"emlék viháncol szabadon, koronátlan"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 9. (647.) SZÁM — MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Lapok, folyók
Benkő Levente
"...itt maradok, nem kell innen elmennem!" - Beszélgetés Gaal György irodalom- és művelődéstörténésszel
Knut Hamsun
Éhség
Bogdán László
A nyughatatlan költő - Lászlóffy Csaba hódolatteljes köszöntése
Lászlóffy Csaba
Jelenések – John Donne
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
Versei
Roboz Gábor
Ezt ne lássa más
Horváth Előd Benjámin
Versei
Szakács István Péter
Rövidprózái
Jánk Károly
Versei
Balázs Tibor
Fókácskával Tusnádon
Szőcs István
Újrahasznosító jegyzetek
ANDORKÓ JÚLIA
Azok a hatvanas évek az Utunkban
Bakk Ágnes
Marcipánba kevert illúzió
KAÁLI NAGY BOTOND
Fehér nevetés
Xantus Boróka
Az írás terápiája
MOLNÁR ZSÓFIA
Kellemes könnyű tudomány
Lelkünk aknaszilánkjai
Szekernyés János
Természetelvű élménypiktúra
Lászlóffy Zsolt
Erdély harangoz - a mélyben
Júniusi évfordulók
 
KAÁLI NAGY BOTOND
Fehér nevetés
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 9. (647.) SZÁM — MÁJUS 25.

