"emlék viháncol szabadon, koronátlan"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 9. (647.) SZÁM — MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Lapok, folyók
Benkő Levente
"...itt maradok, nem kell innen elmennem!" - Beszélgetés Gaal György irodalom- és művelődéstörténésszel
Knut Hamsun
Éhség
Bogdán László
A nyughatatlan költő - Lászlóffy Csaba hódolatteljes köszöntése
Lászlóffy Csaba
Jelenések – John Donne
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
Versei
Roboz Gábor
Ezt ne lássa más
Horváth Előd Benjámin
Versei
Szakács István Péter
Rövidprózái
Jánk Károly
Versei
Balázs Tibor
Fókácskával Tusnádon
Szőcs István
Újrahasznosító jegyzetek
ANDORKÓ JÚLIA
Azok a hatvanas évek az Utunkban
Bakk Ágnes
Marcipánba kevert illúzió
KAÁLI NAGY BOTOND
Fehér nevetés
Xantus Boróka
Az írás terápiája
MOLNÁR ZSÓFIA
Kellemes könnyű tudomány
Lelkünk aknaszilánkjai
Szekernyés János
Természetelvű élménypiktúra
Lászlóffy Zsolt
Erdély harangoz - a mélyben
Júniusi évfordulók
 
Knut Hamsun
Éhség
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 9. (647.) SZÁM — MÁJUS 25.

(részlet)

Akkoriban szüntelenül az utcákat róttam és éheztem Kristianiában, e különös városban, mely senkit el nem enged úgy, hogy nyomot ne hagyna rajta…
Ébren fekszem a padlásszobámban és hallom, amint odalent az óra elüti a hatot; már kivilágosodott és a lépcsőkön megindult a sürgés-forgás. Az ajtó mellett a falon, melyet a Morgenbladet régi példányaival fedtek el, világosan láttam a világítótornyok igazgatójának közleményét; tőle balra pedig Fabian Olsen pék hirdette friss kenyerét pöffeszkedő, vaskos betűkkel.
Amint kinyitottam a szemem, szokásomhoz híven azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon ma akad-e valami, aminek örülhetnék. Az utóbbi időben szűkösen éltem; tárgyaim egymás után vándoroltak el a zálogházba, ideges lettem és ingerlékeny, s előfordult, hogy a szédülés egész nap ágyban tartott. Olykor, ha mellém szegődött a szerencse, sikerült öt koronát bevasalnom egy-egy tárcáért valamelyik laptól. 
Egyre világosabb lett és én olvasgatni kezdtem az ajtó melletti hirdetéseket; már jól látszottak a szikár, vigyorgó betűk: „Halotti szemfödél Andersen kisasszonynál, a kapu alatt jobbra”. Ez jó ideig lefoglalt, aztán amikor hallottam, hogy odalent az óra nyolcat üt, felkeltem és felöltöztem. 
Kinyitottam az ablakot és kinéztem. Onnan, ahol álltam, egy ruhaszárító kötélre és egy üres telekre nyílt kilátás; a távolban egy kemence látszott, ennyi maradt a leégett kovácsműhelyből, melynek romjait a munkások már kezdték eltakarítani. Kikönyököltem az ablakba és felbámultam az égre. Ragyogó napnak ígérkezett ez a mai. Már megjött az ősz, a finom, hűvös évszak, amikor minden színt vált és elmúlik. Az egyre erősödő utcai zsivaj csak úgy vonzott kifelé; ez az üres szoba, melynek padlója minden lépésnél megbillent, olyan volt, mint egy repedező, sötét koporsó; az ajtón nem volt rendes zár, s a szobában nem volt kályha; általában éjszakára felhúztam a harisnyámat, hogy reggelre valamelyest megszáradjon. Az egyetlen kedvemre való tárgy idebent a kis piros hintaszék volt, esténként itt ültem szunyókálva vagy különféle dolgokon merengve. Amikor nagyon fújt a szél, és odalent nyitva maradtak az ajtók, a padló és a falak baljós nyikorgással nyöszörögtek, s az ajtó mellett, a fal aljára ragasztott Morgenbladet-be tenyérnyi hasadásokat tépett a huzat. 
