Magtalan korok és nagy reneszánszok végletein túl a művelődéstörténet számon tart olyan korszakokat is, amelyek közös jellemzője az átmenetiség. Manierizmusok, jelölhetnénk meg egyetlen műszóval, s nyomban a barokkot vagy a klasszikát megelőző évekre, évtizedekre gondolhatnánk. Csakhogy meglehetősen ritkán van tisztán művészi oka annak, ha egy korszak alkotó képzelete nem tud, nem képes a modor, a manír szintjén túlnőni, felülemelkedni. Alkalmasint, a (művész)társadalmak szekerének kátyúba rekedéséért is a politikum tartozik felelősséggel, jobbára.

Politika és művészet között egyfelől nem ilyen egyszerű és átlátható a kapcsolat (e kérdéskörrel ma számos kutató foglalkozik világszerte, és könyvtárnyi az e téren fellelhető szakirodalom), másfelől Erdély zenei életének „világi” intézményrendszere az ezredfordulót követően egyre siralmasabb képet fest, melynek legfőbb oka, hogy a részben felbomlott vagy ez idő szerint felbomlani készülő pártállami struktúrák helyére még nem sikerült a korszerű mecenatúra feltételei között is működőképes újakat teremteni. A fesztiváljellegen, vagy ami még rosszabb: az alkalomszerűségen túlmenően elenyészően kevés az életképes civil–szakmai vállalkozás, melynek következtében, egyedüli túlélési lehetőségként a rövid távú „kulturális gyarmatosítás” alternatívája marad.

A bukaresti minisztérium igyekszik szabadulni minden felesleges tehertételtől, és sorra mondja le a vidéki művelődési intézmények központi költségvetésből történő támogatását anélkül, hogy egyidejűleg megteremtené a polgári társadalmakra jellemző, művészetbarát, az alkotóknak védelmet nyújtó, törvényes önkormányzati és civil támogatási rendszert. A központi költségvetési támogatástól megfosztott városi zenekarok többsége például a hangversenyévad jelentős részét kitevő „külföldi turnék”-nak becézett haknik olykor igen megalázó alkalmi honoráriumával egészíti ki szerény jövedelmét. A még Bukarest-függő opera- és színtársulatok feje fölött Damoklész-kardként lebeg az önfinanszírozás (vagy mai, divatos szóhasználat szerint: a saját bevételi forrásból történő társfinanszírozás) rémképe, bár így is a leggyakrabban használt általános (s nem csak!) retorikai fordulat a „Nincs pénz!”. A pénzügyi–gazdasági válság közepette bővítésre szinte semmi sem marad, de olykor a bérek vagy a működési költségek kiegyenlítésére is alig-alig futja. Az álláskeret évről évre csökken, nem szólva a jóval az inflációs szint alatt maradó bérfejlesztésekről. „Egyik hónapról a másikra tengődünk” – állapította meg nemrég egyik kolozsvári intézményvezetőnk.

Látványos volna Erdély zenei életének jelenét az elmúlt évtizedek során külföldre emigrált művészek – operaénekesek, hangszeres szólisták, hangszer- és zenetanárok, rendezők, zeneszerzők, karmesterek és karvezetők, zenetudósok és zenei szakírók – nevéből kirakni: ők is mind a mához tartoznak, Magyarországtól Németországig, Ausztriától Izraelig, Hollandiától az Egyesült Államokig, in absentia. Nélkülük ma annyival szegényebb Erdély, amennyivel gazdagabb a nagyvilág… Azazhogy mégse! A szülőföldet elhagyni kényszerülő művészek – például a dicsőszentmártoni születésű Ligeti György, a lugosi születésű Kurtág György vagy a székelyudvarhelyi születésű, nemrég hetvenedik életévét betöltő és világszerte ünnepelt Eötvös Péter zeneszerzők életpályája: vajon ki veszi a fáradságot, hogy műveiket idehaza is bemutassa? – a messzi idegenben is képesek a féltve őrzött erdélyi gondolatból meríteni, mint ahogy fordítva is igaz: az itthon kibontakozó alkotói teljesítmények egyaránt gazdagíthatják az erdélyi panteont és az egyetemes kultúra szentélyét.

A múltba nézés mozdulata talán akkor a legeredményesebb, ha a múltba néző a megidézett múlt távlatában önmagát pillantja meg. A visszanézés lehetőségétől megrémülve igyekszünk elhessegetni magunktól e képtelen találkozás gondolatát, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a vissza igekötő – itt és most –  nem a megszokott módon jelöl teret és időt. Ki az, aki ránk köszön?!... Régóta ismert válaszok rejtőznek a dadogva feltett kérdések mögött…

A múlt a jövőbe néz… „Meg-váltás?!” Csupán azt szeretnők, ha mindaz, amiről szó esett, semmiképpen sem hagyná „hidegen” az „atlantiszi” olvasót!