Olyan az egész, mint egy szörnyű lidércnyomásos álom, mely időnként még ma is purgatóriumi lázzal tör rá.
A hintón kívüli világ áttekinthetetlen. Elnehezült pillákkal félálomba merült. Szembogara mögött különös, heves jelenetek zajlottak; nem volt biztos benne, hogy megkettőzött énjét csak álmodja-e. Altestének kígyószerű mozgása, vonaglása csupa-csupa érzéseken túli, puszta érzéki tájra juttatta el, ahol azt a másik valakit bírni akarta. („Egyszer talán – gondolta – meg fogok tudni mindent magamról”).
Vajon nem az álom tipikus logikátlansága idézte elő, hogy szomorú, sőt véres jelenetek viszonylag szelíd, bágyasztóan kusza boldogsággá olvadtak össze benne?…
Mint aki az idő szárnyain lebeg, a talmi dicsőség felé. (Különösképp a »harmadik felvonásvég« idétlen; bár helyenként a kezdeti színtérváltás is lapos.)
Az orgazmusa, igaz, felületes volt. A szerelem tetőpontján egy pillanatra visszatartotta lélegzetét.
Aki megmámorosodik, annak közel van a színes kedélyű, sorsformáló világ. Megérintették (talán csak álmában), s azóta újabb és újabb érintések érik… Elértek a rakpart végéhez, a rozoga »hintó« lelassult, majd félkört írt le.
A kétlovas kocsi (inkább csak döcögő fogat) epizódszerepben még megtette volna; s az agyonostorozásra sem igen reagáló gebék ballagásához egy estvéli ábrándozás is. John fojtott dühű ölelkezéséhez azonban semmilyen morális magyarázat nem szolgált. Ő, aki egykor imádsághoz és irgalomhoz szokott, valami alattomos mérget érzett szétszivárogni nemcsak ereiben, de idegeiben is, mely késleltette az érzékiség ritmikába öntött vakmerőségeivel – no meg a hódítás fizikai bravúrjával is – elhíresült londoni csibész feloldozását.
A női kegyetlenség: erény?...
De ne feledd el: ha valaki szentélyt emel, vagy a szétriasztott nyulacskáknak képzelt bűnök földjén újabb vadászmeséket gyárt – végül egyre megy: a halál előtt karikás szemű, nyúzott kisegér ez is, az is.
Ám addig! el ne illanjon – Szicíliának főztjeiből* – az illat, az íz… Mire észbe kapsz, vakká perzsel a szerelem s a bűn.”
John egyetlen egyszer folyamodott nyíltan közönséges erőszakhoz. Ma úgy emlékszik rá vissza, hogy tökrészeg volt. Az itáliai zárdából megszökött hajadon, akinek lábát feltörte az újonnan vett topánka, aznap este furcsa csavarintásokkal emelte egyre magasabbra a canzonettát, amelyet két hegedű, mandolin és cselló kísérettel is énekelt valamikor otthon. A skót whiskyt kissé csípősnek érezte, nem ízlett neki, s a juhtúrós vacsora sem. Inkább ivott az esztenánál.
Álmatlan éjszakájukon megeredt a tartós őszi eső; John kapkodó vad mozdulatokkal kezdte vetkőztetni a lányt, akinek előbb még a talpa is lúdbőrözött, majd a pánikszerűen gyors és rövid aktusból undok szipogásba menekült, miközben John, sajgó zápfogát szíva, a két nagy, pánkóként feszülő keblet szorította-tépte a félig sikerült parasztnász után.
A vágytól elbutított pókláb a tűző napban csupa láng, petyhüdten is kaszálva ráng (elalélt már az ég is).
A hintón kívül minden alvilági volt és ködös. A városnak ezt a részét a hollók is elkerülik… Kopogó léptek zaja a sikátorokban.
Hátradőlve a kemény ülésen tekintete átsiklott a lovakról az égre. Némi nyugtalansággal konstatálta: „Még tart a megrázkódtatások ideje. Eddigi életemben egy hatalmas tengeri állat gyomrában szorongtam…”
A sós szélben a tengervíz hal- és olajszaga egyre töményebb... Most úgy tűnt, hogy különböző korszakok vitorlásai húznak el egymás mellett. Nagyképűek, hazug latrok szemét- meg hullaszagú nyüzsgésében… Borda- és lábtörés, kémkedésgyanú, kankó, ótvaros ábrázat! „Úgy »illünk« Hozzád, mint teremtmény, ahogy ellágyulások után az ólmos végtagokra a lávaözön-hacuka!...” (Tökéletes, hibátlan szövegelés, mint a habos felleg; mint a habozó lélek).
