Hányszor hallani egy-egy verssel, regénnyel, színpadi vagy zeneművel kapcsolatban az el- és felismerő megjegyzést: „mennyire aktuális”; „ma is megállja a helyét”; „mintha a mának szólna”... És bár érteni vélem, mit jelent és miből ered az effajta aktualizálási szándék, mégis bosszant a legtöbb esetben – valami mély sportszerűtlenséget sejtek mögötte, a fair play hiányát a hagyománnyal szemben. Mélységes mély a múltnak kútja, és azok, akik önkényesen halászgatnak benne, elfelejtik, hogy mindennek megvan a maga ideje, az irodalmi műveknek is, és ez az idő lehet szűkre vagy tágra szabott egyaránt, de hogy nem kifejezetten egy másik, a megírást évtizedekkel vagy évszázadokkal követő korszak ideje, az bizonyos. Nézem a habzó szájú pártvezért, aki arról szónokol, hogy ő Ady Magyarországát választja a Tiszáéval szemben, és frivol tiszteletlenséget érzek ebben a gesztusban: mintha Ady azért írta volna, amit írt, hogy ma bármely habzó szájú pártvezér hordóra álljon vele, és önnön céljai legitimálására használja. A halottak persze nem tudnak védekezni, nekik nincs hordójuk, ezért azt sem tudják elmondani, hogy akarta a fene, és hogy nem látták, nem láthatták előre azt az aktualitást, amelynek nevében ma idecitálják őket. Hogy ők nem akartak aktuálisak lenni a száz évvel későbbi utókor számára, illetve pont annyira, amennyire a művészet – a jó művészet – mindig is aktuális és korszerű marad.

Egy magasabb vagy mélyebb korszerűség értelmében. Vagy korszerűtlenség értelmében, ahogy tetszik, a kettő végső soron ugyanaz, lényegét tekintve: ha valami mindig korszerű, az mindig korszerűtlen is egyúttal – az örökös korszerűség (a szó köznapi értelmében legalábbis) önellentmondás. Hiszen egymástól radikálisan különböző korok szellemének csak akkor lehet egyaránt megfelelni, ha egyiknek sem felelünk meg teljesen – beleértve egy adott mű keletkezésének korát is. Ezért persze általánosságban igaz, hogy a jó mű aktuális – bármely jelenidőben. Partikuláris értelemben viszont nem így van: egy kulturális teljesítmény vagy jelenség nem attól igaz, mert igazságának épp most van alkalmas táptalaja, hanem mert nincs olyan táptalaj, amely igazsága számára ne lenne alkalmas. És ez az igazság sosem azonos a köznapi aktualitások „igazságával”, a szövegkörnyezetükből kiemelt, falvédőre hímezhető citátumok világával. A hordóhoz, falvédőhöz, lózungokhoz sosem aktuális; az önigazolás konformizmusához mindig korszerűtlen marad.