„Az emberek maguk csinálják a történelmüket, de nem szabadon, nem a maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és örökölt körülmények között csinálják.”  Marx1

Dolgozatom címével Lászlóffy Aladár egyik – az Utunkhoz a Pezsgő-díj elnyerése okán is kapcsolódó – kötetére is utalok, amely (megintcsak) címével és a díjra érdemesítés évével az épp megkezdett hetvenes évtizedre utal. Az előremutatás gesztusa, amely csak a megjelenés évének viszonylatában válik világossá, utal a kötetet átfonó „boldog anakronizmusokra”2 is. Az idő elmúltságában és eljövendőségében való megragadása, ennek mint az emberi, művészi integritás, a világban való létezés alapjaként való felmutatása igencsak jelentéses a választott évtized politikai kontextusának tekintetében. A romániai államszocializmus totalitásra törekvése okán feleslegessé is válik eme kontextus tágítása, árnyalása a társadalmi, művészi jelzőkkel, hiszen a felülről, államilag előírott pártdirektívák az emberi élet minden területét szabályozni kívánták, s talán még ama nagyszabású aspiráció is beleérthető, mely az ontológiai értelemben vett emberi lét átformálására irányult. 

Az államszocializmusok korszaka, ennek kezdete, a romániai hatvanas évek, ennek előzményei: mind-mind olyan kifejezések, melyek a múlt időhöz kötöttségére utalnak – még ebben a megállapításban is használtam a múlt kifejezést, amit szintén csak az idő fogalmának ismeretében értelmezhetünk. Eme időhöz kötöttség kiemelten jelentéses, hangsúlyos a szocializmus és ennek politikai-gazdasági-társadalmi megvalósulásai tekintetében: a múlt század elejéhez köthető az az esemény, amelyet később a marxista-leninista alapokon nyugvó sztálinista diktatúra a maga időszámítása kezdetének tekint (ti. az 1917-es bolsevik forradalom vagy hatalomátvétel). 

Efféle kezdeteket szép számmal tartunk nyilván mi magunk is, akár személyes életünket illetően, akár a közösség, ennek szűkebb és tágabb körei viszonylatában. Születések, elhalálozások, békekötések, háborúk, tudományos felfedezések, árvizek, katasztrófák, ediktumok, petíciók szabdalják, írják felül, alapítják újra meg újra több-kevesebb sikerrel az emberi időt, időszámítást.

Ilyen minőségében az orosz forradalom is ebbe a sorba illeszkedik. A történelmi események nagy váltást eredményező mivoltukban válnak történelmivé, időmegalapozóvá. Azon események, amelyek újraalapítják az időt, horderejük tekintetében képesek új rendszereket, új paradigmákat létrehozni. Ilyen értelemben tehát vajmi kevés különbség van az olyan esemény közt, amelyet tudatosan jelöl ki az abból hasznot húzó hatalom, amelyet felülről irányoznak elő, más szóval: szentesítenek, és az olyan események közt, amelyek, legalábbis látszólag, alulról indulnak ki, s jószerével az utókor számára tűnik ki korszakalkotó jelentőségük. 

Csak a hatalom és annak alávetettjei szempontjából nem mellékes, hogy az adott időszak úgymond természetes események által veszi kezdetét, avagy erőszakosan, mesterségesen, előirányzottan kiválogatott események révén. Maga az idő közömbös e szakaszolások, alapozások mikéntjével szemben, legalábbis annyiban, amennyiben megállíthatatlanul múlik, s ennyiben objektív. Az idő múlásának megtapasztalása az a sajátos élmény, mely az embert kiemeli, kipenderíti a természet(i)ből, nevezhetjük ezt  a tapasztalatot szubjektívnek, amennyiben az egyéni tapasztalatokra vonatkoztatjuk, és nem magára a megtapasztalás lehetőségére.

