A krimiolvasás – szórakozás. Van, hogy több, van úgy is, hogy kevesebb, de a rejtvény megfejtésére törekvés, a fikció szabályait elfogadó olvasói attitűd nélkül nehéz elképzelni bármiféle krimiolvasási folyamatot.

Mégis, amióta létezik a detektívtörténet, mindegyik korszakában akadt/akad néhány olyan szerzői életmű vagy krimiirodalmi irányzat, amelyekre még a kizárólag szépprózával foglalkozó kritikusok is hajlandóak voltak reflektálni. Rendszerint persze éppen olyan krimikről, szerzőkről és irányzatokról van szó ezekben az esetekben, amelyek semmiképpen sem „csak” krimik. Egy történet minél tágabban értelmezi a krimi határait, minél többféle referenciát használ, minél nagyobb szerepet kap benne a társadalomkritika és a jellemrajz, annál nagyobb az esélye arra, hogy az akadémiai kritikai műhelyek figyelmét felkeltse. Tömören és szándékos-sarkítottan: minél inkább elhagyja egy krimi a whodunit, a ki-a-tettes-történet által kijelölt határokat, annál több esélye van arra, hogy komolyan vegyék. A l’art pour l’art krimiolvasásról furcsa mód még mindig úgy érezzük/érzik, hogy indoklásra szorul – szerencsére viszont minél komplexebb műről van szó, annál könnyebb ilyesfajta indoklásokat találni.

Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom: a skandináv detektívregény (északi krimi, nordic noir, Scandie lit, hívjuk bárhogyan) pillanatnyilag majdhogynem a kortárs krimi egyetlen kritikailag is komolyan vett része. A művek kézenfekvően kapnak efféle bemutatást: „A skandináv detektívtörténetek kritikai elismertségének és irodalmi értékének titka nem csupán abban rejlik, hogy a szerzők egyaránt felhasználják világuk felépítéséhez a kemény krimik hőseit és a roman policier technikai hátterét. A jóléti társadalmak problémáinak bemutatása, a háttérben rejtőző konfliktusszituációk, az egyenlőtlenség, a deviancia – mindezek szintén fontos szerepet kapnak a művekben és azok méltatásában.” Rémes, mi? Naná, hogy. Én magam írtam. 

A norvég krimi fenegyereke, Jo Nesbø eddigi életműve ízig-vérig megfelel azoknak a kritériumoknak, amelyek mentén körvonalazható a skandináv krimi definíciója: a főhőse egy önmarcangolásból jelesre vizsgázó alkoholista, a regényeiben a norvég társadalom sötét elitjének és sötét alvilágának összefonódása játszik fontos szerepet, gyilkosai (vagy esetleg a gyilkosa megbízói) deviánsok, korruptak, pszichopaták vagy szupermaffiózó szuperbűnözők.  Nesbø egész világának kulcsszava a kiábrándultság. (Legalábbis első pillantásra, de erre még visszatérek.) 

Annak felvillantására, hogy miért ennyire fontos szerző Nesbø, valószínűleg elég bemutatni: ő szállítja a talán legjobb példát arra, miben különleges és új és más a nordic noir. A „detektív mint gyanúsított” motívuma ugyan végigkíséri a detektívirodalmat, de minden irányzat másként kezeli ezt. A klasszikus mystery novel és a klasszikus roman policier esetében már a feltételezés is nevetséges, a mystery novel detektívjének ráadásul minden ébren töltött pillanatáról részletes beszámolót kapunk arra az időszakra nézve, amikor a bűneset bekövetkezik. A kemény krimi detektívjeinél ugyan nem kapjuk meg ezt a segítséget a szerző részéről (gondoljunk csak Sam Spade-re, aki fél perccel azelőtt ér haza, hogy rárontana a rendőrség, és az alibijét tudakolná az elmúlt pár órára), de továbbra sem tűnik reálisnak az olvasó számára, hogy éppen a detektív lenne az elkövető. Nesbø ezzel szemben teljes bizonytalanságban tart minket: nála már maga a nyomozó sem tudja, vajon nem ő maga volt-e a gyilkos. Ez olyan fejlemény a populáris krimiirodalomban, amivel addig csak az anti-detektívregény kísérletezett, a krimi posztmodern verziója. Nesbø detektívhőse ezzel szemben (bocs, ez kicsit durva lesz) csak a saját hányásában talált csípős paprikából tudja megállapítani egy emlékezetkieséses lerészegedés után, hogy épp a vitás időszakban vacsorázott annál a nőnél, akit  megöltek.

Nesbø már csak ezzel a húzással is beleírta magát a krimitörténelembe, és mostanra kétségtelenül a Scandie lit egyik legnépszerűbb szerzőjévé vált. Kétszer nyerte el a legjobb skandináv krimi díját, az Üvegkulcsot, több tízmilliós példányszámban kelnek el regényei, és legalább akkora rajongás övezi, mint a pop- vagy a futballsztárokat. Bestselleríró, aki arról ír, ami érdekelheti az olvasóit. Az persze jó kérdés, hogy mennyire trafál bele.

A modern bestsellerkrimi bátrabb szerzői nem könnyítik meg sem a maguk, sem az olvasóik dolgát – a kísérletezés, a „talán éppen ez érdekli mostanság az olvasókat, vágjunk bele” igen könnyen vezethet túlírt, túlzásba vitt történetekhez. Bármennyire új utakon jár a nordic noir, muszáj krimiként értékelnünk, mert ezt a műfajt fogalmazza újra. Éppen emiatt a krimi szabályainak is kell engedelmeskednie – kivéve, ha valami többet képes adni. Nesbø munkásságában sajnos két olyan regény is akad (a Hóember és a Leopárd), ami csak részben engedelmeskedik a krimi szabályainak, és nem is ad többet a műfaj számára. Mást talán igen, de ez a más nem több. Egyéni ízléspreferencia, elismerem, de engem egy krimiben nem a túlrészletezetten vérbencsicsogós kínzások vagy a „detektív összecsap a tettessel, hűűű, hááá, húsz oldalnyi küzdelem” érdekel, hanem a megfejtéshez vezető út – és ahhoz nem elég számomra, ha a detektív „érzi”, ki a bűnös, sem pedig az, ha már a kezdetek kezdetén nyilvánvalóan csak egyetlen gyanúsított jöhet szóba. A jelzett két regény nem csak Nesbø életművét teszi egyenetlenné, de detektív figurája is kevésbé lesz hihető, kevésbé lesz igazi.

Mindezt persze annak tudatában írom, hogy azzal is tisztában vagyok: Harry Hole, Nesbø legfontosabb detektívhőse minden bizonnyal a jövőben is kikerülhetetlen lesz mindazok számára, akik a krimiirodalom nagy nyomozóit tartják számon. A kételkedés és a bizonyosság, az intuíció és a dedukció közötti ingadozás jellemzi: akármilyen határozottan fogalmazza meg, hogy pusztán csak a tényekre támaszkodhat egy nyomozás, a legtöbbször mégis intuitívan jut a helyes következtetésre. Az előírásoknak fittyet hányó Hole alakjában Nesbø a modern nyomozófigurát fogalmazta meg: azt, akit mindenekelőtt az igazság érdekel, és annak érdekében bármilyen szabályt hajlandó áthágni. Nagyon kevés a krimiirodalomban az igazán szimpatikus nyomozófigura, Hole sem az – viszont nem a szabályok semmibevétele, hanem saját, értelmetlen önmarcangolása miatt válhat idegesítővé. (És bármilyen bizarr, de Hole, az alkoholista, jóval kevésbé idegesítő figura, mint Hole, a józan ember, aki folyamatosan kétségek között hányódik. Az például különösen zavaró, hogy mindvégig nem sikerül tisztáznia magában: szívszerelme már előtte is a sérült fazonokhoz vonzódott, igazán nem kellene mindenért csak önmagát hibáztatnia.)

A több Nesbø műveiben leginkább a whodunit hátterének megrajzolásában áll: az esetenként több évtized távlatában kereshető okok és konfliktusok súlya az, ami komollyá teszi a történeteket, akár a norvég náci és neonáci mozgalmakról, akár a rendőrségi korrupcióról, akár a kábítószeresek kiszolgáltatottságáról vagy a bevándorlókkal kapcsolatos attitűdökről van szó. Nesbø sosem csak háttérképként használja fel ezeket az elemeket, hanem a cselekmény szerves részévé teszi azokat.

