"emlék viháncol szabadon, koronátlan"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 9. (647.) SZÁM — MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Lapok, folyók
Benkő Levente
"...itt maradok, nem kell innen elmennem!" - Beszélgetés Gaal György irodalom- és művelődéstörténésszel
Knut Hamsun
Éhség
Bogdán László
A nyughatatlan költő - Lászlóffy Csaba hódolatteljes köszöntése
Lászlóffy Csaba
Jelenések – John Donne
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
Versei
Roboz Gábor
Ezt ne lássa más
Horváth Előd Benjámin
Versei
Szakács István Péter
Rövidprózái
Jánk Károly
Versei
Balázs Tibor
Fókácskával Tusnádon
Szőcs István
Újrahasznosító jegyzetek
ANDORKÓ JÚLIA
Azok a hatvanas évek az Utunkban
Bakk Ágnes
Marcipánba kevert illúzió
KAÁLI NAGY BOTOND
Fehér nevetés
Xantus Boróka
Az írás terápiája
MOLNÁR ZSÓFIA
Kellemes könnyű tudomány
Lelkünk aknaszilánkjai
Szekernyés János
Természetelvű élménypiktúra
Lászlóffy Zsolt
Erdély harangoz - a mélyben
Júniusi évfordulók
 
Bogdán László
A nyughatatlan költő - Lászlóffy Csaba hódolatteljes köszöntése
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 9. (647.) SZÁM — MÁJUS 25.

Lászlóffy Csabáról, aki hetvenötödik éve kilátójába érkezett május 21-én, s távolodik (vagy közeledik?) a számára elérhetetlennek tűnő megnyugvás ösvényein, még boldogult ifjúkoromban ismerkedtem meg, először természetesen a verseivel. Katonakoromban nemzedéktársa, Szilágyi Domokos (akit ő számos felidéző versében Dominak nevez, és nem Szisznek, mint mindenki más?) is megemlékezett róla számos levelében, mely leveleket csizmámba rejtettem, hogy az őrtoronyban olvashassam. Az a fajta katonáskodás, amelynek én foglya voltam, noha foglyokat őriztem (sorsunk feloldhatatlan ellentmondása) idegen volt tőle, de tartani akarta a lelket bennem, ezért megemlékezett arról, hogy ők is voltak katonák Lászlóffy Csabával, afféle operettkatonák, Szi-lágysomlyón. Lehunytam a szemem és az őrtoronyban, a Duna hullámainak monoton zúgásába veszve (akkor épült Luciu Giurgeni-nél a híd, régen volt) elképzeltem Csabát és Sziszt, mint operettkatonákat, és felderültem. Ez a derű, mint a Duna egymást sokszorozó hullámainak monoton zúgása, azóta is visszatér, ha verseit olvashatom, márpedig gyakran olvasom, lévén Csaba az erdélyi irodalom legtermékenyebb költője, teljesítménye már néhai, boldog emlékezetű bátyjáét, Aladárét is túlhaladja.
Már csak ezért is felfoghatatlan és érthetetlen, hogy még nem született költészetéről, és most prózai és drámai műveiről nem is beszélünk (!), monográfia, de ha belegondolok, nagyobb átfogó tanulmány sem, amely megpróbálja tárgyilagosan elemezni nyughatatlan barátom szerteágazó életművét. Mindez ékesen bizonyítja, hogy nevezett erdélyi magyar irodalom mennyire megbecsüli önnön értékeit. Idősebb, pesti irodalomtörténész barátom, aki személy szerint is sokat tett az erdélyi magyar irodalom anyaországbeli megismertetéséért, egyszer, a kilencvenes évek közepén, kérdésemre, hogy ezt és ezt a díjat Lászlóffy Csaba például mikor kaphatja meg, legyintett, sokan, különféle kuratóriumokban azt mondják, egy Lászlóffy már volt. Igen, ismertem el, ez kétségtelenül igaz, de hát Isten kifogyhatatlan kegyelméből két Lászlóffy van. Ezt láthatólag sokan azóta sem tudták érdemben feldolgozni. Pedig elég lett volna csak beleolvasni Lászlóffy Csaba egymást követő versesköteteibe, hogy láthassuk: Aladár egy és ő kettő. Költészetüknek természetesen sok közös vonása is van, de ha lehet ezt mondani, Csaba még nagyobbat markol, költészete némileg egyenetlenebb is, hullámhegyeket hullámvölgyek követnek, rengeteg itt is a kultúrtörténeti adalék, a szerepjáték, a kalandozás.
Lászlóffy Csaba általában empatikusan illeszkedik bele megidézett hősei benső világába, lélekvadász is, megannyi költő, festő és más hasonszőrű kóbor bujdosó és magányos vándor jelenik meg verseiben, de prózájában is. Ezért képzett citátumvadászoknak is tudom ajánlani ezt a lírai allúziókban oly gazdag, kiteljesedő költészetet. Lászlóffy Csaba szerepjátékai legtöbbször sodróan elbűvölőek, érdeklődési köre hihetetlenül tág, utalásai kimeríthetetlenek, kapcsolódásai más költői életművekhez jelzik, hogy mit is tart igazán fontosnak a líratörténetből, de azt is, hogy számára a költészet egyetlen folyamatnak is felfogható, hol a művek példásan kiegészítik, néha taszítják, máskor vonzzák, értelmezik, hatálytalanítják, terrorizálják, folytatják és magyarázzák is egymást! Egyetlen – néhai Panek Zoltán kifejezését idelopva – hömpölyt alkotva!
De ez csak az ornamentika, a belbecs másban áll, elsősorban abban a kíméletlen és nyers önvizsgálatban, amely évtizedek óta jellemzi Lászlóffy Csaba verses önanalíziseit. A költő mérlegre teszi, önmagát, a világot s irodalmunkban szokatlan módon reagál az őt ért bírálatokra, néha egyenesen Ezra Poundi hevülettel. A ketrecbe is zárt amerikai költő is aggályosan és dühösen reagált az őt félreértő bírálatokra, márpedig hosszú életében volt éppen elég. (Gondoljunk csak a cantók első fogadtatására, vagy a Sextus Propertius átiratait félreértő kritikákra.) A Lászlóffy Csabáéban is volt érthetetlen, finnyáskodó bírálat éppen elég. Mivel Csaba meg van győződve igazáról, nem ismer ellenvéleményt. Beszélgetéseink különféle városok, Pest, Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy utcáin, utcasarkain éppen erről szólnak. Akinek már volt alkalma eszmét cserélni, a hetvenötödik életéve kilátójába megérkező barátommal, tudhatja, ez nem éppen könnyű feladat. Csaba lendületesen belekap valamibe, de amire ráállhatnánk hullámhosszára, már félreérthetetlenül az őt ért változatos és végeérthetetlen sérelmeket taglalja, amire beleszólhatnánk, ő már természetesen másról beszél, nyughatatlan szelleme másutt röpköd. Nézd Lacikám, mondotta egyszer, felejthetetlenül: a felfogásod kissé lassú, de nem rossz, figyelj!... És elkezdte megint sérelmeit felhánytorgatni, igazát bizonyítandó. Ugyanis vakon hisz önnön igazában!
Elmondhatjuk: az igazi Lászlóffy Csaba megismertetéséért ő maga teszi a legtöbbet, de ugyanakkor éppen ő az, aki azt meg is gátolja, lévén, hogy ebben az irodalomban mindenki minden vélt vagy valódi sértést példásan számon tart. Lászlóffy Csaba tud erről s ezt írja A másvilágra tévedt képzelet című szonett-koszorújában (A megtörtént jövő, 1993), amelyet egyik legzseniálisabb lírai remeklésének tartok:

„Nem lesz vigasztaló szent
a jövő sem, a szajha,
ha mindent meg akarna
szépítni, mi tiltó rend
szabott ki ránk: a testre,
lélekre, szóra, vágyra,
hétköznapok sarába
szüntelen visszavetve
azt ki komolyan vette
a célt, s azt is, ki ülve
állt ki, sose szédülve
alá a zúgó szennyben.
(Ideg, vér – ne hagyj cserben
a tajtékzó tömegben!)”

Ide felesleges minden kommentár, bámulatos és méltányolandó a már-már Tolnai Lajosi hevület, bár más példákat is sorolhatnánk (vannak!). Mit is kívánhatnánk a hetvenöt éves költőnek, a megnyugvás ösvényei fel-felderengenek, de távolodnak a ködben (ó, azok a nyomasztó transsylván ködök!). Mi történhetne, ha egyszer elérkezne oda? Elképzelni sem tudjuk. Ezért kitartást, munkakedvet, sikert és további versben bujdosásokat kívánunk, hiszen ezt is ő írta:

„Ki önmagára ébred –
visszapillantva (meddig?)
talán egy böjtös keddig –,
mint levélről a férget,
lerázza majd a félszet;
ő, ki magáéban sem hitt,
és senkiben sem eddig,
csak az óvatosságban,
s úgy járta át az érdek,
mint lassan ható mérgek –
félig halottá váltan
motozgat most magában.
Ott legbelül homály van.”

És fel kell deríteni! Az Isten éltessen, Csaba!




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében