"emlék viháncol szabadon, koronátlan"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 9. (647.) SZÁM — MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Lapok, folyók
Benkő Levente
"...itt maradok, nem kell innen elmennem!" - Beszélgetés Gaal György irodalom- és művelődéstörténésszel
Knut Hamsun
Éhség
Bogdán László
A nyughatatlan költő - Lászlóffy Csaba hódolatteljes köszöntése
Lászlóffy Csaba
Jelenések – John Donne
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
Versei
Roboz Gábor
Ezt ne lássa más
Horváth Előd Benjámin
Versei
Szakács István Péter
Rövidprózái
Jánk Károly
Versei
Balázs Tibor
Fókácskával Tusnádon
Szőcs István
Újrahasznosító jegyzetek
ANDORKÓ JÚLIA
Azok a hatvanas évek az Utunkban
Bakk Ágnes
Marcipánba kevert illúzió
KAÁLI NAGY BOTOND
Fehér nevetés
Xantus Boróka
Az írás terápiája
MOLNÁR ZSÓFIA
Kellemes könnyű tudomány
Lelkünk aknaszilánkjai
Szekernyés János
Természetelvű élménypiktúra
Lászlóffy Zsolt
Erdély harangoz - a mélyben
Júniusi évfordulók
 
Benkő Levente
"...itt maradok, nem kell innen elmennem!" - Beszélgetés Gaal György irodalom- és művelődéstörténésszel
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 9. (647.) SZÁM — MÁJUS 25.


– Kolozsváron született. A család tősgyökeres kolozsvári?

– Anyai őseim az 1700-as évek elejétől éltek Kolozsvárt. Többnyire értelmiségi a család, nagyapám, dédapám orvos volt, a nagyanyám ágán is több nemzedéken át volt orvos a családban. Ez a Gyergyai, illetve a szepeslőcsei Engel ág, akik a Felvidékről kerültek ide. Apai ágon székely, a dálnoki Gaal család leszármazottja vagyok. Egyik ükapám, Gaal Péter Kolozsvárt a főkormányszéknél volt egy darabig fizetés nélküli jegyző. Mezőségi lányt vett feleségül, és így a dálnoki Gaal család egyik ágát letelepítette Magyarkályán, Mocs, Korpád vidékén. Volt köztük egyházmegyei főgondnok, Gaal Gyula személyében országgyűlési képviselő, dálnoki Gaal Jenő nagyapám jogász volt, Torda, majd Mocs főszolgabírója 1900-tól 1919-ig. Sajnos, mind a dálnoki Gaal, mind a kissolymosi Gyergyai család erdélyi jelenléte a mi korosztályunkkal lezárul. Szerencsére mind a két családnak a levéltári hagyatéka nálam van. A nagybátyámék rendre kimentek Nyugatra, sőt a szüleim is kimentek az 1980-as évek közepén, mert olyan viszonyok voltak itt, hogy mindenki menekült.

