Téli helyzet
Az a helyzet, hogy a végét már megírtam,
és hosszúra nyúlt el az eleje,
ahogyan jöttem, úgy is hagytam nyomban,
mikor még nem is volt közepe,
ez az ötéves botladozás, Uram, se volt elég,
hogy a kudarcot belássam,
bár könnyen megbarátkozom vele,
hát persze, mert minek is lihegnék.
Hogy a lelket ne üsse meg áram,
a szoba sivatagában egy teve
a gondolatot higgasztja le,
fogai közt cigi ég.
Szív ahányszor vált a beat.
Együtt vibrál velük a kép.
Vagy egy beduinnal, aki tép.
De lehet a szív, ahogy magába táncol,
s ahogy befordul s válik végtelenné,
jéghideggé, ahogy a farkas és a hold
közötti táv, ahogy a Rák egén
a földi nép járomba fordul,
ahogy a zongorán a könnyű nyár
ledob minden ruhát és rajz a fény
a testén, vagy ahogy az energiák
robbannak, sűrűsödnek,
tűz és víz és por és szén,
és ahogy az űrben hirtelen csönd lesz,
mint egy elhagyott part vagy gyermek,
kopott tűsarkú, elszórt poén,
télen párolognak így a földek,
szelektív magány („nem fekszem már
le akárkivel”), diszkrét pusztulás,
rekreáció, vagy mit tudom én.
Dead man
kabai-átirat
Kerek tíz éve lettem halott ember.
Mentség vagy magyarázat erre sincs.
A part van, ahol elaludtam egyszer,
az érzést keresem azóta is,
az átmenetben azt az igazit.
Várni Kelet forró ölén, nyílt sebbel.
A sodromból se tud kihozni semmi.
Hiába nyakalom a farkasvért.
Nyugat felé eljutni Keletig,
csakúgy, rutinból feldúltan kergetni
széparcú holdat, kegyelmes, hamis fényt.
Ebből se lesz, legfeljebb rossz sztori,
pár szépen elszalasztott nap meg év.
De kitartóan hajszolok azért.
A fergeteg hava
Mostanában szőkék a nők,
a körúton jól halad minden,
a villamos a síneken.
A robbanás nyomait eltakarították,
ülök itt szobámban, macskám figyel,
ápolok pár sárga rózsát.
Korlátozni a dohányzást kéne még,
no nem a kormánynak, hanem nekem,
de egyelőre kicsi minden lépés.
Még egy ilyen télbe is belefagynak,
rengetegen. Valami mindig elkap,
valami nehéz, valami szép.
Hogy minden hang csak összecseng.
És szétterül és havazni fog minden.
Szegény rózsa sokat szív.
Idemegyünk, el innen,
oda, el onnan, aztán vissza,
meg össze, meg ide, meg oda.
Elidőzünk közötte
egy cigire. Aztán megint csak hívni kezd
és távolról nézve csak megyek,
amíg végre robban, lehull a lepel,
a levél, a bugyi. Távolról nézve látszik,
ahogy betakar a fergeteg.
2013. november 9.
Búcsú a tizenhármastól
az elalvás se könnyű
pláne a felkelés.
nem látom úgyse a végét
de elölről sincs miért.
a szó csak szó és szó se
nincs szerelem ami megment
és hiába tudom ezt is
okosabb nem leszek.
ha elhiszem hogy elmegy
már le se késhetem.
nekem nem is a tél fáj
mer pont a kegyelem.
hogy hiába szép a kurva táj
– pont úgy lefesthetetlen.
amint magam megtalálom
– kiégek ellentétesen.
ha folytatom se lesz más
és körönként rövidebb.
van aki egy esélyt vár
s a kapun be se megy
de aki bemegy egyből
örökre elveszett.
szeretem én a hárdkórt
félem mégis az egeret.
megérdemlem a bárdot
és megérdemellek téged
meg azt a titkos álmot
és meg a kötelet.
lehetek csillagköd gyémánt
földi meg égi szőnyeg
vagy szimpla szörnyeteg
– nekem is tűrnöm kell némán
amikor kiterítenek.
2013. december 31.