Felálltam és némi reggeli reményében átvizsgáltam a kupacot a sarokban, az ágy lábánál, de semmit nem találtam, úgyhogy visszamentem az ablakhoz. 
Isten tudja, gondoltam, hogy van-e bármi értelme tovább próbálkozni a munkakereséssel. Ez a rengeteg elutasítás, ezek a fél-ígéretek és kurta nemek, a kecsegtető remények, melyek csak csalódást hoztak, az egyre újabb és mindig sikertelen erőfeszítések kiölték belőlem a bátorságot. Végül már pénzbeszedőnek  is felcsaptam volna, de túl későn értem oda; ráadásul nem tudtam letenni az ötven koronás óvadékot. Mindig akadályok gördültek elém. A tűzoltókhoz is jelentkeztem. Ott álltunk mindnyájan az előcsarnokban, félszáz férfi, és kidomborítottuk a mellkasunkat, hogy erős és merész benyomást tegyünk. Egy felügyelő körbejárt és végignézte a jelentkezőket, megtapogatta a karjukat, ezt-azt kérdezett, előttem viszont csak elsétált, megrázta a fejét, és azt mondta, a szemüvegem miatt alkalmatlan vagyok. Újra jelentkeztem, ezúttal szemüveg nélkül, összevont szemöldökkel feszítettem, pengeéles tekintettel néztem magam elé, de a férfi újra csak elsétált előttem és elmosolyodott – felismert. A legrosszabb az volt, hogy a ruhám kezdett olyannyira elrongyolódni, hogy már képtelen voltam bárhova tisztességes öltözékben jelentkezni. 
Lassacskán alaposan lecsúsztam, de még mennyire! Végül kurtán-furcsán mindenem odalett, egy fésűm sem maradt, egyetlen könyvem sem, amit olvasgathatok, amikor nagyon rám telepszik a szomorúság. Egész nyáron a temetőkben és a palotaparkban ténferegtem, a padokon ülve cikkeket írtam a lapoknak, hasábszámra gyártottam a legkülönbözőbb dolgokat, furcsa ötleteket, szeszélyes hóbortokat, nyugtalan elmém szüleményeit; kétségbeesésemben néha egészen távoli, képtelen témákhoz nyúltam, melyekkel hiába kínlódtam órákig, végül sehol nem tudtam elsütni őket. Amikor végeztem az egyik cikkel, rögtön belefogtam a következőbe, és ritkán keseredtem el a szerkesztők „nem”-jeitől; folyton azzal biztattam magam, hogy egyszer majd sikerülnie kell. És valóban, néha, amikor hozzám pártolt a szerencse, és jól ment az írás, akár öt koronát is kaptam egyetlen délután munkájáért. 
Ismét felálltam az ablakból, odamentem a mosdóállványhoz és némi vizet locsoltam nadrágom kifényesedett térdére, hogy feketébbnek és kevésbé viseltesnek hasson. Miután ezzel végeztem, szokásom szerint zsebre vágtam a papíromat és ceruzámat, és elindultam. Halkan surrantam le a lépcsőn, nehogy a háziasszony észrevegyen; már jó néhány napja tartoztam a házbérrel, és végképp nem volt miből kifizetnem. 
Kilenc óra volt. Kocsizörgés és hangok zsivaja töltötte be a levegőt, roppant reggeli kórus, mely a járókelők lépteinek kopogásával és a kocsisok ostorcsattogtatásával keveredett. A zsibongó utcazaj azonnal felpezsdített, rögtön elégedettebbnek éreztem magam. Mi sem állt távolabb tőlem, mint hogy egészségügyi sétát tegyek a friss reggeli levegőn. Minek az én tüdőmnek a friss levegő? Erős voltam, akár egy óriás, puszta kézzel megállíthattam volna bármelyik konflist. Különös, jó érzés, a könnyed gondtalanság érzése kerített hatalmába. Figyelni kezdtem a szembejövőket és azokat, akik mellett elhaladtam, elolvastam a hatalmas falragaszokat, észrevettem a pillantást, amelyet egy elhaladó villamoskocsiról vetettek rám, s átengedtem magam minden csekélységnek, minden jelentéktelen mozzanatnak, mely az utamat keresztezte, majd eltűnt. 