A tapasztalatok világában, ahol az ember önmagát időbeliségben fogja fel, észleli, jelentősége van az idő múlásának – az, ami a múlttá válik, emlékjelek és emlékezet nélkül a teljes ismerhetetlenségbe zuhanna, a kezdet és a vég, a születés és a halál mint határkövek jelentősége kioltódna, bárminemű történelmet, időtapasztalatot ellehetetlenítene. 

Az emlékezet mint az idő kulcsa a szocialista államok ideológiájában is kulcsszerepet kap, hiszen csak arra és úgy engedélyezett emlékezni, ahogyan az elő van írva, ezáltal az igencsak manipulált emlékezetközösség-teremtés3 révén nem csak a történelem, a múlt gyarmatosítása, átváltoztatása történik meg, hanem a múltbeli én megváltoztatása is, nem is beszélve a tételesen is vallott jövőképről. Az időt tapasztaló én kétszeres kipenderülést szenved el: önmagát – elidegenítő módon – az idő múlásában másikként tapasztalja meg, illetőleg önmagát, a maga és mások tetteit, a történelmet korlátozottan, manipulált változatban kényszerül tudomásul venni, esetleges emlékeit felülírva.4

A szocialista államok által követett kommunista ideológia maga is egy sajátos időtapasztalati, történelemteremtő stratégia, amellyel deklaráltan is, a szó szoros értelmében a tapasztalati világ, a történelem megváltoztatására törekedtek. A természeten való győzedelmeskedés igénye mögött talán ugyanez a megalomán uralmi kényszer húzódik meg, amely a leigázást valóban totálisan képzeli el, benne önmaga igazát, nagyságát látván visszaigazolva.5

Az időtapasztalat megszerzése nemcsak a természettel való viszony reflektálttá válását hozza magával, hanem a véges lét, a halál tudatát is. A vég(zet)es élet egyike azoknak a közös kapcsolódási pontoknak, amely megalapozza az eszkatologikus időszemlélet, a (keresztény) vallásos időfelfogás és a marxista-leninista ideológia (lassan közhelyszerűvé váló) rokoníthatóságát.

A véges létnek való alávetettség, aspiráció az időből való kilépésre, az utópikus jövő fele haladás, linearitás, az emberiség történelmének teleologikus távlat tulajdonítása, rítusok és ünnepek bevezetése az emlékezés és az idő emberi viszonylatokban való működtetésére azok a főbb jellemzők, melyek úgy a vallásos, mint az ideologikus időszemlélet közös elemei. 

A szovjet uralmi rendszernek és ideológiájának térnyerésére a II. világháború végkimenetele adott lehetőséget. Az új, terjedőben levő, államilag irányított szocializmus története eklatáns példa lehet az időnek a társadalom és ember általi „domesztikálására”, alakítására. A hatvanas évek előzményeiben az újrakezdés mint alapító mozzanat többször is ismétlődik, bár a kommunista időszámítás szovjet és romániai őskezdetét sosem írta felül a változó ideológia és politika. 1917 és 1944 mint a szép új világ kezdete tehát maradt. Az emlékezés ezekre a jeles napokra kötelező állami ünnepnapot jelentett, a megemlékezés rítusai célzottan törekednek e napok státusának megerősítésében, a kommunista ideológia és a szocialista megvalósítások tükrében mint sugárzó, kultikus erejű, elkötelezettséget serkentő események-napok felmutatásában.