Nagy hibát követünk el viszont, ha  Nesbø regényeit másnak tekintjük, mint amik valójában: fikciónak. Bármilyen tetszetős és egyszerűen elképzelhető az olvasó számára, hogy a világot összeesküvések irányítják, és az alvilág meg a „felvilág” karöltve ötli ki a szuperdrogot, amivel irányíthatóvá válik teljes Norvégia kábítószerélvezőinek csoportja – ez is csak a fikció része. Nesbø jelentős hangsúlyt fektet a társadalmi konfliktusok bemutatására, de ennek ábrázolásában, még ha más eszközöket is használ, a krimi (legyen bármennyire is nem-csak-whodunit-történet) továbbra is a populáris irodalom által behatárolt értelmezési keretre támaszkodik. Ilyen módon Nesbø műveiben is elsősorban a jelenségek sztereotipikus megjelenítésével találkozunk, mégpedig épp olyan megjelenítéssel, amely leginkább alkalmas arra, hogy az olvasóközönséget egy adott értelmezési irányba lendítse. Egyáltalán nem véletlen például, hogy A megváltóban miként jelenik meg a szerény körülmények között élő horvát menekült család, hogy mi az apa eredeti foglalkozása. Az sem mellékes jelentőségű, hogy a több regényben is fontos szerephez jutó rendőrségi korrupció súlyos probléma ugyan, de a résztvevői egyének, szervezet a szervezeten belül, nem pedig maga az egész szervezet. És hiába tolja az arcunkba Nesbø a norvég jóléti társadalom ezer gondját-baját, ezt is hiba lenne másképp kezelnünk, mint Cyrano de Bergerac és jólfejlett orra viszonyát. Ahhoz, hogy egy szerző Nesbø módjára hívja fel a figyelmünket a társadalmi gondokra, olyasfajta kritikai attitűdre van szüksége, amelynek kialakulását éppen az segíti elő, hogy ebben a társadalomban él, nem pedig másban. (Kissé kilépve a krimik behatárolta keretből – roppantul érdekes, hogy miként nyilatkozott Nesbø Anders Breivikről és az utoyai mészárlásról: „A médiavisszhang eredményeként jelképet teremtettünk: egy norvég szörnyet. Naivitás lenne azt gondolnunk, ez nem abból származik, hogy a szörnyek természetes módon elbűvölnek minket. Általuk olyasvalaki fejébe próbáljuk beleképzelni magunkat, aki lehet, hogy beteg – vagy nem. [Breivik] csak önmagát képviseli, nem másokat. Társadalmi vagy politikai szempontból ez nem egy jelentős esemény.”1) 

Nesbø regényeinek Norvégiája, bármennyire is kritikusan beszél erről az országról, az egyetlen létező és lakható hely számára: nem csoda, hogy Harry Hole is mindig ebbe az országba tér vissza. Hiába próbál felszívódni Hong Kongban, az alkoholban vagy a kokainban, mindig Norvégia marad az otthona. Az az ő tündérországa, és most már ott is marad, a nyugalmazott krimihősök tündérországában. Talán nem árulok el nagy titkot: Nesbø bevallása szerint befejezte a Harry Hole-sorozatot, a Police volt a legutolsó, de aztán tényleg legutolsó regénye problémás hőséről. Valójában az olvasók számára már a Kísértet után is meglepetés volt egy újabb Hole-regény, de a Police még előzményénél is rövidebbre zárja a kérdést: ez után nehezebb lenne visszahelyezni az oslói rendőrség állományába Holét, mint bármikor korábban. „Tudtam, hogy maga buzgó nyomozó és moralista, Harry” – hangzik el a Kísértetben a megállapítás. Nos, a Police lezárásakor Harry Hole-ra már legfeljebb csak az egyik igaz.

Mennyire fontos az, hogy egy író képes-e elengedni a hősét? Valószínűleg leginkább annak függvényében az, hogy mennyire készítette fel erre az olvasóit, márpedig igencsak fel voltunk rá készítve, és ezért okoz(hat)ott csalódást a Police megjelenése. A Kísértet már mindent rövidre zárt, amit lehetett. Harry útja ebben a regényben afféle walk down on the memory lane: nem csak a Hole-történetek majdnem minden jelentősebb szereplője tűnik fel benne pár oldal erejéig (és nem csak a rendőrkollégák, hanem valahai tettesek, tanúk, gyanúsítottak is), de emellett említések szintjén, jelzésszerűen is utal az eddigi regényekre. Harry menekülős rémálma a Leopárd egyik jelenetét idézi meg, egy felbukkanó Märklin puska a Vörösbegyben fontos szerepet játszó fegyvert juttatja eszünkbe, a lószőrrel és disznóvérrel megerősített habarcs elsőként a Boszorkányszögben bukkant fel.

Nesbø munkásságának (eddigi) csúcspontja bizonyos szempontból a Kísértet – nem a sokszorosan díjazott Vörösbegy vagy A megváltó, hanem éppen ez a regény, ami mintegy kvintesszenciája az életműnek és Harry Hole-nak egyaránt: olyan visszatekintés az eddigiekre, amit nehéz lenne másnak tekinteni, mint a detektívfigura hattyúdalának. Éppen ezért nehéz, de paradox módon mégis könnyű megérteni, miért írta meg  Nesbø a Police-t, a most aztán tényleg legeslegutolsó Harry Hole-történetet. 

Nincs több, slussz. Nesbø megmondta. De ezúttal sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy talán, de tényleg csak talán valaki valahol mond egy nagyon nagy számot.

1„Because of the media coverage, we have created an icon: a Norwegian monster. It’s naïve to think it doesn’t derive from our natural fascination with the monster. We are trying to get into the head of this one individual, who may or may not be very sick. [Breivik] represents himself and not many others. From a social or political point of view, this is not a very interesting event.” (http://www.independent.co.uk/arts-entertainment/books/features/jo-nesbo-a-norwegian-killed-a-lot-of-other-norwegians-how-proud-can-you-be-about-that-8107196.html, a letöltés dátuma: 2013. nov. 12.)