Mondták: zenei témájúakat! Úgy van, engedelmesen. De kérdezetlen kérdések folytán homályban marad, ki mit vél zenein érteni. Nyugtalanító gyanú üti fel a fejét ilyenkor: csak nem hiszi a megrendelő vagy az olvasó, hogy a zenét rövidre lehet zárni a művészettel?! Igaz, a művészet ágai között fel szokás sorolni a zenét is, csak kísértésbe ne essünk, hogy azt gondoljuk: ami zene, az rögvest művészet. Mert hát ott van az alkalmazott zene is, amelynek sokféle célja lehet, csak épp a művészi kifejezés – újat mondás, erudíció, önkiteljesítés, perfekcionizmus stb. – nem célja. Zene az utcazenélés is, meg a klubok tudatmódosító dübörgését is annak mondják. Vagy a táncparkettek vagy lagzik muzsikája is zene… De mi köze mindennek a múzsákhoz?!

Zeneművészet és alkalmazott zene határterületén bóklászva – és eközben az egyházi zene aknamezejére tévedve – fokozott óvatosságra van szükségünk. A meleg évszak beköszöntével (amikor tudniillik a vastag falak hűvöse már jól esik) megszaporodnak a „musica sacra” címkével ellátott zenei produkciók, amelyek többé vagy kevésbé szervesen kapcsolódnak ahhoz a térhez, amely ihlette, megrendelte vagy csak befogadta a zeneirodalom tekintélyes állományait. Aki sokat jár-kel a világban és eközben templomokba is be-betéved, azt plakátok tömege győzi meg arról, milyen számolatlan is a zenei tehetség. Tehetség és képzettség – ismeret és jóindulat – vállalkozókedv és ügyszeretet – bátorság és öntúlértékelés – amatőrség és dilettantizmus. Mindenből van, egyenletesen.

A templom mára az a hely lett, ahol bizonyos közösségi elfogadással a zeneművészet és az alkalmazott zenélés csúcs- és hordaléktermelése egyaránt otthonra talál. És ez baj. A templom mint szakrális tér, mint adott közösségek liturgikus időélésének és ünneplésének helye valamikor annak a zenének volt az otthona, amely kizárólag az alkalmazott kategóriába fért bele. Az egyház jellegzetes zenéje – a bizánci, gregorián, ambrozián, graduális-korális stb. ének – voltaképpen a liturgikus szövegek, az istentiszteleti cselekvés szerves és elidegeníthetetlen része volt. Hiszen az istentiszteleten nem énekeltek, hanem e kultikus cselekményeket énekelték. Ez a zene szolgálta a szöveget, a helyi és a nagyegyházi közösség hitkonszenzusából eredt és oda tért vissza, kizárt minden individualizmust, az egyéni nagyszerűség csillogtatását, a művészi öncélúságot és öntörvényűséget. Alkalmazott volt ez a zene abban az értelemben, hogy derűs-békés szerénységgel rendelte alá magát a liturgiai célnak. A zenetörténet évszázados fejleményei persze fokról fokra becsempészték a liturgikus, majd az egyházi zenébe is az „individuális” művészet jegyeit, amikor a kompozíció egyre inkább a szerzőhöz is kapcsolódott. És így – jó néhány stáció átugrásával – elérkezünk ahhoz, hogy a „musica sacra” varázscímkét kiemelkedő értékű és azon nyomban elfelejtendő produkcióra egyaránt ráragasztva az egyházak üde és autentikus zenei állományai mellett ott tolong-tipródik a hevenyészve összedobott, kidolgozatlan és a jó szándékon túl semmi további kvalitást fel nem mutató zenélés, amelynek belterjes eredményeiből akár egész fesztiválokat is összerittyentenek, akiknek ez valamiért fontos. Emögött gyakran olyan „energiaforrás” húzódik meg, amely a lelkipásztori érdeket – közösségformálás és -egybetartás, keresztény propaganda, csoporttevékenységi kényszer stb. – érvényesíti az esztétikai előtt/helyett. Ez magasztos és helyénvaló, csupáncsak az elsődlegesen esztétikai funkciójú zenével nem volna szabad összemosni, illetve annak fő nyilvános megvalósulásával: a koncerttel. Ez épp olyan sunyi és balul elsülhető tévesztés, mint a „koncertmisék” városaink nagyobb templomaiban, amikor, ahol a liturgikus cselekmény valóságos ritmusát és lelkületét monumentális műzenei kompozíciók szakítják meg vagy épp zúzzák cserepeire, még ha kifogásolhatatlan zenei-művészi minőségben is.

A „musicasacrázás” – amely ellen a maga rendjén a liturgikus lényeg kiváló ismerője (és egyházzenész!) Dobszay László is többrendbelileg kifakadt – olykor épp úgy blaszfémia lehet, mint ahogy az volna rostirónnal kackiást bajuszt firkálni Szűz Mária szobrára, csak a tudatlanság számítható be enyhítő körülményként. Ilyenkor pedig épp a művészettel végzetesen összetévesztett zene hordozza a magasztosságot megcsúfoló minőségtelenséget. Lehet ezt ugyan jámborsági megfontolásokkal is körülkeríteni, de minek?! – az alapvető hiba abban van, hogy az alkalmazott zene helyére betolakodott művészet-igényt nem támogatja szakmai tudás, sem jó ízlés, sem szerénység, sem helyes önértékelés. Ha nem sikerül rögtön elfelejteni, megmarad a hidegrázás.