Nem tudok beszélni, hogy elmondjam, amit tudok, ezért leírom, és ha te nem hiszel nekem, akkor senki.

Amikor rád néztem, úgy éreztem, benned bízhatok.

Annyi mindent láttam. De meg kell győznöd a többieket, hogy nem jelentek rátok veszélyt.

Ne félj elaludni.

Sietnem kell. Zavaros vagyok, muszáj összeszednem magam.

Nem tudom, mennyit mondtak el neked. Azért zártak be ebbe a szobába, hogy írjak le nekik mindent, amit tudok azokról a közösségekről, amik mellett útközben elhaladtam. Hogy tudják, merre biztonságos, és merre nem. Gondolom, tudni akarják, melyik irányban mehetnek tovább, és nem akarják kockáztatni, hogy elveszítik egy sajátjukat. Pedig a vándorlással nem oldanak meg semmit.

És mondom, én nem jelentek veszélyt. Nem én jelentek veszélyt.

Fiatal vagy még. Nem tudom, a felnőttek mennyit mondtak el neked arról, hogy mi történik a világban. De azt talán már te is tudod, miért a félelem uralkodik mindenütt. Vagy talán mégsem. Úgy nézem, elég elszigetelten éltek itt.

Tudod, régen én is a családommal éltem, de el kellett szakadnunk egymástól.

Fontos, hogy nagyon figyelj rám.

Szóval, a húgommal és a szüleimmel éltem, volt kertünk, postaládánk, kutyánk, ahogy nektek is. A szüleim boltjában dolgoztam eladóként. Elég eseménytelen életet éltem. Sokszor folytak össze a napok. Csak ritkán történt mifelénk valami igazán szokatlan. Egyszer például bejött a boltba egy férfi, hogy vizet vegyen magának. Nagyon zárkózottnak tűnt, furcsán beszélt, igazából csak azért jegyeztem meg, mert egyértelműen látszott rajta, hogy valami nincs rendben vele. Pár nappal később hallottam, hogy letartóztatták, mert a folyóba ölt egy fiatal írót.

A húgom fiatalabb volt nálam, ő még tanult. Úgy zongorázott, mint senki más. Elvették tőlem.

Remélem, tudod, milyen szerencsés vagy, amiért még megvan a családod.

Épp egy vevőt szolgáltam ki, amikor a híradóból először hallottam a dologról. Nem is nagyon figyeltem oda, aznap este anyuék magyarázták el, hogy ez most valószínűleg komoly.

Nem olyan, mint azokban a történetekben.

Ez most nem kitaláció.

Sokkal később aztán ők is elaludtak.

Az életünk persze a híradás után is folytatódott. Én a boltba jártam, a húgom iskolába, a szüleim meg a kertet gondozták, pihentek, ilyesmi. Gyakran sétálgattam az erdőben, és gyűjtögettem a csiperkegombákat. Sokáig nem éreztem változást. Csak annyit, hogy én is elkezdtem jobban odafigyelni a hírekre. Minden nap jött újabb, és minden nap szomorúbbak lettünk.

De nem csak mi, hanem mindenki. Legalábbis, akikkel én találkoztam. Először a szomorúság jelent meg az emberek arcán, aztán meg azok a maszkok. Aztán azok is eltűntek, mert semmit sem értek.

Mi is szomorúak voltunk, de azért továbbra is minden este együtt vacsoráztunk. Összehúztuk magunkat. Összehúztuk egymást. Anyám kajával tömött minket, soha nem maradtunk éhesek. Apám anekdotákkal traktált, soha nem unatkoztunk.

Egyszer, sokkal később, amikor már csak ketten voltunk, legalább huszonnégy óráig nem jutottunk ételhez, és még így is átúsztam egy száz vagy talán kétszáz méter széles folyót, a húgommal a nyakamban. Ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes lehetek, de rákényszerültem.

Azt se gondoltam volna, hogy ennyi mindent ki fogok bírni, mégis itt vagyok.

