Az Utunk egykori szerkesztőségének egyik sarkában Bodor Ádám ül, a másikban Király László, és néha átpillantanak egymásra, miközben a számukra a laptestben fenntartott helyet kitöltő éppen aktuális penzumot írják, mert a folyóiratnak meg kell jelenni és szorít a határidő. Ez a nem is oly régen hallott történet az, ami eszembe jut, ha az erdélyi folyóiratok történetéről kell szólni. Feldereng, hogy voltak olyan szerkesztők, akik hátizsákban cipelték az olvasóknak a lapot, sőt, a kilencvenes évek elején jómagam is jártam hasonló cipőben, amikor szerzőként úgy tettem szert honoráriumra, hogy eladtam néhány példányt az azóta megszűnt Előretolt Helyőrségből Nagyváradon. Történt mindez megegyezés szerint, és az akkori idők furcsaságai közepette, teljesen természetesen, magától értetődően. Épp akkortájt szűnt meg a Kelet-Nyugat, amelyből Egyed Emese olvasta fel egy versét ez év tavaszán...
A folyóiratoknak tehát vannak olyan pillanataik, amelyek beégnek emlékezetünkbe, sorsuk, hogy akár ki is apadhatnak, vagy új irányt véve haladnak tovább. Számos ilyen pillanat akad az erdélyi folyóirat-irodalomban, pillanatok, amelyekre szerkesztők, olvasók, egyaránt emlékezhetnek, és ezek elmondanak valamit a korról, amelyben e különös, az örökkel is játszó, ám a napi jelenségekkel is vígan vagy éppen komoran szembenéző szerzők, szerkesztők, irodalmi műhelyek munkálkodtak.
Van mit felidézni, például az Igaz Szó egyik lapszámát, amelyben az akkor éppen huszonötödik évfolyamához elért Utunkot köszöntötték a kollégák. Jómagam is, ha szűkebb keretek között, ám mégis ünneplés okán láttam neki jelen írásnak, hiszen május havában jelent meg a Székelyföld kulturális folyóirat 200. lapszáma, egy olyan folyóiraté, amely bebizonyította, hogy hagyományt nem csak őrizni, de teremteni is lehet. Elképzeltem, milyen szép is az, hogy a Helikon szerekesztőségének ablakából átintegetek Székelyföld, Csíkszereda irányába, és ebben a gesztusban nem lesz más, csak derű és baráti vigasság, hogy lám, mily szépen teszik, amit kell, a hölgyek és urak, még össze is kacsintunk, mint ahogyan egykor Bodor Ádám és Király László tehette.
A hétköznapok, az irodalmi folyóiratok történetének hétköznapjai azonban némiképp beleszóltak ezen írásba, mert úgy látszik, nehéz megszabadulni a kerékkötés tájainkon ugyancsak régi hagyományától. Ha ünnepi hangulatokba merülve egy-egy folyóirat szerkesztői szinte már el is felednék a gazdasági és egyéb „apró-cseprő” ügyeket – jönnek az irodalmon kívüli erők, hogy lendületeket, lelkesültségeket akasszanak meg, mint tették nem is olyan régen a Látó kapcsán, vagy most, amikor a Székelyföld vált támadások célpontjává, mert csak magyarul jelenik meg.
Mi mást is kívánhatnék ilyen felhős napok után a Székelyföldnek, és az Erdélyben megjelenő folyóiratoknak: felejtsük el mihamarabb a vádiratokat, és örvendjünk, hogy minden viharok ellenére az irodalom, a magyar irodalom továbbra is ott hullámzik régi-új medrében tájainkon, derűs lendülettel, mint a májusi folyók.