Figaro – A sevillai borbély és a Figaro házassága (Beumarchais drámáinak, Rossini és Mozart operáinak) hőse – a kisemberi rafinéria megtestesítője, a commedia dell’arte szolgafiguráinak méltó utóda, aki nem szenved hiányt furfangban, ha arról van szó, hogy megvédje saját, illetve szerettei becsületét. Vagy épp elárulja azt. Miközben pozitív figura, aki hamar a néző szívébe lopja magát. Logikai játékai gondosan tervezett káoszt fakasztanak, amelyből nincs más kiút, csak a színpadi összeroskadás és a nézőtéri nevetés.
A Keresztes Attila által rendezett produkció (a Marosvásárhelyi Állami Színház Tompa Miklós Társulatának legutóbbi premierje) Beumarchais Figaro házassága című vígjátékán (és Mozart operáján) alapszik, címe egyszerűen: Figaro. Itt már nem Sevillában, hanem a „negatív” főhős, Almaviva gróf (Bokor Barna) kastélyában vagyunk. Itt készül egybekelni Figaro, a gróf inasa, a kastély várnagya (Galló Ernő) és szerelme, a grófnő első komornája, Suzanne (Gecse Ramóna). A mű az első éjszaka kegyúri jogának betartása és be-nem tartása körül forog, amely fergeteges kavarodást idéz elő. A főúrnak akkoriban kijárt, hogy a nászéjszakát a férj ifjú feleségével hálja el, amely természetesen nem okozott felhőtlen örömöt az egybekelőknek. Almaviva lemond e jogról, de esze ágában sincs ígéretét betartani. Ez hamar kiderül – és a kastély népe összefog, hogy megleckéztesse hamis főurát. Figaro sikerrel jár: fondorlatainak köszönhetően a szerelmesek kegyúri szégyenfolt nélkül kelhetnek egybe, a grófnak megbocsátanak és következik a boldog aranykor.
A marosvásárhelyi előadás nem aktualizál, és jól teszi. Mit is alakíthatnánk napra késszé egy olyan vígjáték esetében, amely a már évszázadok óta nem létező és Erdélyben annó sem túl divatos szokásjog körül forog? A Tompa Miklós Társulat produkciója egy háromszáz éves történettel kíván felhőtlenül szórakoztatni és meg is teszi ezt. Persze, azért napjaink darabkáit is fellelhetjük az előadásban, a részletek önmagukért beszélnek ,és bizarrá, olykor groteszkké teszik a produkciót, amely eképpen válik univerzálissá és emelkedik felül a csupasz korrajz esetenként szűk határain. Olyan színpadi mikrokozmoszt láthatunk, amely önmagáért szól, amelyet – interaktivitása ellenére – kívülről nézünk, mint összekacsintó, leselkedő suhancok a női öltözőben. 
A rendező és díszlettervezője (Fodor Viola) hófehér és világosszürke világot varázsol a színpadra. Almaviva kastélyában járunk, a fehér, ablakok tagolta terek jelzik a szobákat, közöttük szabad rálátás nyílik a világoskék háttér előtti, ugyancsak hófehér, fákkal teli kertre. Mindez csak az utolsó jelenetek során, az éjszakai cselszövés alatt változik: ekkor minden feketévé lesz, a falak élei és a ragyogó gyümölcsfák sötétlilában pompáznak, míg hátul láthatóvá válik a hatalmas telihold. A díszletek a barokk és rokokó korszakot idézik, majd megjelenik a Nyúl (László Csaba), akit a Tompa Miklós Társulat egy korábbi előadásából ugyanezen jelmezben ismerhetünk. Itt ő a narrátor, a clown és a lelkiismeret egy személyben. A beviharzó Figaróról lerí a heveny közösülhetnék, a kastély bohócként kifestett személyzetének legnagyobb örömére. És sorban megismerhetjük a szereplőket. Méltóságteljesen, cifra bajusszal, hollófeketében vonul be Almaviva, akiről, első megnyilatkozásai után azt hinnénk, hogy egy beteg goth állat, de hamar kiderül: csak beteg, nem állat. Almaviva és Figaro kettőse viszi előre leginkább az előadást, karaktereik egymás ellentétei és kiegészítői is egyben, párharcuk remek asszisztenseiként jelentkeznek a többiek: a cserfes, hirtelen haragú Suzanne, a gróf tiszteletreméltó, de kiszáradó neje (Nagy Dorottya), Antonio, a kastély részeges kertésze (Gáspárik Attila), az összes nőnemű lényre nyálban forgó ajkakkal bámuló és olykor támadó apród, Cherubin (Boros Csaba – ő egyébként az előadás zenéjének szerzője is), Marcellina, a házvezetőnő (Kilyén Ilka), Bartolo, a sevillai orvos (Ördög Miklós Levente), Bazilio, a grófnő zenetanára (Tollas Gábor), Fanchette (Kádár Noémi, e.h.) és az írnok (Bányai Kelemen Barna). Keresztes Attila ötvözi Beaumarchais és Mozart műveit és a vígjátékból, illetve operából létrehoz egy harmadikat: egy hol viharosan, hol keservesen nevető és nevettető, vitriollal megírt és játszott, néhol egészen groteszk produkciót, amely sikeres és meglepő elegye a vígjátéknak, a commedia dell’arte-nak, az operaparódiának és a rajzfilmnek. 16, 18 és 19+ éveseknek szóló jelenetek követik egymást (ez persze csak poén, a Nyúl hozza-viszi a figyelmeztető táblát), keveredik a cselszövés és a jelképes aktusok sorozata, megjelenik és a közönséghez szól az öltönyt öltött vezérigazgató, és olyan szójátékok követik egymást szédületes gyorsasággal, amelyek szemet nem hagynak szárazon (például az enyhén meleg Bazilio, azaz Buzilio, avagy a pórázon húzott Flexi esete, „aki” nem más, mint a flex, avagy a köszörűgép, amellyel a féltékenykedő Almaviva levágatja a zárat az ajtóról). Figaro csendes, rendes, visszahúzódó, érzékeny és rendkívül ravasz karakterét remekül egészíti ki Almaviva. Aki ismeri a Madagaszkár című rajzfilm Julian királyát, egy egészséges asszociációval Almavivát is helyreteheti. A raccsoló, önimádó, mesterkélt és kellőképpen perverz karakter azonban szeretetre méltó – humorérzéke, gyermekded cselszövései, hatalmas egója és gonoszkodásai mögött rejlő, jóságos szíve teszi esendővé. A commedia dell’arte stíljére utal a karakterek felszíni egyszerűsége (de csak felszíni, mert itt a jó is rossz – lásd Figaro csábításait, és a rossz is jó – Almaviva ügyetlenkedései, majd bocsánatkérése a nála alacsonyabb rangú házanépétől), a cselszövések sora, a mozgalmas előadásmód. A mára és a társulat múltjára mutat az interaktivitás és a számos utalás a korábbi előadásokra és a bennük szereplő színművészekre. A barokk kort és a horrorfilmeket egyaránt idézik a pompás jelmezek (Almaviva olyan, mint egy Drakula-karikatúra), az arcfestések, hajviseletek pedig jelzik: cirkuszban vagyunk, itt mindenki bohóc vagy bolond, döntse el a tisztelt néző, aki maga sem különb minálunk. A nagyszerű dramaturgiai munka, a színpadról áradó derű, az olykor a ripacskodás határán egyensúlyozó játék (amely szerencsére nem billen át) egyértelművé teszi: nem csak a közönség, de az alkotók is nagyszerűen szórakoznak.
A mélyebb részek (például a per jelenete vagy a lelkiekben összetört Figaro monológja – Galló Ernő szinte észrevétlen harmóniával alakítja karakterét felületes szolgafigurából érző emberré) elgondolkodtatnak ugyan, de érezzük: most nem ez a cél. Hanem egy olyan produkció, amely minőségi módon szórakoztat, és nem fél összekeverni a barokk szokásvilágot a mai nyelvezettel, Mozart és Beaumarchais szereplőit a rajzfilmfigurákkal, a közönséget a színészekkel, a vezérigazgatót a kastély kertészével. Olyan természetesen és harmonikusan teszi mindezt, hogy egy teljesen új Figaro-világegyetemet hoz létre a színpadon. Egy érző, emberi, bűnökkel, büntetésekkel és feloldozással teli világot, amely összemossa az évszázadokat és amelyben a nagybetűs Humor a világmindenség ura. Vivát!

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Pierre Beumarchais: Figaro. Szereplők: Bokor Barna, Nagy Dorottya, Galló Ernő, Gecse Ramóna, Kilyén Ilka, Gáspárik Attila, Kádár Noémi, Boros Csaba, Ördög Miklós Levente, Tollas Gábor és Bányai Kelemen Barna. Rendező: Keresztes Attila, zeneszerző: Boros Csaba, díszlettervező: Fodor Viola, jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében