"pillantása szememben lakik"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 9. (647.) SZÁM — MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Bánni a szavak erejével
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
J U N K I E N T E R Y O U – Beszélgetés Kubiszyn Viktor íróval
Egyed Emese
Orfeusz iskolája
HERTA MÜLLER
Nyelvek között
Szakács István Péter
A világ varázslatos valósága – Hommage à Gabriel García Márquez
Balázs Imre József
Álomablakok
Vári Fábián László
Vásártér
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
Versei
FAZAKAS GÉZA
Versei
Borcsa Imola
Pillanatképfüzér
ILYÉS ZSOLT
Versei
Horváth Előd Benjámin
Magnéziumégés – interjú Varga László Edgárral
Széteséstől önreflexióig
Szőcs István
Reménytelen jegyzet – Mi okon Napoka?
ANDORKÓ JÚLIA
Azok a hatvanas évek az Utunkban
Miklós Ágnes Kata
„Norvégia egy kis Tündérország”
FERENCZI SZILÁRD
Utánuk az özönvíz
Péter Beáta
Nehéz találkozás
Pap Ágnes
A szerelem Lángja
Papp Attila Zsolt
Királyi válogatás
Demeter Zsuzsa
Az erdélyi irodalom első krónikása
Túros Eszter
Paralell stories
Jakabffy Tamás
Szentcímkés beletévesztések
Hírek
 
Horváth Előd Benjámin
Magnéziumégés – interjú Varga László Edgárral
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 9. (647.) SZÁM — MÁJUS 10.

– Hogyan jellemeznéd magad három mondatban?

– Óvatos. Érzékeny. Tépelődő. Ki-ki mondatba foglalhatja tetszés szerint.

– Miért éppen a biológia szakot választottad annak idején, mint „rendes szakmát”? Adott valamit ez a szak, ami a későbbiekben hasznodra vált?

– Inkább lustaság, kényelmesség volt ez, mint tudatos választás. 11. osztályosként egy országos biológia tantárgyversenyen nyertem egy ösztöndíjas helyet a Babeş-Bolyai Tudományegyetem biológia szakára, így sem az érettségi, sem a pályaválasztás nem izgatott túlságosan. Persze elég hamar rájöttem, hogy szép dolog ugyan a földikutya-populáció felmérése, de nem köt le túlságosan, így aztán kétségbe is estem, hogy elszúrtam az életem. Ez az állapot évekig tartott, sok időt vesztegettem el, holott hasznomra fordíthattam volna. De nem mondanám, hogy nem kaptam semmit ezektől az évektől. Megismertem Kolozsvár sok arcát, sokféle embert, megtanultam, milyen a reményvesztettség, hogyan kell újrakezdeni, ha elakadtál. Talán mindez hasznos az írásban is. És minden izgalmas lehet, amit kívülről hozol, új témalehetőségek, másféle asszociációs reflexek. Szóval mindazt, ami vagyok, az egyetemi éveknek is köszönhetem.

– Az is érdekelne, hogy tördelőként, rovatszerkesztőként a Krónikánál milyen tapasztalatokkal gazdagodtál vagy nem gazdagodtál a szépírást illetően?

– Az újságíró szakma elképesztően megváltoztatott. Úgy érzem, pozitív irányban. Vért izzadtam az elején, mindent élesben kellett megtanulnom, a műfajoktól kezdve a nyelvezetig, azok finom árnyalásáig. Szerencsém volt, hogy elég jól fogalmaztam, eleve szerettem játszani a nyelvvel, hiszen már javában próbálkoztam versírással, amikor a Krónikához kerültem. Korábban a Perspektíva diáklapot is szerkesztettem, ami inkább exhibicionizmus és bohóckodás volt ugyan, de később hasznos tapasztalatnak bizonyult. (Azért valljuk be, a szépirodalom is exhibicionizmus részben.) Tény, hogy az újságírói nyelv nagyon más, mint a szépirodalmi, a szerkesztésben viszont sokmindent lehet hasznosítani a szépirodalmi szövegeknél is. Kialakul egyfajta érzékenység az emberben: ha elolvasok valamit, rögtön megérzem, ha egy mondat megdöccen, és szinte azonnal megfogalmazódik bennem egy megoldási javaslat. Ezt a saját szövegeim esetében is hasznosítani tudom: ha újraolvasom egy vers vagy próza első változatát, ki tudom szűrni (remélem) a göröngyös részeket. Technikai szerkesztés terén nem nagyon ügyeskedek, sőt, éppen azt tanultam meg, hogy egy kézirat „csupaszon” a legjobb, „házi tördelés” nélkül, mert a folyóirat vagy a kötet tördelőjének így nem kell azzal tölteni az idejét, hogy kilője az én beállításaimat, amik neki útban vannak. A másik dolog, hogy az ember újságíróként kénytelen gyorsan tanulni. Ha van egy téma, abba bele kell ásnod magad, úgy, hogy este hétkor lapzárta. Ez iszonyú fárasztó, de éberen tart.

– Mit szeretsz a prózában és mit a versben?

– A vers inkább folyamatokról, hangulatokról tud szólni, prózában pedig ott a történet lehetősége. Szóval kiegészítik egymást – gondolom. Kérdés, mikor mihez van az embernek muníciója. A próza megfontolt, hosszas munkát igényel, szorgalom kell hozzá és sok idő. A vershez nem kell olyan sok idő, viszont hirtelen energiaveszteséggel jár, úgy ég, mint a magnézium. Verset tényleg nem lehet bármikor írni: meg kell várni, míg felgyűl benned annyi tartalék, ami elég hozzá. Prózán szinte bármikor bütykölhetsz, ha van rá időd. Az is igényel egy jó adag tartalékot, csak nem emészti fel olyan gyorsan, mint a vers. Persze ezek csak elméletek.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében