"emlék viháncol szabadon, koronátlan"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 9. (647.) SZÁM — MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Lapok, folyók
Benkő Levente
"...itt maradok, nem kell innen elmennem!" - Beszélgetés Gaal György irodalom- és művelődéstörténésszel
Knut Hamsun
Éhség
Bogdán László
A nyughatatlan költő - Lászlóffy Csaba hódolatteljes köszöntése
Lászlóffy Csaba
Jelenések – John Donne
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
Versei
Roboz Gábor
Ezt ne lássa más
Horváth Előd Benjámin
Versei
Szakács István Péter
Rövidprózái
Jánk Károly
Versei
Balázs Tibor
Fókácskával Tusnádon
Szőcs István
Újrahasznosító jegyzetek
ANDORKÓ JÚLIA
Azok a hatvanas évek az Utunkban
Bakk Ágnes
Marcipánba kevert illúzió
KAÁLI NAGY BOTOND
Fehér nevetés
Xantus Boróka
Az írás terápiája
MOLNÁR ZSÓFIA
Kellemes könnyű tudomány
Lelkünk aknaszilánkjai
Szekernyés János
Természetelvű élménypiktúra
Lászlóffy Zsolt
Erdély harangoz - a mélyben
Júniusi évfordulók
 
Szakács István Péter
Rövidprózái
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 9. (647.) SZÁM — MÁJUS 25.

A Múzsa színeváltozása

 Margarétának

 

Ott ültem az íróasztalom előtt görnyedten, s a laptop fehéren vibráló képernyőjét bámultam komoran.

S ekkor megjelent a Múzsa.

Olyan volt, mint egy szerelmes versét fabrikáló, klasszikus költő képzeletében: tipptopp, angyalarcú tündérke, áttetsző, lenge leple alatt feszesen domborodó, bizsergető bájakkal. Csakhogy én nem vagyok klasszikus verstanon nevelkedett poeta doctus, tőlem jöhet bármilyen dögös, mediterrán kiszerelésű, helikoni hölgy, én akkor is képtelen vagyok disztichonban, alkaioszi vagy szapphói strófában áradozni. Szóval hozzám a próza passzol igazából. Persze, ha éppen kéznél van valami testhezálló ötlet. Momentán azonban jól megírható ötlet helyett ez a szentimentális lírai produkciókért felelős, áramvonalas tünemény illegette magát kéznyújtásnyira tőlem.

– Na, mire vársz? Vedd már a lapot, pontosabban a laptopot! Hát nem azért nyavalyogtál annyit, hogy ugorjak be hozzád? – nézett rám pajzánul mosolyogva, amitől az agyam serkentésére szánt véráram merőben ellentétes irányú és funkciójú testrészem felé vette az irányt.

Válaszként fölpattantam az asztal mellől, és vadul a Múzsára vetettem magam. Ő azonban könnyedén kitért előlem.

– Hú, de rámenős lettél egyszerre – duruzsolta. – Én meg azt hittem, hogy intellektuális problémáid vannak. Hogy ihletre van szükséged. Hát azért kellek én neked, hogy megdugjál?! Gyerünk, kapj el, ha tudsz! Vagy csak papíron vagy olyan belevaló pasi? – vihorászott csúfondárosan.

Nekilódultam. Már-már sikerült elkapnom, az utolsó pillanatban azonban kicsúszott a kezem közül, s csak az az őrjítő, istennői illat maradt utána a szobában…

S ekkor megjelent az asszony.

– Te meg minek rohangálsz itt nekem az asztal körül? – nézett rám megütközve.

Zavartan fékeztem. Csomagokkal fölmálházva állt előttem. Olyan volt, mint egy hosszú útra készülő, egyszemélyes tevekaraván. Csakhogy ő nem indulóban volt, hanem szokásos bevásárló körútjáról érkezőben.

– Én meg azt hittem, hogy írsz – mondta csalódottan. – Hogy legyen egy kis pénzünk a nyaraláshoz! Te azonban ehelyett kerge birka módjára fel-alá futkosol a szobában. Vagy a neten nézed a meztelen csajokat. Azt hiszed, nem tudom?