A legitimáláshoz szükséges tömegek mint emlékezetközösségek létrehozását egy huszárvágással oldotta meg az új hatalom: az ünnepnapok, munkanapok, a múlt átértelmezésének szabályozása, kötelezővé tétele mellé járul a propaganda és agitáció ereje is. A személyi kultusz kialakulása és kötelezővé tétele még az alapozás részeként tűnik fel. Az 50-es évek több szakaszra is tagolódnak, bár ebben a tagolásban szerepet játszik egy, az állam által egyáltalán nem tervezett eseménnyel való számvetés is. A hivatalosan terjesztett jövőkép, akárcsak a zsidó-keresztény megváltástörténet, visszamenőlegesen is magyarázza a múltat, jelent, ezáltal hozzájárul az ideológia totalitásigényéhez, amiben a múlt osztályharcos átírása is szerepelt. Sztálin halála egyfajta végpontot, időszakasz lezárását jelentette, az új, a hatalmi stratégiák által kijelölt szakasz megalapozását, a folytonosságba való beillesztését azonban alaposan megzavarja az 1956-os forradalom. Ez az ideológiai-hatalmi történetmesélés szövetén keletkezett hasadás látványosan mutat rá az újként, üdvtörténeti felhangokkal prezentált korszak hamisságaira, konstruáltságára. Természetesen e kijelentéssel nem a mindenkori történelmek ember általi konstruáltságának hamis voltára célzok: az államszocializmusok időfelfogása tulajdonképpen ezúttal is jó példa arra, hogy nem egységes, homogén kollektív emlékezet és a régmúltra szorítkozó kritikus történelem van, hanem az egyének révén emlékezetek, emlékezetközösségek, történelmek, melyek át- meg átfedik egymást.6 A forradalom jelentőségének elkenése, ellenforradalmi szervezkedéssé nyilvánítása valójában tökéletesen illik az aktuális hatalmi ideológia logikájához. A sztálinizmus különféle atrocitásaihoz való hozzáállás csak a diktátor halála után kezd óvatosan jelentkezni. (Az Utunk hasábjain például elítélik a „sematikus” irodalmat.) A történelmi folytonosság fenntartása érdekében a valóság és az ideológia által kreált utópia közti űrt különféle manipulációkkal lehet csak áthidalni – ilyen például a mesterségesen generált, felnövesztett ellenségképek forgalmazása, jóval azután is, hogy a hatalom végrehajtotta nemcsak a társadalom, hanem saját nómenklatúrájának tisztogatását is.7 Az 50-es évek személyi kultusztól átfűtött évei átnyúlnak a következő évtizedbe is, hiszen a román politikai-társadalmi életet Gheorghe Gheorghiu-Dej és Joszif V. Sztálin kultusza szakaszolja. Gheorghiu-Dej párttitkárként és miniszterelnökként 1944-től 1965-ig határozza meg a román államszocializmus arcát, amely nem mindig követte az elvárt szolgai hűséggel Moszkva előírásait, ennek (és természetesen 1956 utórezgéseinek) köszönhetően 1958-ban Gheorghiu-Dej eléri, hogy a szovjet katonaság elhagyja Románia területét.

A 60-as évek két főbb szakaszra osztható, amik a politikai eseményeket, a történelemcsinálást illeti: a Gheorghiu-Dej haláláig tartó szakasz (gazdasági-politikai-kulturális centralizáció kiteljesedése, a nyíltan szovjetellenes irány vállalása 1964 áprilisában), illetőleg az új párttitkár, Ceauşescu nevével fémjelezhető éra kezdete (jól átgondolt, kezdetben engedékeny, ideológiai keményvonalasságot már nem sulykoló stratégia a kisebbségek, a társadalmi kérdések megoldásában, a szovjet irányítással való szakítás külpolitikai haszonná konvertálása 1968-ban).

 

Vasy Géza szerint magyarországi irodalmi-kulturális viszonylatokban az ötvenes évek jó bő másfél évtizedig tartottak. Az 1948-ban bekövetkezett kommunista hatalomátvétellel elkezdődött a sztálinista típusú, terroron alapuló, ellentmondást nem tűrő irodalompolitika megalapozása. Az ötvenes évek ugyan Sztálin halálától számítva 1956-ig terjedő intervallum erejéig tartalmaztak egy viszonylag szabadabb periódust, ám az ellenforradalomnak titulált 1956-os események elfojtása, a résztvevők, vélt és valós vétkesek kegyetlen megbüntetése az irodalmi életben is szigorodást hozott. Az enyhülés csak a hatvanas évek első éveire kezdett érezhetővé válni, ilyenformán az ötvenes évek mind politikailag, mind irodalom- és kultúrpolitikailag is átnyúltak a hatvanas évtizedbe.

Romániai viszonylatban szintén megfigyelhető ez a fajta évtizedhatárokon való átívelés, ami az ötvenes éveket illeti. Hangsúlyos azonban az a különbség, ami a Sztálin halála utáni közvetlen pár évet jelenti: az Utunk hasábjain nem (sem) tapasztalható olyan mértékű ideológiai szorítóból való felszabadulás, mint amilyen Magyarországon volt észlelhető.  

Ennek oka a Gheorghiu-Dej-féle kormány politikájában keresendő: a XX. szovjet pártkongresszuson kihirdetett hruscsovi elvek, a személyi kultusszal való leszámolás közel sem olyan szinten ment át a román pártvezetés köreibe, mint ahogy az a szovjet részről előirányzott volt: a Luka és a Pauker elleni fellépésre hivatkozva a személycserék elmaradtak, az erőltetett iparosítás továbbra is folytatódott, a társadalom felett gyakorolt erős politikai kontroll is megmaradt, ha éppen nem erősödött (igaz, a desztalinizálás szovjet viszonylatban is csak félbe-szerbe valósult meg).8

Az ötvenes évtized romániai viszonylatban is tovább tartott, illetőleg hamarabb kezdődött (a „felszabadulás” utáni évek megalapozták az ötvenes évekre jellemző totális kontrollra igényt tartó pártpolitikát, ami jóformán az 1948-ra berendezkedő új hatalom kiépülésével kezdetét is veszi), mint a kalendáriumi évek, ennek egyik oka, akárcsak a Magyar Népköztársaságban, az „ellenforradalmi” tevékenység által kiváltott szigorodás, illetve a romániai viszonylatokban súlyosbító tényező volt a nagy múltra visszatekintő nacionalista indíttatás is, hiszen a budapesti „ellenforradalmárokkal” rokonszenvezők zöme romániai magyar volt. Ekkor vette kezdetét a kisebbségi magyarság kollektív bűnösnek tekintése is. 

A hatvanas évek első néhány évére rányomja bélyegét a párt azon direktívája, mely szerint a romániai viszonyokra kell alkalmazni a marxizmus-leninizmus tételeit (1962) – ez az elv ugyan látszólag enyhülést, ésszerűsödést eredményez, hiszen az erőszakos szovjetizálás áldatlan állapotait nem lehetett letagadni, ám valójában a totalitarista berendezkedésekre jellemző öngerjesztő mechanizmusok egyik példája, ami történik. Új jelszó alatt felszínes változtatások, melyek a hatalmi működéseket szolgálják: az eleddig egységesítő szovjetizálás mellett feltűnik a nemzetiesülő szocializmus,9 a korábban ellenségesen kezelt értelmiséget átértékelik, ami körülbelül annyit tesz, hogy a sztálini időszak terrorra alapuló meggyőzési technikáját finomítva, a meggyőzés és hatalmi nyomás révén megpróbálják beépíteni a rendszerbe.10

Gheorghe Gheorghiu-Dej még a RMP KB 1960 júniusában tartott III. Kongresszusán kijelentette, az osztályellenség megsemmisíttetett, ezért az osztályharc új hadszínteret keres és talál az ideológia területén.11 Ennek a kijelentésnek gyakorlati következménye lesz a falusi lakosság többrendbéli, szervezett, évekig tartó, agitatív jellegű előadásokkal való elárasztása, a gazdasági munkát végző osztály kultúrájának fellendítése érdekében. Ezt a falujáró munkát természetesen az értelmiségnek kellett végeznie, amelyet, mint azt az Utunk hasábjain is olvashatjuk, nem feltétlenül hasonló lendülettel és meggyőződéssel hajtott végre. Megjegyzendő, hogy a falujáró akciók az Utunk híradásai szerint Kolozsvár és Marosvásárhely körzetében már 1959-ben elkezdődtek (lásd A falu télen c. cikksorozatot), fő céljuk, a lap irodalmi profiljának megfelelően, az irodalom népszerűsítése (szó szerint), a népszínjátszók új darabokkal való ellátása, a nép irodalmi szomjának csillapítása.

1Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája, 1852, In: Karl Marx és Friedrich Engels művei, Budapest, 1962, 8. kötet, 105.

2Széles Klára: „Mit látsz egy íróasztalon?” Lászlóffy Aladár világa. Cédrus Művészeti Alapítvány — Napkút Kiadó, Budapest, 2007. 15.

3Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, Atlantisz, Budapest, 2004.

4A kipenderülés kifejezést Heideggertől kölcsönöztem, aki az ember természetben való létezését az annak lebírására tett kísérletek és az otthonos környezetbe való visszamenekülések közti mozgásként (is) láttatja. (Martin Heidegger, Az Antigoné 1. kórusának értelmezése, In: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, szerk. Bókay Antal et al, Budapest, Osiris, 2002, 235-244, ford. Vajda Mihály).

Ankersmit szerint a történeti világ az emberi reflektálás nyomán születik meg, az én múltbeli és jelenlegi különbségei és az ennek ellenére mégis fennmaradó önazonosság-tudat feszültségében. („… what is experienced historically is a former part of ourselves that in the course of time has acquired a certain independence with regard to ourselves. Part of ourselves was permitted to develop an autonomous existence and, apparently, we have withdrawn from it at some stage. So, once again, we are surrounded by nature but, this time, by a nature that was once part of ourselves and from which we have now become estranged. This, then, is what we see when we look in the mirror of the past: we look at ourselves and see a stranger. … the historical world is an Other precisely because it is a human artifact.” F. R. Ankersmit: History and Tropology. The Rise and Fall of Metaphor, University of California Press, 1994, 31.)

5„A Szovjetunió vezette szocialista tábor történelmi győzelmei büszkeséggel, a szocializmus erejébe vetett  határtalan hittel töltenek el. Szemtanúi vagyunk… a kozmosz meghódításának… ez növeli az ember bizalmát, hogy uralkodhat a természet erőin, mindannyiunk javára.” Aurel Mihale jelentése (elhangzott a Fiatal Írók III. Országos tanácskozásán, 1960. 12. 26-27.), In: Utunk, 1961. január 6., 1.old.

6„Az emlékezet természeténél fogva sokféle és sokszorozódó, kollektív, többes számú, mégis individualizált.” Pierre Nora: Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája, In: Aetas, 1999/3, 4.

7Efféle manipulációnak tudható be a kellemetlen történelmi igazságok elhallgatása, például Kolozsvár magyar civil férfilakossága jelentős részének elhurcolása fogságba közvetlenül a megszállás első napjaiban. Ebből a fogságból szabadul maga Gaál Gábor, az elvhű kommunista, osztályharcos szellemű irodalompolitikus, aki 1946-ban veszi át a lap szerkesztését, addig, amíg ismételten meg nem hurcolja a rendszer az épp soron következő tisztogatási hullámokkal. 

Az ellenségkép kreálása, akár Orwell 1984-ében a napi öt perc gyűlölet, közösségkovácsoló, önazonosságot adó erő:  „Az ellenségek, illetve a történelemben elfoglalt helyüket meghatározó forgatókönyvek megalkotásakor az emberek egyszersmind önmagukat, saját helyüket is definiálják a történelemben… önmeghatározás kölcsönöz indulatot az egész műveletnek.” (Murray Edelman: Politikai ellenségek konstruálása, In: Az ellenség neve, szerk. Szabó Márton, Jószöveg Könyvek, 1998, 102).

8Novák Csaba Zoltán: Aranykorszak? A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája I., 1965-1974, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011, 21.old.

9„…succesele patriei noastre atât în construcția internă, cât și poziția ei puternică pe plan internațional nu puteau să nu stimuleze patriotismul în rândurile intelectualilor cinstiți.” Arhivele Naţionale Istorice Centrale, fond Comitetul pentru Presă și Tipărituri, Direcția literatură, dosar 39/ 1962, f. 16, Idézi Marin Radu Mocanu, p.IX. („…hazánk sikerei úgy a belső építés terén, mint a nemzetközi téren való pozíciójának megerősítését illetően nem tudták nem ösztönözni a hazafiasságot a becsületes értelmiségiek soraiban. Ford. A. J.”)

10”Distanțarea progresivă de polul ideologic și politic sovietic, de blocul comunist european – prin modelul românesc al aplicabilității marxism-leninismului – a avut în vedere, ca efect pe plan intern, și atragerea, prin impresionare, a valorilor intelectualilor indecise în »frontul cultural unitar«. Dezbaterile Plenarei din 3-8 martie 1963 o declarau cât se putea de răspicat: »Unii autori din Cehoslovacia, Ungaria, Polonia și alte țări vorbesc despre mărginirea națională, de îngustirea națională, de ignorarea intereselor clasei muncitoare internaționale. Autorii internaționaliști caută să demonstreze că suveranitatea, independența națională sunt principalele piedici în calea dezvoltării forțelor de producție.«” Arhiva C.C. al P.M.R., fond nr. 1, Secția Propaganda si Agitație, dosar 44/1964, citat de: Marin Radu Mocanu: Literatura română şi cenzura comunistă. 1960/1971, Albatros, București, 2003,  XI-XII.p. (Az szovjet politikától és ideológiától, illetve az európai kommunista blokktól való progresszív eltávolodás – a marxizmus-leninizmus alkalmazásának romániai modellje révén – a belügyek tekintetében tervbe vette a még el nem kötelezett értelmiségiek bevonását az »egysége kulturális frontba«. Az 1963. márc. 3-8-i plenáris ülése félreérthetetlenül nyilatkozott: Egyes csehszlovák, magyar, lengyel és már országbeli szerzők a nemzeti marginalizálódásról, beszűkülésről beszélnek, a nemzetközi munkásosztály érdekeinek figyelmen kívül hagyásáról. Az internacionalista szerzők be akarják bizonyítani, hogy a nemzeti függetlenség a legfontosabb akadálya a termelési erők fejlesztésének.” Ford. A. J.) A nemzeti érzület kártyájának kijátszásával valóban lehetségesnek tűnt az eleddig csodálatosképpen elzárkózó értelmiség agitálása.

Az értelmiségért folytatott harcban (a kor nyelvhasználatával élve) valóban eszközváltás történik bizonyos mértékben, a bebörtönzések egy időre elcsitulnak: „A pártvezetés eszköze nem a rendelet, az utasítás, hanem a meggyőzés és nevelés-- – ehhez igazi bölcsesség kell.” Kovács András: Okos szó és erő, In: Utunk, 1960. jan. 22, 1.old.

11„A jelentés azonban hangsúlyozza, hogy az osztályharc nem szűnt meg, hanem az ideológiai tevékenség területére helyeződik át főként, ahol még tovább élnek a polgári gondolkodás káros maradványai és amelyre kívülről még nyomást gyakorol az ellenséges ideológia, akár a kapitalizmus felbomló világnézetéről, akár a marxizmust-leninizmust meghamisítani és kiforgatni akaró revizionistákról van szó.” Mihai Beniuc: A tettek útján, In: Utunk, 1960. július 1, 3.old