(Zsófinak, hát persze)
Azon a nyáron valami volt,
kölcsönfény volt az, vagy vakfolt.
A fenyvesek közt állunk ketten,
itthon, és látod: idegenben,
a világ nincs is, vajh’ mi végett
lenne ő akarat és képzet,
Schopenhauer nem járt még erre,
rá se fütyül erre a versre.
Tusnádra fut be a vonat,
innen majd a Mennybe tolat,
közben évek telnek el, évek,
én meg retrósként visszaélek.
A fények itt most szertefolynak,
bizsergetik hátát az Oltnak,
és jobbra-balra medvevészek,
Fókácskám – és sehol egy lélek.
Tusnád üres, mindenki elment,
az Égben vásárolnak telket,
akik ma minket idevártak,
ők máshová szegődtek: árnynak.
Az a nyár immár sehol sincsen,
ezt akarja, s képzeli Isten,
kétezertíz júliusában
igen, talán egy másik nyár van,
emlékeim még odalöknek
holmi rövidfutamú hitnek.
Rövid e nyár és rövidített
minden, ami még hozzá köthet,
minden le van kurtítva, nyesve,
ez a nyár össze van esve.
Már alig látlak benne, Lányom,
és vajon, téged kéne látnom?
Fenyves zúg itt, bukolikába
áll be a táj, beáll, hiába,
vaku nem villan, ecset sincsen,
ami végre megörökítsen,
nem nyílnak itt költői képek,
Lányom, nem, bárha téged nézlek,
medvék csörtetnek, jönnek erre,
medvék járnak rá itt a versre!
A földiek Istenhez járnak,:
„örökléte legyen e nyárnak!”
Az égiek közül még egy se
száll le e kék tusnádi estre,
amelyből mi is szépen, lassan,
eltűnünk egy más virradatban.
Négy év után az Olt vizében
látlak, Fókácskám, látlak ébren
és ahol álmomban is látlak,
ott nem te vagy, annak a nyárnak
véget vetett, véget az Isten,
aki e versben fénylik, s nincsen.