– Gondolom, a gyermekkori szálak is erősen Kolozsvárhoz kötötték…

– Éppen az államosítás, a kisemmizés évében születtem. A szüleimnek sikerült a nagynénémék egy Monostor úti házában kétszobás lakáshoz jutni, azelőtt szintén a Monostor úton egy átalakított istállóban laktak. 1949 márciusában ők is felkerültek a kitelepítettek és kényszerlakhelyesek névsorára, s valamikor 1953 körül egy este megjelent egy teherautó, szépen felpakoltak, és a Szőlő utca tetejére vittek, ahol egyetlenegy, 35-40 négyzetméteres szobát utaltak ki a család számára. A házban lakott még vagy két román család, közös konyha, az udvaron közös csap, a közös budi öt perc sétára volt valahol az udvar végében, csatornázás semmi, két házzal arrébb a domboldal. Az egyetlen szobánkat bútorokkal választották el, az egyik sarokban aludtam én a nagymamámmal, a másik sarokban a szüleim, a fürdőszoba-sarok a Daniel-kályha mellé  került, mert ott volt a legmelegebb. Édesapám a jogi végzettségével teherautóval szállította az árut szerte az országban, de amikor kényszerlakhelyet kaptunk, nem mehetett ki a városból. Városi buszsofőr lett, de kiderítették róla, hogy „megbízhatatlan”, úgyhogy a végén a városi közüzemeknél felajánlották neki, hogy a buditakarítóknál vagy a szemeteseknél dolgozhat. A szemeteseket választotta, és nyugdíjazásáig szemetes sofőr volt. Úgy is hívták, hogy: a szemetes báró. Édesanyám mezőgazdasági akadémiát végzett 1937-ben, 1946 körül lett adjunktus a kolozsvári növényélettani tanszéken, aztán 1952-53 táján róla is felfedezték, hogy „rossz származású”, mert az apja egyetemi tanár, orvosprofesszor volt, a férje földbirtokos. Na, kirúgták. Egy darabig a rajoni néptanácsnál négy vagy öt falunak volt a gazdamérnöke, biciklivel járta Mákófalvát és környékét. Onnan is kirúgták, s akkor elment „gépírókisasszonynak” a Centrofarmba, és 1971-ben onnan ment nyugdíjba. 1955-ben iskolába kellett mennem, és a szüleiemnek sikerült a Király utca 29. szám alatt az udvar hátsó felében egy istálló-műhelyből átalakított háromhelyiséges lakásba költözniük. A szüleim az 1987. évi disszidálásukig ott laktak s én is ott nőttem fel. Beírattak a régi református, vagy ahogy akkor nevezték, a Petőfi utcai 2-es számú magyar tannyelvű fiúlíceumba. Székely Ferenc volt a szigorú igazgató, a Nagy Székely, ahogy nevezték, nagyon kedves tanító nénim Balázs Istvánné volt. Negyedikes voltam, amikor az iskola Apáczai Csere János nevének felvételére készült. Szigeti professzor előadássorozatot tartott a díszteremben Apáczairól, de a névadás előestjén lejött Bukarestből, hogy: Ady Endre. A Farkas utcai régi épületben levő gimnáziumot elnevezték Gheorghe Şincairól. Ez 1959 tavaszán, a tanév végén volt. És mit ad az ég, az újabb tanévkezdéskor, ősszel megint előálltak: milyen jó volt az egyetemeket egyesíteni, hát az amúgy is egyazon telken levő két iskolát is csapják össze. Így lett az Ady–Şincai iskola. Ötödikben két magyar és egy román osztály volt, a felsőbb osztályokban három-három magyar osztályra egy-egy román jutott, de mire hetedikesek lettünk, megfordult az arány.

– Volt példaképe a tanárok között?

– Kovács Endre német–magyar szakos tanárom és felesége, Báthory Jolán történelemszakos tanár, a református leánygimnázium utolsó igazgatónője voltak rám a legnagyobb hatással. De nagyon tudtam tisztelni Budait, a rajztanárunkat is.

– Nekik köszönhetően választott tehát pályát?

– Engem a magyar, az angol és a történelem vonzott. 1966-ban, az érettségi küszöbén elég konfliktusos helyzet alakult ki a szüleim és köztem, mert anyai ágon az orvosi mesterség volt az „örökletes”, és úgy találták jónak, hogy menjek orvosira. Nagybátyám, Gyergyai Ferenc akkoriban kórbonctanprofesszor volt Marosvásárhelyen, többször bevitt az intézetbe, s néztem a boncolást, közben magyarázták a szerveket. Az anatómiát nagyon is jól tudtam, de a kémiát sohasem tanultam meg… Bejelentettem a szüleimnek, hogy márpedig nem megyek Vásárhelyre, hanem itt maradok, s abból felvételizek az egyetemre, amit amúgy is tudok. Angol–magyar szakra felvételiztem, de magyarul meg sem kellett szólalni, mert román nyelvből és irodalomból, illetve angolból volt egy-egy írásbeli. Akkor még öt év volt az egyetem, 1971-ben végeztem. Ez volt életem egyik legszebb korszaka. A magyar vonalon kitűnő, még a Bolyai egyetemről származó tanári karunk volt, Szigeti József, Jancsó Elemér, Szendrei Júlia, Antal Árpád, Láng Gusztáv, Kozma Dezső, Sőni Pál… Az 1968-as párizsi diáklázadásnak itt is meglett a hatása, mert a diákélet nagyon felszabadult. A magyar diákok is felbuzdultak és talán Új Hajtás címmel lapot akartak indítani. A románok is alakítottak egy diákirodalmi kört Echinox címmel, és annak a folyóiratát akarták beindítani. A kezdeményezések a rektor és a pártbizottság elé kerültek, s ők eldöntötték: két lap nem lehet, hanem egy lesz, az Echinox, amelynek tizenhat oldalából három magyar és egy német nyelvű lesz. A filozófia karról Rostás Zoltán negyedéves hallgatót kérték fel a magyar oldalak szerkesztésére. Megvolt a három oldalunk, egyetlen feltétel az volt, nehogy olyant írjunk, amit a cenzúra kivág. Vagy ha valamit kivág, mindig legyen tartalékanyagunk. A kéziratokat odaadtuk a román főszerkesztőnek, Ion Popnak, aki továbbküldte a sajtóigazgatósághoz…

– Magyarabbul a cenzúra-hivatalnak…

– Igen, aztán pár nap múlva visszakapta. Vagy nem. Néha előszedtek: hogy merünk ilyesmit leadni? Vagy szóltak: gyorsan keressünk más írást, mert ez nem megy. Amikor Rostás Zoltán elvégezte az egyetemet, és Bukarestbe helyezték, a negyedéves filozófushallgató Tamás Gáspár Miklós vette át a helyét. Annyira radikális volt, a román szerkesztőségnek annyira irányt akart mutatni, hogy azt nem vették be, úgyhogy vagy három lapszám után többé nem működött közre. Az Echinox akkor lett magyar szempontból igazi fórum, amikor összeállt az Egyed Péter–Szőcs Géza szerkesztőpáros. Ők el tudták érni, hogy pár évig erdélyi viszonylatban is fogalom volt az Echinox, mert olyan szövegeket közöltek, amelyekre mindenki felfigyelt.

– És közben elvégezte az egyetemet…

– Évfolyamelsőként végeztem 1971-ben, és a iaşi-i egyetem angol tanszékére kaptam ajánlást. Kolozsvárra négy tanári állást is hirdettek, mert éppen az egykori iskolám, az Ady–Şincai angol nyelvű líceum lett, és a négy hely egyike magyar tannyelvű osztályba szólt. Bementem a bizottsághoz, leadtam egy nyilatkozatot, hogy lemondok Iaşi-ról, és kérem a kolozsvári katedrát. Senkinek nem kellett, meg is kaptam. Forró júliusi nap volt, amikor hajnali hat óra körül hazaérkeztem a vonattal. Az állomásról felmentem a Fellegvárra, leültem az épülő Belvedere szálló egyik gerendájára, és néztem a várost: „Na, itt maradok, nem kell innen elmennem!” Akkoriban a magyarokat szerteszét szórták az országban. Öt évig tanítottam az Ady–Şincaiban, aztán a mai Apáczaiban, az akkori 3-as számú iskolában. Később a Brassaiban és a zenelíceumban tanítottam, nyugdíjazásomig a Brassaiban volt az alapállásom. 1985-től a protestáns teológián is tanítottam vagy huszonöt éven át. Az volt a feladatom, hogy magyar irodalomra és helyesírásra tanítsam azokat a fiatalokat, akik a középiskolában nem tanulhattak magyarul. Hiszen 1985 után már alig-alig volt magyar líceum Romániában, úgyhogy a teológiára bejutottak fele román iskolában végzett.

– Nehéz idők voltak, csoda, hogy egyáltalán létezett teológiai képzés…

– Hát… a rektor karon fogott, kivitt a hátsó udvarra: te, a Szekuritátéról szóltak, hogy ha irodalomról van szó, mindig a román–magyar irodalmi kapcsolatokról beszélj, és régi írókról, vagy olyanokról, akik a romániai magyar irodalomban szerepeltek. Nyilvánvaló, hogy valakik a diákok közül minden óráról leadták a jelentést. Aztán a származásom miatt akartak beszervezni. A hetvenes években minden kedden szólt a Szabó család című műsor a rádióban. Édesapám meg-meghívta három-négy barátját, édesanyám pogácsát sütött, s a Szabó család alatt kávéztak, beszélgettek. Elsőéves tanár voltam, amikor egy szekus elkapott, bevitt egy tanterembe, hogy ezután keddenként üljek otthon, és másnap jelentsem, hogy mit hallottam. Nem vállaltam. Egyszer jelentés ment ellenem az iskolából. Egy napon az autóból kiugrottak, beültettek, becipeltek, este tízig ott győztek-főztek… Minden nap, egy héten át. Megmondtam: azt aláírom, hogy bűnöztem, és megfogadom, hogy többet nem teszem, vagy többet nem mondom, s ha hasonlóról hallok, értesítem az igazgatót – és nem őket! –; de azt, hogy rendszeresen kapcsolatba lépek, nem írom alá. Aztán egy tízéves érettségi találkozón több tanárral, diákkal beszélgetünk mindenfélét a bükki menedékházban, és valamelyik diák, hogy megkapja a végleges kiutazási útlevelét, vállalta, hogy az egészről jelentést ír. Engem is beinvitáltak, s a végén sok fenyegetés között elengedtek. Kínos napok voltak… az ember már az öngyilkosságon gondolkozott… Mert valahogy azt a benyomást keltették benned, hogy mindenről tudnak, még arról is, amit az ágyban csinálsz. Vagy gondolsz.

– A Ceauşescu-rezsim egyértelmű célja volt, hogy részben a tömeges betelepítésekkel, részben a megfélemlítésekkel megroppantsák a kolozsvári magyarság gerincét.

– Ezt főleg tanügyi téren éreztük, mert minden tanév elején harc volt a magyar líceumi osztályokért. Már a nyolcvanas évek elején megmondták a pártbizottságnál: a Brassaiban lesz két párhuzamos magyar osztály. Az egész megyében ennyi magyar osztály szerepelt az ő tervükben. Nyilvánvaló volt, hogy magyar perspektíva itt jóformán alig van, és mentek is el az emberek. Nekem is kifelé állt a szekerem rúdja…

– De eljött 1989 decembere… Hogy került előtérbe a műemlékvédelem?

– A Házsongárdi temető és szomorú családi esemény okán. Gaal nagymama hetedikes koromban meghalt. Úgy éreztem, hogy a hálámat azzal fejezem ki, ha majdnem naponta kimegyek hozzá a Házsongárdi temetőbe, így egyetemista koromra már megismertem a temetőt. Anyai nagybátyám, Mikó Imre egyik karácsonykor kezembe adta Kelemen Lajosnak a temetőről szóló szövegeit: olvassam el, keressem meg az említett sírokat, megvannak-e még, milyen állapotban vannak. És akkor rádöbbentem: ez olyan világ, amellyel másként is lehet foglalkozni, nem csak úgy, hogy sétálunk benne. És az egyetemen Borbáth Károly azt kérte, hogy mindenki írjon egy dolgozatot a szülőfalujáról vagy a szülővárosáról. Megírtam egy dolgozatot a Házsongárdi temetőről, meg volt elégedve vele, s odaadta Balogh Edgárnak, aki ráharapott: milyen jó, a negyvenes évek óta senki semmit nem írt erről. És komoly húzásokkal a dolgozat megjelent a Korunk 1973. évi 2-es vagy 3-as számában. Az igazi lökést az adta meg a kutatáshoz, hogy a nyolcvanas években elkezdték bontani a Magyar utcát. Naponta láttam a pusztítást, tudtam az otthonukból, életükből kisemmizett hóstátiak tragédiájáról, az öngyilkosságokról, és elgondoltam: ennek az utcának a telekkönyveiből kirajzolódik a Hóstát története. A Korunk ajánlásával elmentem a telekkönyvi hivatalba, és 1868-tól az 1980-as évekig minden ház adatait kiírtam, így 1990 után már ki tudtam adni a Magyarok utcája című könyvemet. Ugyanekkor kaptam felkérést a Korunktól, hogy írjak egy városkalauzt magyar szempontokkal és vonatkozásokkal, mert legutóbb 1941-42-ben jelent meg ilyen, utána csak a román vonatkozások láttak napvilágot évtizedeken át. Megjelent a kalauz is, s ebből a vonalból ágaztak ki a további munkáim.

– Mindeközben a rombolás tovább folyik, el-eltünedeznek a Házsongárdi temető régi sírkövei… Mit lehet tenni?

– A törvény ugyan védi az épített örökséget, de a vandál pusztítás ellen nem tehetünk, amikor a Házsongárdban ellopnak egy-egy bronzszobrot vagy lefeszítik a bronzbetűket, és a temetőgondnokság, a rendőrség széttárja a karját. A műemléképületekhez sem úgy viszonyulnak, ahogy kell, s erre intő példa a Kétágú református templom, ahol hiába tilos százötven-kétszáz méteren belül építkezni, alig hatméternyire tőle egy beton- és üvegpalota épül.

– Ez ugyanolyan vandalizmus, mint a színesfémtolvajoké. Ráadásul hatósági.

– Igen, ha az anyagi vagy a pártérdekek így követelik. Mert a Kétágú templom melletti építésre pont akkor érkezett meg minden engedély, amikor Emil Boc volt a miniszterelnök és Kelemen Hunor a művelődésügyi miniszter. És persze olyan pap és főgondnok is kellett, akik aláírták az építkezést. De van egy harmadik vetülete is a dolgoknak: gyönyörű házak tulajdonosait csak a tulajdonjog érdekli, a karbantartás már nem. Az idős, kisnyugdíjas lakóknak nem áll módjukban belevágni hatalmas tatarozásba, mások készülnek elköltözni, tehát nem érdekli őket az egész. Az anyagi érdek mindig felülírja a műemlékvédelmet, ez… „szabály”… Írásban szoktuk értesíteni a területi felügyelőséget egy-egy esetről, aztán ők teszik a dolgukat, ha akarják, s ha nincs olyan érdek, ami őket is elhallgattatja. De eredményes együttműködés révén a Házsongárd Alapítvánnyal közösen sikerült műemlékké nyilváníttatnunk 396 sírt. A Kelemen Lajos Műemlékvédő Egyesület átvette a Házsongárd Alapítványtól a műemlékké nyilvánítás, a felmérések intézését, és felterjesztette a minisztériumba a javaslatot. Mielőtt távozott volna tisztségéből, az előterjesztés Kelemen Hunor miniszter elé került, és ő alá is írta azt. De az ellen nem tudunk tenni, amikor a család kapartatja ki a híres előd nevét, és felvéseti a még élő maiakét…
 
Gaal György
Helytörténész, irodalomtörténész. 1948-ban született Kolozsváron. Tanulmányait is itt végezte, a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári diplomát 1971-ben. Angol és latin nyelvet tanított különböző középiskolákban. Irodalomtörténeti tanulmányaiban feldolgozta többek közt másfélszáz év erdélyi magyar diáklapjait és Kristóf György munkásságának román–magyar irodalmi vonatkozásait. Helytörténeti szempontból jelentős, hogy újonnan feldolgozta és közzétette a Házsongárdi Panteon nevezetes halottainak a sírok helyrajzi megjelölésével ellátott jegyzékét. Jelenleg a Kolozsvári Protestáns Teológia magyar tanszékén adjunktus; a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság és a Házsongárd Alapítvány ügyvezető elnöke; az Erdélyi Múzeum-Egyesület választmányának tagja. 2006-ban a Magyar Kultúra Lovagja lett.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében