcsíkok az égbolton,
a szivarcsikekk füstje a boltégen,
a leszakított szélrózsák
a hattyú töröttnyakú vázában,
a rózsahimlős virágáruslányok a vakarózásban,
a vakolatok a hullásban, és a hullák
a vakulásban.
csak én és a fegyvergyár nem.
megállnak a szájharmónikák az útszélen,
a bátorságok az achillesz-ínban,
a homlokegyenesen rajzolt ráncok,
a földrengés ráncigálta homlokzatok,
a szülésbehalálozások és halálbaszülések.
csak én és a fegyvergyár nem.
megállnak a gombostűvel örögzített pillangók,
a pillákból kiforduló arcvonalak,
a pálinkába fulladt késői disznótorok,
a kések a disznótorokban,
a szakadozó évek és az évelő versszakok.
megállok én is a sarokban és
a sarokálom is bennem.
csak a fegyvergyár nem.
körtelenség
lehunyt ötvenkét ablakú tömbház
a temető ma. tekerem az orsót,
de nem harapnak a lelkek horogra.
sok nyelvtépte kör között
én vagyok a körte,
watta az érdes éjben.
lennék különleges jogi lehívások,
egy stabilabb fullerén izomér,
vagy öreg háromlábú,
nem báb-láng
a szülétésnapját ünneplő
kivégzőosztag előtt.
ülök egy süket betondobozon
és hirtelen befejezett a jelenem;
él a szép lány szeme,
a tökéletesé halott,
ezért zárták gömbsírba
az isteneket
impotens angyalok.
legyúlok a temető kapujában,
akár az égő, ha
torkán akadt egy éles izzószálka.