Elviselhetetlenül hiányzik a régi életünk. Egy kisebb városban éltünk, nem érintkeztünk sok emberrel. Ezért van az, hogy csak sokára került ránk, pontosabban a szüleimre, a sor. Már nem is tudom, mennyi idő telhetett el, ez az egész nem ma kezdődött.

Tudod, amikor megéled, hogy minden megsemmisül körülötted, az idő jelentőségét veszti.

Nem értek az ilyesmihez, de azt hiszem, leghamarabb a kultúra és a gazdaság omlott össze. Fogytak az emberek, akik fenntarthatták volna ezeket, és egyébként is egészen másra került át a hangsúly.

Hirtelen sokan lettek nagyon vallásosak. Pont, mint amikor mindenki olyan régimódi napszemüvegeket kezdett el hordani. Ha azokat is közéjük vesszük, akik minden hitüket az orvosokba vetik, akkor meg pláne.

Tudod, mindenkinek kell valami fogódzó. Te szerencsés vagy, úgy látom, vigyáznak rád. Nekem a húgom a kapaszkodóm.

Ezért kell segítened nekem.

Más nem fog.

Egyszer szemtanúja voltam annak, hogy egy vadállat megtámad egy fiatal srácot, és azok, akik a biztonságos fal mögül segíthettek volna rajta, nem tették, mert féltek tőle. Mármint attól, amit esetleg bevihetett volna közéjük. Nem lehettek biztosak benne, hogy hordozó, de nem mertek kockáztatni. Pedig igazán tudhatták volna, hogy ez nem így működik.

Mint annyian mások, ők is a történetekből szerzett tudásukra alapoztak.

Pedig a kitalációkkal itt most semmit sem értek.

Az elmúlt időszakban rájöttem, hogy amit gyerekként tanultunk arról, mit szabad és mit nem, mi helyes és mi nem, teljesen megváltozott. Úgy látom, most már mindent szabad annak érdekében, hogy fennmaradj. A régi szabályokat a kukába dobtuk, és nekem úgy tűnik, hogy nem írtunk helyettük újakat.

Vagyis most már tényleg szabad a vásár.

Képzeld, egyszer utunkba esett egy nagyváros, és láttuk, amint állatok mászkálnak mindenfelé. Ijesztő volt, de a húgomnak nagyon tetszett, úgyhogy én is próbáltam örülni neki. Embereket is láttunk, autókban, autók mellett, autók alatt, de ők csak feküdtek.

Remélem, azért még nem félsz az alvástól. Nem szabad, nagy ajándék is lehet.

Anyuékat is úgy láttuk utoljára, mint azokat az embereket. Fekve. Őrjítő volt otthagyni őket, de meg kell értened, hogy nem tehettünk mást.

Meg kell értened, hogy muszáj volt meghoznom egy döntést.

Az egyik legfurcsább az volt, még az elején, hogy a hírekben lekerültek a napirendről a nagy konfliktusok. Amikről korábban mindenki beszélt. Egy darabig még tudósítottak róluk, aztán már csak egyetlen nagy konfliktus maradt. Egyetlen beszédtéma. Hogy a többivel végül mi lett, zajlottak-e tovább a háborúk meg a tőzsdepiaci folyamatok meg az összes többi, azt nem tudom. De nem hiszem.

Tudod, olyan volt ez az egész, mintha egy hatalmas fekete lyuk keletkezett volna, ami szinte mindent. beszippantott 

Még arról is elég furcsa volt hallani, hogy a nagyon fontos embereket sem igazán sikerült megmenteniük. Azt gondoltuk volna, hogy nekik nincs mitől tartaniuk, de végül kiderült, hogy ők is pontosan ugyanolyanok, mint az összes többi ember.

Senki sem tudja, hogy miért azok úszták meg, akik.

A mindentudó orvosok egyből elvesztették híveiket.

Néhányan azok közül, akikkel útközben találkoztam, örültek annak, hogy ez az egész így történt, ahogy. Ők azt mondták, hogy ha már muszáj, akkor legalább jó, hogy ilyen csendesen zajlik. Ez alatt, azt hiszem, azt értették, hogy a fertőzés nem okozott mindenféle gusztustalan testi torzulást.

Egyébként, remélem, nem rémisztettelek meg, mármint a kinézetemmel. A szavaim alapján tudhatod, hogy nincs bennem rossz szándék. Csak már régóta vagyok úton. Elhanyagoltam magam.

Egyszer a húgommal belekeveredtünk egy szörnyű viharba. Épp nem volt fedél a fejünk felett. Egy fa tövében húztuk meg magunkat, de belecsapott a villám. Nem ránk dőlt, kerestünk egy másikat, és azzal is ugyanez történt. Belecsapott a villám. Ezt is ép bőrrel megúsztuk.

Ezt csak azért mondom el, hogy tudd: én tényleg sok mindenen túlestem. Tu-dom, mit beszélek.

Valahol vicces, hogy korábban milyen sokféleképp képzelték el ezt az egészet, és egyik se jött be. Élőhalottak nem jöttek, de meteorok, árvizek se. Az is mennyire valószínűnek tűnt sokáig, hogy a mesterséges intelligencia, amit mi teremtettünk, túlnő a fejünkön, és átveszi az irányítást. Meg volt az a másik nagy kedvenc, hogy mivel egyre több nemzet birtokol atombombát, valamelyikük biztosan ledönti az első dominót.

De mindenki mellélőtt.

Tudod, az utazásunk során próbáltam úgy nevelni a húgomat, hogy majd talpon tudjon maradni, ha én már nem leszek. Hogy ő tényleg az újak közé tartozzon. Neki csak úgy van esélye az életben maradásra, ha alkalmazkodik a megváltozott környezethez. 

Neked is, bár ezt már biztosan elmondták páran.

Ha még nem, akkor én mondom: ne a múltról szóló történetekből akarj tanulságot leszűrni, inkább törődj bele, hogy semmi sem lesz olyan, mint amilyen eddig volt.

Az enyémen kívül az összes többi sztori érvénytelen.

A ti generációtok éberségén múlik, hogy marad-e itt belőlünk valaki.

Lehet, hogy ez most kicsit zavarosnak tűnik. De higgy nekem, a javadat akarom.

Egyre kevesebben vagyunk, vagytok, ezért egyre nagyobb szükség van arra, hogy másképp gondolkodjunk, gondolkodjatok.

Szerintem a nagy dolgok ciklusokban zajlanak, és most csak arról van szó, hogy új szakasz kezdődik. Sőt, már el is kezdődött. Csak nem mindenki tudja, vagy nem mindenki képes elfogadni.

Furcsa ezt kimondani, de tulajdonképpen hálásak is lehetnénk, hogy ez az egész annyira csendben zajlott. Egy kicsi hisztéria persze volt, de az mindig van, nem is tudnánk meglenni nélküle. De most igazából nem volt vér és szenvedés. Csak alvás. Egyre többen aludtak el, és nem tudtuk őket felkölteni.

Bárki is akarta ezt így, szerintem elég kegyes volt.

Tudod, a változás általában fokozatos, nem egyik pillanatról a másikra következik be. Ez az egész, ami történt, nem napok, hanem hetek, talán hónapok alatt zajlott le. Tényleg csak arról van szó, hogy szép lassan eltűnünk, és átadjuk a helyet másoknak.

A megváltás – mondjuk így – nem jött össze, de mindent nem lehet.

Biztos vagyok benne, hogy a ti generációtok, vagy a következő tagjai már olyasmit is meg tudnak majd figyelni, amikről nem olvashatnak a mostani könyvekben. Amikor korábban arról írtam, hogy állatokat láttunk egy városban, akkor még olyan élőlényeket láttunk, amiket felismertem. Veletek már talán más lesz a helyzet.

Nehéz lesz elfogadni mindazt, ami rád vár, ha ragaszkodsz a régi látásmódhoz.