Bárcsak volna valami harapnivalóm egy ilyen fényes napon! A boldog reggel érzése elborított, fékezhetetlenül elégedett voltam, s minden különösebb ok nélkül dudorászni kezdtem örömömben. Egy hentes előtt egy asszony állt, karján kosárral, kolbászt válogatott a vacsorához; amikor elhaladtam mellette, rám nézett. Egyetlen foga volt. Az utóbbi napokban olyan ideges és érzékeny lettem, hogy az asszony arcától undorodva hátrahőköltem; hosszú sárga foga úgy meredt ki állkapcsából, akár egy ujj, és a tekintetében még akkor is kolbászok villództak, amikor rám nézett. Az étvágyam egyből odalett, émelyegni kezdtem. Amint kiértem a piactérre, a kúthoz siettem, és ittam egy kis vizet. Felnéztem – a Megváltó templomának órája tízet mutatott. 
Tovább sétáltam, minden gond nélkül kószáltam az utcákon, megálltam egy sarkon, noha nem kellett, bekanyarodtam és elindultam egy mellékutcán, noha semmi dolgom nem volt arrafelé. Hagytam, hogy vigyen, sodorjon a boldog reggel, derűsen ringasson a többi boldog ember között; az ég tiszta volt és fényes, s az én hangulatomat sem árnyékolta be semmi. 
Most már úgy tíz perce bicegett előttem egy sánta férfi. Egyik kezében csomagot cipelt, és egész testével sántikált, teljes erejét latba vetette, hogy haladjon. Hallottam, amint zihál az erőfeszítéstől, és eszembe jutott, hogy talán vihetném a csomagját; végül mégsem igyekeztem utolérni. A Grænsen utcán összefutottam Hans Paulival, aki odabiccentett és elsietett. Vajon mi volt neki ilyen sietős? Meg sem fordult a fejemben, hogy egy koronát kérjek tőle, egyébként pedig szándékomban állt a legelső adandó alkalommal visszaküldeni a takaróját, amit néhány hete kölcsönadott. Csak egy kicsit talpra kell állnom, de eszemben sincs bárkinek takaróval tartozni, talán már ma elkezdek egy cikket a jövő bűntetteiről vagy az akarat szabadságáról, bármiről, akármiről, amit érdemes elolvasni, és ami legalább tíz koronát hoz… Az írás gondolata egyből felvillanyozott, éreztem, hogy azonnal neki kell állnom kiönteni csordultig teli agyamból a gondolatokat; igen, keresni fogok egy alkalmas padot a palotaparkban és nem pihenek, míg a cikket meg nem írtam. 
De az öreg nyomorék egyre csak ott vonaglott előttem az utcán. Végül bosszantani kezdett, hogy ez a roskatag teremtmény folyton a szemem előtt van. Az útja mintha sosem akart volna véget érni; talán pontosan ugyanoda igyekszik, ahova én, és soha nem szabadulok a látványától. Ingerültségemben úgy láttam, mintha minden keresztutcánál megállna egy pillanatra, hogy megvárja, én merre indulok tovább, majd újra felkapja a csomagját, és teljes erőből nekilendül, hogy elém kerüljön. Én pedig csak baktatok, nézem ezt az idegesítő teremtményt, s gyűl bennem a harag. Éreztem, hogy apránként tönkretette könnyed hangulatomat és ezt a tiszta, szép reggelt lerántotta magával az ocsmányságba. Olyan volt, mint egy döcögő rovar, amely erőnek erejével kiharcolja magának helyét a világban, és a teljes járdát elfoglalja. Mire felértünk a dombtetőre, úgy döntöttem, hogy én ebben nem veszek részt, egy kirakat felé fordultam, és megálltam, hogy eltűnhessen. Amikor azonban néhány perccel később újra elindultam, az öreg ismét előttem termett: ő is lecövekelt. Anélkül, hogy végiggondoltam volna, három-négy dühös lépéssel utolértem, és a vállára csaptam.
