Ferenczes István: Ordasok tépte tájon. Magyar Napló, Budapest, 2013.
Ferenczes István író, költő, szerkesztő „riport-novelláit” 2013-ban a budapesti Magyar Napló jelentette meg. A kiadvány így érdekesen köti össze a kilenc szöveg fontos (cím)szereplőjét, alapját – a keleti „véget” (Balassi-idézet az egyik darab mottója) – az „idegen, messzi” földként emlegetett fővárossal.
A néhol szociológiaként elkönyvelt, egyes szám első személyben megszólaló kilenc elbeszélés (a szót itt eredeti értelmében véve: az olvasó hallgatóságnak feltárt élettörténeteket kap kézhez) kihívóan veti fel a szerzőség és a „valósághűség” kérdését. Már csak azért is, mert a „riportok” lejegyzésének helye, ideje (sőt akár kísérőjelenségei, így a fehér ribizlibor) rögzített, és az alanyok közül nem egy ismert személyiség: ilyen Perka Mihály, aki Szabófalván az északi csángók nyelvi jogaiért dolgozik, vagy Jánó Ilona, a lészpedi halottlátó asszony. A teljes korpusznak a vallomástevők pontosan rögzített idiolektusa adja legfőbb ízét. Ám a novellák – egymáshoz is viszonyított – „lélegzetvételét”, a mondathatárok által nem tagolt szövegfolyam zihálását vagy az események gyors iramát leképező címszavak, nyelvfoszlányok ütemét egyetlen járatos kéz temperálja, vezényli.
A bemutatott sorsok teljesen egyediek és rendszerint döbbenetesek – találó ebből a szempontból az egyik írás „ballada” műfajmegjelölése, Árva Kató Margit epitheton ornansa. Mindeközben azonban a narrátorok a XX. század, a diktatúra, a kisebbségi lét exponensei is. Ekként alkotnak történeteik egyetlen ívet, más-más minőségű szakaszokkal. Lényeges azonban, hogy a fenti, annyiszor lejáratott fogalmak itt többnyire pátosztalanítva, így vállalhatóan és aktuálisan jelentkeznek. „Minek is bódorogjon belé az ember a vakvilágba, mindenütt dolgozni kell” – hangzik az első élet summázata, hogy a beteljesítő zárlat aztán, amolyan moldvai Dante módján, a pokol biroujiban a kondikákba görnyedten körmölő ördögök képével búcsúztasson. Nagy igazság.
A könyv igényes kivitelezéséből a szedési (pl. ă helyett gyakran ã), tulajdonneveket érintő (Vaslaui megye, Lujzi-Kalagor, Balabánya?) vagy tárgyi (pl. esztena mint pásztortarisznya) hibák vesznek némiképp vissza. Kérdései azonban annál gyúlékonyabbak: „érdemes volt-e annyi kompromisszumot kötni”? Vándorolnak, bolyganak-e bennünk, unokákban és dédunokákban az ideológiák, elnyomó és agyonhallgató rendszerek egykor lelkekbe robbantott mérges aknaszilánkjai?