Tudod, régóta vagyok úton, és sokat gondolkodtam ezen az egészen. Szerintem az a legnagyobb baj mindenkivel, vagy legalábbis rajtam kívül a többséggel, hogy egyszerűen nem bírják elviselni, hogy így alakult. Körmük szakadtáig ragaszkodnak a hatalomhoz. Persze lefogadom, hogy ezt senki se ismerné el.

Vagy nem is tudom, talán nem is igazán a hatalomról szól ez az egész, hanem arról, hogy mindenki a racionális gondolkodás rabja. Értem én, hogy miért, de be kéne látniuk, hogy mindaz, ami régen vagy akár nem olyan régen még elképzelhetlennek tűnt, ma teljességgel elképzelhető. Itt nem a technológiai fejleményekre gondolok. Hanem például arra, hogy sehogyan sem sikerül kiutat találnunk a jelenlegi helyzetből, és tényleg, visszavonhatatlanul eltűnünk, a környezet pedig teljes átalakuláson megy keresztül. Erről sokan, sokféleképpen spekuláltak már, de szerintem kevesen gondolták igazán komolyan, hogy mindez valóban megtörténhet.

Neked már úgy kell felnőnöd, hogy mindenre felkészülsz.

Mindennel számolnod kell.

Ne építs a múltra. Semmit se higgy el abból, amit az emberek mondanak neked.

Ti elzártan éltek. Az a benyomásom, hogy keveset tudtok. Én viszont az úton rengeteg mindent láttam.

Például azt is, ahogy a húgom pusztán szavakkal megvédett minket egy vadállat támadásától. Egy olyan nyelven szólította meg a fenevadat, ami számomra ismeretlen volt, és sikerült elérnie, hogy ne essen bántódásunk. Amikor később kérleltem, hogy magyarázza meg, mi történt, semmit sem sikerült kiszednem belőle. Lehet, hogy ő már tényleg az újak közé tartozik. Ahogy talán te is.

Nem tudom, ez valamilyen isteni tevékenység eredménye-e, de szerintem megvan a szépsége. Hiszen, ha belegondolsz, messziről szemlélve arról van itt szó, hogy az alvást az ébredés követi. De ezúttal úgy, hogy egyvalami alszik el, és egészen másvalami ébred fel. Sőt, másvalamik.

Közülünk a többség már elaludt, és várható, hogy egyre többminden ébred majd fel, amivel most nem tudunk mit kezdeni.

Talán magam sem hittem volna el mindazt, amit láttam, ha nem a saját szememmel látom. De ez történt, és mivel ti nagyon őrzitek a közösségeteket, nagyon féltek a külső hatásoktól, azt kell mondanom, hogy korlátozott a látóteretek, ezért a gondolkodásotok is.

Egyáltalán nem hálás szerep az enyém. Kevesen fogadják jól azokat a híreket, amik megzavarják a nyugalmukat. Én már csak tudom, rajtad kívül itt mindenki rettegve és gyűlölettel néz rám.

Nem sokkal ezután történt, egy éjszaka, a húgomat elrabolták tőlem. Koromsötét volt, nem ismertem fel, hogy milyen teremtményekkel van dolgom. Még az is lehet, hogy közületek valók voltak, nem tudhatom. Amikor az egyikük lesújtott rám, elvesztettem az eszméletem.

Magamra maradtam.

Látom, hogy a körülötted élők nem rokonszenveznek velem. Persze értem, miért.

Tudod, itt én vagyok az igazság birtokosa.

Amit a többi lapra írok, az nagyrészt a fantáziám terméke, hogy időt nyerjek.

Amit ezekre, az teljesen hiteles beszámoló.

Most már kizárólag a tapasztalaton alapuló történeteknek van értéke.

 

 

Elvették tőlem a húgomat. Segíts megtalálni, és segítek fennmaradni.

 

Roboz Gábor 1985-ben született Budapesten. 2011-ben végzett az ELTE angol-filmelmélet és filmtörténet szakán. Fordító, filmkritikus. A Gabo Kiadó szerkesztője. A Korszakalkotók című tanulmánykötet társszerzője.