Egyből megállt. Méregetni kezdtük egymást. 
– Adjon egy schillinget tejre! – szólalt meg végül és oldalra hajtotta a fejét. 
Hát innen fújt a szél! A zsebembe túrtam és azt mondtam: 
– Szóval tejre kéne. Hmm. Manapság nagy értéke van ám a pénznek, és nem tudhatom, maga valóban rászorul-e. 
– Tegnap ettem utoljára Drammen-ben – mondta az öreg – egy lyukas fityingem sincs, és még nem találtam munkát. 
– Mesterember? 
– Igen, szegecselő vagyok. 
– Miféle szegecselő? 
– Cipész-szegecselő. Egyébként minden cipészmunkával elboldogulok. 
– Így már más a helyzet – mondtam.  – Várjon itt néhány percet, megyek és szerzek magának néhány őrét. 
Amennyire csak tőlem tellett, olyan gyorsan siettem a Pilestrædet utcába, tudtam, hogy itt az egyik ház második emeletén van egy zálogos, noha eddig nem jártam nála. A kapualjban sietősen lekaptam magamról a mellényemet, összetekertem, a hónom alá csaptam; aztán felmentem a lépcsőn és bekopogtam az ajtón. Biccentettem, és a mellényt a pultra dobtam. 
– Másfél korona – mondta a férfi. 
– Nos, igen, köszönöm – feleltem. – Az a helyzet, hogy némiképp kezdtem megszorulni, egyébként nem váltam volna meg tőle. 
Megkaptam a pénzt és a zálogcédulát, és sarkon fordultam. Mindent összevetve, nagyszerű gondolat volt zálogba csapni a mellényt; így most telik bőséges reggelire, estig pedig elkészülök a jövő bűntetteiről szóló tanulmánnyal. Az élet rögtön sokkal kellemesebbnek tűnt, és én visszasiettem az öreghez, hogy minél hamarabb megszabaduljak tőle.  
– Tessék! – mondtam neki.  – Jól tette, hogy elsőként hozzám fordult. 
Az öreg elvette a pénzt és vizsgálgatni kezdett. Most meg mit áll ott és bámul? Az volt az érzésem, hogy különösem a nadrágom térdét mustrálja, és meguntam ezt az arcátlanságot. Talán azt hiszi ez a semmirekellő, hogy valóban olyan ágrólszakadt vagyok, mint amilyennek látszom? Hát a tízkoronás cikk, amit jóformán már el is kezdtem írni? Egyébként sem féltem különösebben a jövőtől, több vasat tartottam egyszerre a tűzben. Mi baja van ennek az idegennek, ha egyszer én úgy döntöttem, hogy fizetek neki egy italt ezen a csodaszép napon? Az öreg pillantása bosszantott, ezért úgy döntöttem, jól helyre teszem, mielőtt otthagyom. Kihúztam magam, és azt mondtam: 
– Jóember, úgy látom, van egy rossz szokása: megbámulja annak a térdét, akitől egy koronát kapott.
Hátrahajtotta, a falnak támasztotta a fejét, és kitátotta a száját. Valami motoszkált abban az üres kobakjában, valószínűleg azt gondolta, hogy át akarom verni, mert visszaadta a pénzt. 
Nagyot toppantottam és szitkozódva rárivalltam, hogy tartsa meg. Vagy talán azt képzeli, hogy az egész felhajtást a semmiért csináltam? Mindent összevetve még az is lehet, hogy tartoztam is neki ezzel a koronával, különben is most hajtottam be egy régi kölcsönt; ő pedig egy velejéig becsületes, egyenes ember előtt áll. Röviden, a pénz az övé… És ne hálálkodjon, igazán öröm volt számomra. Viszontlátásra. 
 
PAP VERA-ÁGNES fordítása




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében