A nagy, Egyetemes Világsaláta felé közeledünk. Vagy az közeledik hozzánk?... Ezeknek az ezoteristáknak vannak ilyen sejtelmes, baljós-csengésű mondásaik: Ami lent van, az fent is van. Ami fent van, az van lent, stb. Az ilyesmit legkönnyedebben a művészet területéről vett példákkal szemléltethetni, s leginkább a nagy komplexitású műformákkal: például wagneri zenedráma, és – szakácsművészet. Mindkettő összművészet! (Gesamtkunst!)

A lent legelemezhetőbb példája, a szálát böff, helytelenül „orosz saláta”, sohasem fordítjuk le: „marhasaláta”, ezt nem hallani! Van benne apróra szeletelt főtt hús, felaprított leves-zöldség, főleg sárgarépa, azaz murok, azon kívül párolt zöldborsó és sok kikevert majonéz, mustárral; de a lényeg az összhatás! Az igazi nagy Wagner művekben is: költészet, dráma, opera, oratórium, szimfonikus költemény, táncművészet, és monumentális festészet! 

Ezt látni ma is, minden szinten, és minden színvonalon is, a lacikonyháktól kezdve a „nehéz-zene” bemutatókig, és a még nehezebb „könnyű” – illetve szórakoztató (áru-, pop, folk, metál, diszkó- stb.) „fesztiválokig”.

A színvonal kifejezés, mélylélektani alapon, önmaga hiányát is jelzi. Ami a legalsóbb szinteket jellemzi: a nagyzolás, a hangzatosság. Például a kis zugvendéglő bejárata mellett a hirdetés: alpesi szélben szárított zergesonka, holott éppoly exotikus lenne a füstölős budiban fonnyasztott birkaláb is! Forgalmasabb helyen: sherryvel öntözött vargánya szamócamártással, de a vargánya-gomba pezsgőben főtt darált téliszalámival töltve! Ez a csúcs!

Természetesen e sorok írója is mélyen lenézi a szójáték-mániákusokat, de nem állhatja meg, hogy most el ne süsse évekkel a második világháború előtt, egy alföldi kisvárosban sarjadt iskolatársa kedvenc nyelv- és létbölcseleti litániáját. Én-ekelek, Te-keregsz, Ő-döng, Mi-melünk, Ti-vornyáztok, Ők-rendeznek…

Ez, a maga kétfejűségében – „bipolaritásában” – tökéletes igesor nemcsak jellemzi a tévéműsorokban és napilapokban felfakadó recept-ömlemények és szakács-rituálék módszertanát, hanem leírja egy lézengő, bámész, meta-bulizó életvitel stílusát is; és sajnos, a mai zenei élet nagy részére is ráölti a nyelvét. A fentire, a lentire, a nehezére, a könnyűre egyaránt. (Az csak pokoli véletlen, hogy az Én ekelekben az Ekel németül csömört jelent!)

A mai daléneklésben – akár sláger, sanzon, ária, vagy nóta – a látvány szinte lényegesebb, mint a dallam! Az énekes fintorog, a fejét rázza, fel-alá rohangál; a fekete szemüveges zongorista diabolikusan vigyorog; a dobos szélmalmokkal viaskodik; a villámló fényszórók felébresztik a nyavalyatörős hajlamokat; – s amit a gitáros művel? 

Valaha a pengetősök – koboz, lant – a bensőséges, meghitt zenélés szerszámai voltak. Ehhez képest ma a gitár csak kezdetleges ritmushangszer szerepét tölti be; egy rossz brácsa vagy két fedő is megtenné. És akkor miért nem teszi? – mert a gitárnak a látványa lényeges! Alakja a női testet, pontosabban a törzset idézi, a hashoz szorítva, s a belőle kiágaskodó nyakon hevesen fel-alá rángó kéz? Bizony, a gitár a mai társadalom fallosz-szimbóluma. Idősebb irodalom- vagy filozófia tanárnők cikkeket küldenek be a lapoknak – persze, soha meg nem jelennek –, hogy a gitározás nyilvánosan önkielégítésre buzdít! (Ringasd el magad, idézik) és nyugdíjas színésznő barátnőjükkel jegyzéket készítenek a gyanús önös férfiakról, mert szerintük ez a „gitárosdi” a pedofíliának s más aberrációknak is az előszobája…

A „magas-nehéz” zenélés a koncertjein nem támaszkodhat a látnivalókra; a karmester s az első hegedűs fintorait csak a tévénéző csodálhatja, ezért szinesztéziás trükkökhöz folyamodik. Pl. a klasszikus mesterek pasztorál idézeteit romantikátlanítva csúffá teszik. Beethoven hörög és kurrog, Debussy motívumai: cementpadlóra ejtett evőeszközök; a szaxofon és az oboa versengve nyávog, hogy féljünk a túlvilág leopárdjaitól, de nem sokáig félünk, hamar elfog a légszomj…

S most folyamodjunk egy kis idevágó tudákossághoz:

Az idegélettan szerint ha az ingert fokozatosan erősítjük, erősödik az ingerület is: ez a normális fázis. Egy határon túl azonban hiába erősödik az inger: az ingerület nem fokozódik tovább – ez a paradoxális fázis. Ha azonban az ingert mégis tovább fokozzuk: az ingerület csökken, visszaesik – ez az ultraparadox fázis! És éppen ez az, amit a köznevelés, a „média”, a szórakoztató ipar, a fesztiválosdi kapzsiságában nem akar tudomásul venni… a fesztív-álkultúra pedig ártalmasabb az igazi kultúrára, mint a közöny, mert a kultúra a mértékkel kezdődik!

Amikor már sikerülne meggyőzni a jámbor olvasót, és a még jámborabb tudósok néhányát, hogy igenis, a Kárpát-medencében már Árpád és nemesei bejövetele előtt is beszélték a magyar nyelvet, és már régen, és sokan, akkor visszakapcsolnak százegynéhány évet és jön a kontrázás: igen, de… de Árpádék nem is magyarul beszéltek, hiszen a bizánciak megírták, hogy törökök, pontosabban turkok voltak, ez meg azt jelenti, hogy a magyar mégiscsak amolyan pidzsinizált nyelvhabarék és megcsökött ugor…

Soha még „nemzeti krónikát” annyi módon nem igyekeztek hitelétől megfosztani, mint a Névtelen Jegyzőét! Mostanában kezdem azt hinni, hogy többek közt azért is, mert „e nemesek” olykor el-elszólták magukat: például, ha gyerekek vagy újságírók nem voltak jelen, akkor elkezdtek magyarul pletykálni! Hogy például az itteniek főnökére, Marótra, azért ragadt rá a Mén jelző, mert sok barátnője volt. (Igen, ezt a modern, mondén kifejezést használták, nem az ágyast vagy a szolgalányt, ezt, hogy amica!) Máskor meg arról csevegtek, hogy bizonyos előnyös kimenetelű vállalkozások után, mekkora áldomást csaptak: fecerunt magnum aldomas, s bizony ez magyar szó, még ékezetek nélkül is. (Jellemző különben, hogy a szomszédok ezt a szót veszik át a leghamarabb a magyarból…).

Igaz, volt egy másik, érzelmileg talán pozitívabb indítékú oka is Anonymus kigolyózásának. Ő ugyanis arról is beszél, hogy Árpád nemesei itt, ezen az erdős vidéken, megütköztek a blaccus nevű néppel, s ennek Gelu nevű vezérét legyőzték. Nos, tudatlanságukban e blaccusokat a valachusokkal tévesztették össze! Nem figyeltek a latin név többes genitivusára: ha az blachorum, vagy blasorum, akkor latinizált népeket jelöl, de kemény ká-val, blaccoruk, egy bolgár-törzs neve, a bulákoké. Emléküket őrzi pl. a Brassó melletti Bolgárszeg. Igen ám, de még nagyobb baj lett a fejedelmük nevével: mert ez a (magyarosan) Gyalu név azonos a szumír Gallu „nagy ember”, azaz „főember” ranggal! Viszont „a magyarok mégiscsak török-nek neveztettek ekkor s akkor, punktum” – replikáznak.

Gostony Kálmán, aki több évtizeddel ezelőtt a párizsi egyetem (a Sorbonne) tudományos munkatársa volt, nem is egyszer megírta, hogy a „török” jelölésének semmi köze Achmedékhez! Ugyanis szumírban a tur ug (Falkenstein szerint ejtsd: tör ög) azt jelenti, hogy „kis nép” vagyis valamely népnek egy csoportja! (Volksgruppe!); a kazár birodalmon áthatolva kapták e megjelölést azok, akiket Gostony különben „fehér magyaroknak” nevez.

De hát a tudós is „hasztalan vonít”. Igaz, a tettetett süketség, sajnos, a másik táborra is jellemző. Többek közt egynémely „rovásírás kutatókra”, akik nem akarják tudomásul venni, hogy a hajdani magyarok nemcsak a kemény anyaghoz való, tulajdonképpen gyorsírás- jellegű rovást használtak; maga a szó jelzi, hogy volt kurzív írásuk is (lásd „írásos hímzés”), de ismerték a horezmi írást is; amiről én is szolgáltattam példákat jó negyven éve. Azon kívül a „rovás” és „írás” mellett volt még egy szavunk e műveletre, a „körmölés”! De ezt most hagyjuk; azt is, hogy könyveket – ami szintén saját szavunk! – valószínűleg a görög írás jón betűivel is írtak, stb. Azt is, hogy a címerünk – hármashalom kettős kereszttel –, nemcsak tökéletesen olvasható ligatura „magyar” jelentéssel, de a hármas halom egy változata már a szumír képírásban ország és hegység jelentésű – „hurszag” és „kalam”, utóbbi „halom”, ám még óegyiptomban is volt hasonló képírás-jel hasonló értelemmel, úgy látszik, a szlovák fáraók elmulasztották, mint márkajelet, levédeni; ezért a magyarok harmincadjára jutott; mint Petőfi, mint Bartók, mint a huszárok, sőt mint legújabban kiderült, mint Liszt Ferenc, aki oly szívesen időzött mindig a szlovák fővárosban, Pozsonyban, és zongorázás előtt és után bratislavai kiflit fogyasztott! Erre ihatunk mi is egy nagy áldomást, szlovák Tokajival…