„A mérleg másik serpenyőjébe mi esik, Uram?”)Felemeli a kezét, és hiszékeny vigyorral integet a semmibe. A tarkóján lófarokba kötött haja fölött falánk sirályok köröznek.
Bozótos mellkasának partszegélyén, mielőtt a viharvert gálya elrohadna, magához láncolja gyilkos szeretőjét, s a trópusi kábulatban kész bűnbánatot tartani… (Csak a kísérteteknél riasztóbb rusnya némberekkel henteregve kell óvakodni attól, hogy valamelyik bosszúéhes nőstény mágiát használ ellenünk.)
A test tündökléseit fölidéző improvizációk. Vagy csak epeömlésre ingerlő, mindig a végső vacsorát bezabáló társaság.
Kopár reggelek, asztalterítékek – s ímhol, étek helyett, a fúriák.
„Orrom hortyog kimerítően ismétlődő álmaimban, mint orgona fújtatok; csak fattyam fortissimo-köhögése s az elnémult anyai szó.
Lecövekeltem, nincs hova tovább. Gyászos évek után nem újul meg többé a világ.”
A kétely húrján rég elkoptatott zenei hangsorok kopognak.
Kutatni: kinek őse atyafia vagy? Alkalmi álarcos nép: az ingyenes farsangi bohóckodásnak mindig bedől. A világ pusztulása végleges… Senki sem képes visszafordítani azt a romlás, a kéjes erőszak elől?
… A kormon, füstön, öldökléseken élesen átütő márványerezetet.
Lengedező szellők közt pintyőke sírdogál, tengelic tengeti magát az ág tövében. Csöndes csurgóknál alig oltod szomjadat, s már üldözőbe vesz a veszettül menekülő provinciát dúló, tizedelő had, hogy kiszikkassza testedet, torkodat.
Suta kölyökként is a lázadó utálat űzte bőszen holmi végzetes bűn felé.
A templomok lerombolva, a szentély bemocskolva… s ama legszentebb keresztfát, amelyet a Megváltó vére itatott át, elrejtette valaki. Mindazonáltal újabb várak és szentélyek lerombolása következett. Ugyanis a felkoncolt herceg híveinek szűkebb csoportja, a lotaringiai lovagok nem voltak hajlandók rá, hogy alávessék magukat az újdonsült zsoldosaival bélpoklosként harácsoló pisai érseknek. S útközben is mindenütt az angolszász meg az észak-francia lovagoktól gyümölcsültetvényeiket és szőlővenyigéiket, asszonyaik és kútjaik tisztaságát féltő keresztény hittestvérek mindenütt, kik valamikor, midőn hírét vették a Szentsírt felszabadítandó sereg érkezésének, a polgári erényeket zengő himnuszokkal és dicsőítő énekekkel, szenteltvizet osztva vonultak elébük, gyermekként örvendezve fogadták a lobogóikkal és vértjükkel kérkedő lovagokat, szemüket s kezüket csókolgatván, hogy „Istennek hála érette, eljöttetek, hogy széjjelzúzzátok a mocsok és megaláztatás pogány igáját, s helyreállítsátok Jeruzsálem szent helyeit!”…
Az éhség és a járványok felőrölték az ellenállást, a város, ha elesett, lakosságára halál, rabszolgaság vagy elüldöztetés várt. A teljes pusztítást meghiúsították azok a viszálykodások, amelyek a zsákmány elosztása körül robbantak ki.
A keresztes had elvonult, mivel vezére megcsömörlött a legátussal való állandó súrlódásoktól… A keresztes vitézek rég megfeledkezni látszottak azon álmodozásukról, hogy megsemmisítsék a gyűlölt iszlám ellenséget. Különben is, nem egyszer maguknak kellett békéért könyörögniük.
Az ifjú Johnt mágnesként vonzotta a mediterrán klíma; mint aki megcsömörlött a nyugati kard évszázados otromba kérkedésétől és az örök üdvösség álnok legendájától (mely végső fokon a vérontás s a veríték utálatos bűzével járt): az összevagdosott bőr és az elüszkösödött sebek hol letaglózó, hol gyomrot felkavaró undorával, valami (eredendő) vágy űzte a mór vagy mulatt bőrszín fojtott rejtélye, »belső szabadsága« felé; úgy érezte, hogy még a csóknak is más íze, sötétebb árnyjátéka van ezeken a tájakon. Izzó megszállottsággal gyűjtötte az alexandriai önmegtagadás-önmegtisztulás és az újszaracén gátlástalan önpusztítás, megsemmisülés »szikrázó« példáit, kezében egy sárgult Nefrit-szobrocskával hosszasan eltűnődve, egy minaret keskeny árnyékába vagy egy ókori oszlopcsarnokrom alá húzódva a száraz afrikai szelek elől: „Bennem is él egyfajta tragikus mag; ha nem próbálok meg küzdeni ellene, túlzásaimtól minden bűnné válhat!...”
Kalandozásai során bőven kijutott az élmény megízlelni a messzi tengerek sóját, amely a Föld érrendszeréből purgálódik. Evett korallfát, rágcsált sós tarackbúzát, vályogdarabot, de egeret, férgeket, gyíkot is.
Ha törött dárda hevert az útszélen, nagy ívben elkerülte, s zihálva rohant messzire a zsindelytetős háztól, melynek falára emberi agyvelő fröccsent… A legerősebb pajzs is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megóvhassa érzékeny magányát. Elég volt neki reggeltől napestig egy szerecsendió-sütemény; némelykor, ha a víz úgy vöröslött, mintha festve lett volna, azt is kiokádta.
Tűz feketéllt a sűrű parti ködben, vaktában dörrentek a lövedékek, s ő, mint akinek az elméje elborult, áldozóhelyeket és az álszenteskedő papokat is elkerülve, könnyes szemmel, kétségbeesve rázta láthatatlan bilincseit.
Nem irigyelte Cortést indiánasszonyaiért, sem Torquato Tasso kihívó gyanakvását, aki ép elméje határán önmagával tusázik most is valahol, hisz az udvaroncok réme, Ercole Fucci-Maddalo elől nincs ahová bújjon e földi világból. (Mi lesz, hogyha az őrangyalok is leselkedni fognak majd rá a mennyei árnyékszéken?!)
*
Az Öregisten őrjöngésig csiklandozná, cirógatná, viszolyogtatná a kerubok hegyes szárnyaival; a tolluseprűtől még pendelyes, hancúrozó gyermekkorában is eliszonyodék, s bújt volt bútorok mögé, pincegrádicsok alá. Ekként próbálván palástolni az elalvása előtt szemérmetlenségekre unszoló szajhaárnyék-szagoktól, ördög-incselkedéseken túltevő boszorkány-pipiskedésektől való félelmemet.
„Savanykás vigyorú apám, ki elámulva láthattad még, miként gőzölgött a bábaasszony gonosz, babonás ármánykodásával a szurtos pólyám alól… Ily praktikákban volt részem bőven életem során: példának okáért akkor is, midőn az ispotályban a főkötős tenyeres-talpas rendbeli apácák kapzsisága miatt sínylődnöm adatott (ne is említsem itt a rendfőnöknőt, akinek a látásától hányni tudtam volna, s ki valahányszor kamarámban rám nyitott, minden egyes kis könnyelmű ágybéli nyöszörgésem miatt hegyes tekintetével nem átallott volna gyalázatomra nyársba húzni); vagy amikor az Essex vezérlete alatt a spanyolok ellen vagdalkozni kényszerültem (anno 1596!) –, jóllehet rettegett gyámom révén módomban lett volna különb neveltetésben részesülni, meggátolandón hanyatlásomat.”
(intermezzo – Privilégium-óda – Johnról)
Álmatlan éjszaka után
szegényszagtól szégyenkezőn,
vagy már-már belefúlva…
Ruganyos test, zabföldön, sártengerben
– sérülten? haldokolva?
Takarja-e valami a szemérmét,
lelki csonkaságát, a mérhetetlen
kínokat s a megalázást, amit elszenvedett;
vagy az árnyéka is száműzetett?
Vakon tapogatózik még viszont
a katedrálisok s szellemóriások emlék-
árnyékában (jaj, hogyan lehetne elkerülni
az újabb váratlan iszonyt?) –
vagy csak a nemlét
határán vágyik visszagondolni a
megszállottság – a formális logikát
és prüdériát kicselező, emberhez méltó
gerjedelem óráira, évszakaira.
Vajon hol őrzi (és melyik haza):
hol hagyta volt el az atavisztikus érzés-
foszlányokat? Talán egy kicsorbult
kardél, egy még csak félkész
s máris áthúzott kottafej
játszik képzeletével
ilyen esetlen tehetetlenséggel.
(Mégis: ki énekel?)
Az álom az egyén privilégiuma;
a valóság a közös téboly.
*
Szatírái éle a londoni társaság, a jogászok, az eltorzított vallás, az udvar és a megvesztegethető bírák ellen irányult, kezdettől fogva nem állt szándékában a hányattatásokat elszenvedett különc tanmeséjére pazarolni az oxfordi és cambridge-i egyetemeken bölcseleten és jogon pallérozott tollát.
Ami arról szólhatott volna, hogy a szőrös Semmit igenis le lehet győzni. Magunkban.
De az ember (néha) egyedül kevés hozzá…
Fogadkoztunk eleget mi is, hogy eskünk megmásíthatatlan!...
Zsarnok a vágy? (Cselek, csapongás, hiú bolond! – a hamis eskü a halál által egyszer úgyis felbontatik.)
„Aggodalmam spánieljei / hancúroznak bennem… Még most is ennyire féltesz, Mennyei Atyám?”
Fél élet rámegy a hiszékenységre, s a hazugságra a másik fele…(!)
(Az igazság is szemenszedett volna?)
Lángoló csodát lát.. Csukott szemhéja mögött háttérbe szorultak a legeslegnyersebb kiábrándító igazságok – elég leküzdeni a sötétséget, s a Gondviselő visszatér a fellegekbe.
Most már tudja, hogy a lehetetlent kísértette.
„Isten megteremtett, ex nihilo, létet adott neked (ami ok a magasztalásra), és méghozzá mindezt a semmiből; rosszabb voltál, mint a féreg, ami ok az alázatra; de nem teremtett ad nihilum.”
Valami – hit vagy ámulat? – a gyermekkorba visszahív. Toronyiránt, arcod még a tiéd; szabályos lélegzetvétel: nyitott könyv a világ (!) és csupa bizalom.
Könnyű álom – se fényesség, se végzet, csak ingatag körvonalak között a tehetetlen elzártság: sötétben tátongó szem- s szájüregek.
Egy elodázott mozdulat is vétek – prédájára les a kan (!) –: „féltékeny lihegéssel futok utána az emberi hústömeget olcsón (ki)mérő s megmételyező londoni sikátorokban.”
Mondd ki nyíltan, már úgyis megesett: defloráció! Bizarr szó, ahogy cseng, már nem tépnek a lángok valahol bent, mint a kielégítetleneket.
S nem várod naivan, hogy az Egek Ura magához karoljon.
Míg magadra veszed utolsó inged, testedből minden »szent« orgazmussal egy kicsit kevesebb marad. Kegyenc volnál?... (Csak csábító csend.)
„Saját jövőm fordult szembe velem – s a múltam is. Ha ok nincs is rá, mindegy: apának lenni idegállapot! Talán csak most, talán csak minket környékez meg az oktalanság; kínlódom mégis, mint egy örök álmatlanságba rántó utazástól…
(Az őrjítő zúgás, a fagy s az idegen parancsszó: Kísérlet tárgya vagy!)
Teremtettem. A véletlent elűzve nem a puszta okot kerestem, hanem szövetséget minden sejtedben. S felfalásra váró génjeimben is tudtam, hogy: legyek rongy bár – de az akaratom soha.
S most pondrók helyett rág a keserűség s a kétely, nagy éhségérzetével.
Én volnék mostoha?”
Szürke szemébe nézett, s egészen megrettent (egykori magára ismert volna?) – „A nőt megművelni, nemcsak mint nőstényt!”…
Lesz-e mersze (vér a pucájában) gátlás nélkül folytatni?
(Okság, oktalanság)
Szíved ronggyá lett volna egészen, hogyha a féltett szabadság rögeszméjével zajgó piacokon császkálva, mint agyarával a vadkan, továbbra is a megnyergeletlenül harapós szukák, feslett némberek leterítésén töröd az agyad…
Testeden ha fakad viszketegség – asszonyok elméssége: titkos helyekre lecsapva éjszaka is megfogják a kis fogócskáival téged oly kegyetlenül szipolyozó férget, mely édes álmodból képes volt felkölteni.
(„Családi belviszály”)
Más-más sors méhéből keltünk ki – John kábult fejjel lapozgatott kedvese naplójában. – Mágiát gyanítok sokszor, mihelyt egy semmiség egész valómat fölkavarja, holott a hosszú vajúdásból még meg sem született a váratlan öröm vagy pláne a bánat. Őt egyvégtében őröli a sápasztó bú (jobban, mint a fekete hullámokkal hánykolódó óceánon a sárgaláz – ez ollózás a II. Richárdból, Shakespeare után), most éppen egy lerágott büdös pipa miatt, melyet egy »édes úri vendég« (bár számára, igaz, ismeretlen valaki) felejtett itt. Ám tartósabb szag, ami ingerli őt, amiatt, hogy ez a szegény fiú „csak úgy birtokba vette az ágyunk”.
„A párnámon feküdt!...” – (közben ő ott felejtkezett valahol két nehezen kivehető, kopott térképvonal közt) –, „s te nem súgtad oda…?” – vagyis én (!), a messziségből pislákolva perelő, pukkadozó árnyékának, hogy) –: „Gyalázat!”...
Hangja – ó, a torok kikezelhetetlen hörgjei (!) – elbődül, mint a dob. Gyulladt, vörös szemmel érkezett haza, a szénásszekér vég nélküli döcögésétől kimerülten. A tyúkok is szétrepdestek előle, miként ha előre megérezték volna fojtott indulatát… „Csak te nyújtózkodtál a repedt tükör előtt, a nagy, gyatra foltjait törölgetve buzgón – mondja szemrehányóan –, s ájtatoskodva sóhajtoztál magadban, hogy: jaj, mikor telik már egy velenceire?”
Ki gondolhatta volna, hogy vészterhes rikácsolás lesz még ebből? Bezzeg nem jutott eszébe, hogy azt kutassa magában, a nő remegő orrcimpáit figyelve: milyen balszerencse kísérte hóbortos útja során?...
Kit mekkora vétek vagy bűntudat fojtogat, talány. Az asszonyi ész konklúziója viszont („Ilyen kedves angyalt még nem szült anya!” – hangzik majd egyszer a John hebegése a Menny pitvarában) logikusan csattant végül, mint mindig: „Oszthatatlan a világ! – te dumáltad be nekem, ne tagadd!... Csak épp mi nem tudunk megosztozni egy koszos ágyon?! Akkor hát mire fel a csalárd harmóniát hazudó kánon?”
(Új genezisről képzelegve tán)
A korábbi, elfuserált teremtés után – a laikus vallásosság rögeszméit vallók vagy Catulluson nevelkedett kéjencek – lázadók és meghunyászkodók, de valamilyen oknál fogva a bevett civilizáció elől valósággal menekülők.
Felbőgött még utolszor, szomorúan, a hazahívó hajókürt, és ők ottragadtak a vadidegen partokon, a kiesnek tetsző vagy kietlenül sivár szárazföldszegélyen, sós orcájukon tengerkönnyeiket elmaszatolva, óriáspáfrány-levelekkel legyezgetve magukat: a mérgesen, buján virágzó, nagy pőre hajtásokat s lapukat rühes bőrrel is reménykedőn rágcsáló kisázsiai, marokkói, örmény, görög édenkertről álmodozók.
Élők vagy holtak – John sokáig hitte, hogy – időnként kísértetként hazajárnak.
„Siralmas gyaloglihegés! kibomlott sebforradás, anyajegyek, üszög: kié? – enyém e bárgyú, görbe váz!”
(Könnyű nekik; azoknak!... Akiknek a békesség zsíros bordáik között nyerít.)
*
Kitépte a régmúlt lapjait az agyából, mégis üldözik az emlékek. A félénk kutakodások, a lágyék kígyóbőr-sima csábítása. Megboldogult apja sohasem értette volna meg, miért nyilatkozik maró gúnnyal fia ezen világról és két lábon járó húsevő, hűtlen nőstényeiről, hímharamiáiról, kiket Isten teremtményének tartanak.
A szűzies csóktól az undorig minden leküzdhető, különösképpen a házasságban, hol oltári képmutatás s törvény szentesíti.
Boros kupa mellett, egy hosszú völgy mélyén, hol anyja az özvegység keserű kenyerét ette volt, öblös székébe furakodva, kuckója árnyékában legyezgetve magát, a férfias önbizalom tán önmagára talál… (Mennyit viaskodott a magára hagyott siheder az öngyilkosság gondolatával!…
Az öngyilkosok fölött hujogó – a szerencsétleneket még halálukban is riogató – közítélet vajon nem a szeretet és a felebaráti könyörületesség hiányából fakad?)
„Visszatérni a semmibe, és ez ok a megfontolásra és a tanulásra, hogyan tedd halhatatlanságodat magadnak hasznossá, mert halhatatlanságod halálos lesz, ha csak arra szolgál, hogy halhatatlan kínok között tartson…”
(S jól tudjátok, hogy az a John Donne prédikálja ezt ilyen tisztán, egyértelműen, aki fiatal korában kalózhadjáratokon vett részt, és versekben dicsőítette a testi szerelmet.)
„Jöjj, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem,
vágy kínoz, mikor nem szeretkezem.
S mint harcos, ha ellenségre talál:
lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll…”
(Az oltár előtt)
Ázott szirmokból virágszőnyeg. Megkésve, csapzott fejjel, berekedt torokkal érkezett meg, mint mindig. Az ünnepi gyülekezet megrökönyödve bámulta, hallgatta e semmi-ember groteszk ziháló mozdulatait, szabadkozását, akire a boltíves ablak festett üvegén át besugárzott a megbocsátó napfény. Súlyos hajfonatával bajlódott, szerencsére, a menyasszony is zavarában. Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza!... Ez volt a lényege, hogy aztán a »vegyessaláta«-népség kíséretében kibotorkáljanak a templom elé a pázsitra, ahol kétlovas kocsi várta őket és a pótlakájnak beöltözött, parókájukat igazgató, gyanúsan vakarászó cselédek.
A zilált világban egy biztonsági öv segít, hogy át ne csapjon fölötted a hullámzás, vagy hasznavehetetlenül alá ne bukj te magad.
Mélyen beszívták a vihar utáni ózondús levegőt. Dohos grádicsokra lyukas csatorna zokogta rémületét. A fojtott süvöltésben csőrök, karmok szúrtak, téptek; az ember is csak féreg ilyenkor, a nyárutó is hozhat végzetet.
Roncsolt szárnyú rigó… a jégeső után, a Haragos Isten bugyrába zárva, csupa remegés minden.
Szegényke férfi, mondták, tán csúfolkodva, valahol (vagy csak benne egy nyivákoló hang); a bajadér-angyal azonban már kitartóan kapaszkodott belé.
Az ő térde rogyadozott, megpillantván a kisöpört udvar körülzárt sivárságát; ráadásul úgy látta, hogy fonnyadoznak már a küszöb előtt a falevelek.
Az ajtón belüli idő, persze, még viharosabbnak mutatkozott. A sok sörhabtól átitatott fej megadóan vigyorog, ámde az oktalan gerinc (vagy éppen fordítva?) hajlik vissza, hátra, mintha máris habozna; a sérült bordacsontnak is pont ekkor jutott eszébe a rosszra-emlékezés… Vékonyodni, gyengülni érezvén férfiúi izmait, forgókat, izületet – mint aki, ejnye, most veszíti el ártatlanságát!
„S eközben ő felhevült combját két térdem közé szorította birtokolón.”
(Hisztériák monstranciája: az elfogult női vágy birtokot lát a szeretett testben!)
Torkomhoz ragadjon vastagodó, cserepes nyelvem, ha új vigasságaim közepette rólad elfeledkeznék, Jeruzsálem!... És Padova és Párizs és Gibraltár és Szingapúr! S a Tűzföld!” Aznap éjjel ilyen imádsággal fohászkodott Istenéhez. Hánykolódva, mint aki készülődött már egy újabb utazásra.
Kajla füle pálmalevél volt! „Ha ti nem is, az ő talpa meghallja”… Dübörög a föld, vak villám csap fába, kőbe… (Az elefánttalp nyilván viszket is.) Maga előtt látta, mint cammog a fáradt csorda… A soha meg nem írt kalandozások. Látta a szomjúhozó vak afrikai elefántot: szikkadt ormányával a porba túr mélyen.
*Horatius
Folytatása következő számunkban