– Éppen azon voltam, hogy valamit összehozzak – makogtam zavartan. – Ne hidd, hogy olyan könnyű, ahogyan te gondolod…

– Így a laptop körül ugrándozva?! – vágott a szavamba hitvesem. – Azt hiszed, beveszem ezt a süket dumát?! Mondhatsz te nekem bármit, az íráshoz egyszerűen csak az kell, hogy nyomd le a feneked a székre, s kitartóan dolgozzál. Különben is, ha már ilyen nagyfokú mozgásigényed van, vidd le a szemetet! Két napja már, hogy ott büdösödik a konyhában.

– Igenis, a szemetet! – rikkantottam vidáman, hogy ilyen könnyen megúsztam a balhét, s máris rohantam lefelé a lépcsőn, nehogy valami más feladat is eszébe jusson az asszonynak. Meg aztán arra is gondoltam, hátha beugrik közben valami épkézláb ötlet, s ha mégsem, végső soron leírhatom ezt is a dögös, kis múzsával, aki miután jól fölizgatott, galád módon faképnél hagyott engem.

 

 

Mi, macskák

                            Lilinek

 

Eredetünkről megoszlanak a vélemények. A Macska Tudományos Akadémia jelenleg is érvényes álláspontja szerint mi, macskák, Ázsiából származunk, s azért kellett elvándorolnunk onnan, mert a pusztai macskák kiszorítottak minket egerésző területeinkről. E tudományos elmélet képviselői szerint két nagy ágra szakadtunk, az egyik fölment északra, a másik nyugati irányba vándorolt tovább, s a hét kandúr vezette hősies macskafoglalás után ott telepedett le, ahol most is élünk. Így lettünk mi nomád macskákból házi macskák, akik foggal-karommal ragaszkodnak az őskandúrjaik által rájuk hagyott Macskahonhoz. A macskakadémikusok szerint a messzi északon élő macskákkal való rokonságunk megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka a hasonló nyávogás és a halételek szerfeletti kedvelése. 

Manapság azonban egyre többen vonják kétségbe ennek a macska eredetelméletnek a hitelességét. Vannak, akik azt hangoztatják, hogy a Szíriusz valamelyik bolygójáról származunk. Onnan a kutyák miatt kellett eljönnünk. (Az említett égitest a Nagy Kutya csillagkép legfényesebb csillaga, kutyacsillagnak is nevezik.) E teória hívei meg vannak győződve arról, hogy nemcsak a bolhákat, de a civilizációt is mi hoztuk a Földre, s rendkívül kifejező, árnyalatokban gazdag nyávogásunk a világ legősibb nyelve. Kaparásírásunk rejtélyeit manapság megszállott macskanyelvészek kutatják. Velük szemben más macskaság kutatók azt állítják, hogy kezdettől fogva mostani vadászterületünkön éltünk, amit ideje lenne már rólunk Macska-medencének nevezni. Állításuk szerint ez a földkerekség legjobb helye. Rágcsálókkal teli, tejjel-tejföllel folyó Kánaán.

Kezdetben Macskaország szépen gyarapodott. Aztán a balsors lesújtott ránk. Keletről kóbor kutyák törtek be. A kutyajárások nagy károkat okoztak populációnkban. Kelet legnagyobb kutyabirodalma is szemet vetett országunkra. Több százezres falkával támadtak ránk. Hiába harcoltunk hősiesen: az ellenség számbeli fölénye és a macskavezéreink közti egyet nem értés a vesztünket okozta. Vereségünk Macskavész néven került a történelemkönyvekbe. Másfél századdal később egy genetikailag elfajzott ragadozómadár, a kétfejű sas uralma alá kerültünk. De ott garázdálkodott nálunk több évtizedig a világ legnagyobb, Iván névre hallgató medvéje is. Ráadásul a Középkorban szőrszíne miatt számos ártatlan fekete macska lett az Inkvizíció áldozata. A külső ellenségeken és a vallási üldözésen kívül macska-polgárháborúk is gyengítették hazánkat. A huszadik században például a vörös macskaterrort a fehér macskák terrorja követte.

A hajdani Nagymacskaországnak mára már csak harmada maradt. Sok macskatestvérünk él kisebbségben a szomszédos országokban, s nap mint nap küzd macskajogaiért. Vannak, akik kényszerűségből vagy a jobb megélhetés érdekében Nyugatra surrantak ki. Manapság már kevés olyan ország van, ahol ne lennénk jelen.

Mi, macskák, csupa ellentmondás vagyunk. Nem tűrjük a pórázt, a parancsolgatást, a fogvatartást. Ha kell, mind a hét életünket feláldozzuk a szabadságért, de ugyanúgy szeretjük a kényelmet is, a fotelek puha öblét. Képesek vagyunk hosszú időn át feszülten figyelni, természetünkhöz tartozik azonban a lustaság is. Hízelgésünkért cserében elvárjuk, hogy kényeztessenek, fenntartjuk azonban annak a jogát, hogy bármikor megkarmolhassuk a simogató kezet. Egyszóval nehéz minket kiismerni, de hát éppen ettől vagyunk mások, mint a többi négylábú.

 

 

Talapzaton

 

Na, végre! Már azt hittem, soha nem jutok föl ide. Amióta az eszemet tudom, mindig is szobor akartam lenni. Nemes arcélű, egész alakos. Lehetőleg márványból vagy színesfémből. Persze, a tanító nénimnek, meg a pályaválasztási terveim után kutakodó iskolapszichológusnak ezt nem kötöttem az orrára. Az ilyesmit nem veri nagydobra az ember. A családommal sem osztottam meg titkomat. Még valamelyik rokonom keresztbe tett volna, amilyen stréber família vagyunk. Annál céltudatosabban készültem azonban gyerekkori álmom megvalósítására. A széljárásnak megfelelően hol ide, hol oda álltam, s mindig a megfelelő pillanatban, hogy végre felállhassak a talapzatra. Senki se higgye azonban, hogy könnyű volt végigcsinálni. Kurvára oda kell figyelni az aktuális irányvonalra, különben ráfázik az ember, s szobortalapzat helyett munkatáborba vagy akasztófára kerül. Vagy, ami még ennél is rosszabb, megfeledkezik róla az utókor. Nekem azonban bejött. Sikerült elhitetnem, hogy mindig önzetlenül cselekedtem. Hogy nem a magam, hanem a nép érdekeit szolgáltam, s nemes eszméket hirdettem, amelyekért akár az életemet is feláldoztam volna. Persze, hogy nem áldoztam föl! Hülye lettem volna, ha azért a sok bunkóért a vérpadra megyek. Ez a recept, ha elég kitartás van bennünk, s a nyelvünk is kellőképpen vastag és selymesen simogató, be szokott válni. Mert akármilyen magasan is áll az ember, a feje fölött azért még mindig akad egy-két kényeztetésre váró ülep. Különben olyan, hogy nép, nincs is, csak becsapható emberek tömege, akik egész nap lótnak-futnak ügyes-bajos dolgaik után, s akiket egy retorikailag jól képzett szónok a legőrültebb cselekedetekre is rávehet. Ami pedig a nemes eszméket illeti, azok bizony koronként változnak. Az emberek többsége pedig feledékeny. Ebből élnek évezredek óta azok, akik nagy hangon hirdetik, hogy közösségüket szolgálják.

Istenem, milyen csodálatos innen, magasról a halhatatlanság pózában figyelni a világot! Arról nem is beszélve, hogy mennyire felemelő volt a szoboravatási ünnepség. Még most is a fülemben csengenek az emberi nagyságomat, a pályám kivételes ívét méltató szavak. A lelkes szavalatok, a közönség áhítatos tekintete. Még jó, hogy bronzba öntöttek, különben eleredtek volna a könnyeim. Csak egy pasas ásítozott a hátsó sorban. Neveletlen, piszok fráter! Nem tudja, hogyan kell viselkedni ilyen kivételes alkalomkor! Szerencsére rajtam kívül senki sem vette észre. A végén többen is lefényképeztették magukat velem. Jól jön az a fotó a családi albumba. Még az unokáik is ezzel fognak dicsekedni.

Most már csend van. Elment az utolsó bámészkodó is. Lassan leszáll az este. A holdfény jólesően végigsimít rajtam. De nini, két alak közeledik felém! Biztosan lemaradtak az ünnepségről, s most akarják leróni a tiszteletüket előttem. Ajaj, koszorú helyett feszítővas van a kezükben!

– Hé, maguk! Mit akarnak?!

– Nyugi, faszikám! Semmi bajunk veled. 

– Hallják?! Ne merjenek hozzám nyúlni!

– Ne parázz már, haver! Nincs ebben semmi személyes. Mi csak egyszerűen bronzban utazunk. A tesó hallotta a rádióban, hogy te mindig a közösség érdekeit képviselted. Akkor meg minek sajnálnád most a nép fiaitól ezt a kis színesfémet?




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében