(Colm Tóibín: The Testament of Mary)
Mária, aki „bajkeverőknek” nevezi Jézus tanítványait? Mária, aki a megváltás nagy, misztériummal teli történetét idegenkedve szemléli? Mária, aki elmenekül a Golgota alól, aki elhagyja kereszten haldokló fiát? Mária, akinek saját története van?
Colm Tóibín kisregényének (The Testament of Mary) Máriája nem az a kék kendőben tündöklő, szelíd mosolyú nő, akit a keresztény kultúrkörben Isten anyjának neveznek.
Tóibínnél egyébként az anyák általában nem úgy viselkednek, ahogyan elvárnák tőlük: nem feltétlenül csendes, önfeláldozó, gondoskodó lények, hanem igen gyakran kiszámíthatatlanok, dühösek, elhagyják gyerekeiket, és sokszor gondot okoznak utódaiknak.
A konfliktusokkal terhelt szülő-gyerek viszony végigkíséri Tóibín többnyire a kortárs ír valóságot megjelenítő prózáját. Sorban negyedik (de az első ismertebb, utóbb meg is filmesített) regénye, a The Blackwater Lightship a családi összefogás erejéről, a nehézségeken való felülkerekedésről szól. Három nő, három nemzedék, három anya kell keresztül lépjen az akár egy életen át hurcolt fájdalmakon, előítéleteken és csalódásokon, az AIDS-es, haldokló unoka, fiú és fivér betegágya mellett. 2006-os, Mothers and Sons (Anyák és fiúk) című elbeszéléskötete olyan szülő-gyerek viszonyokról szól, amelyekben megváltozik a gondoskodás, a felügyelet iránya: a gyermek az, aki különféle okokból gondoskodni, óvni próbálja az anyát. És szenved a törődés, a figyelem, a gondoskodás hiánya miatt.
2012-es esszékötete a sokatmondó New Ways to Kill Your Mother címet viseli (Új módszerek anyagyilkosságra), írók és családjaik bonyolult és fájdalmas kapcsolatát boncolgatja. Tolsztoj állítását demonstrálva, aki szerint a boldog családok egyformák, de minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan, Tóibín James Baldwin, J. M. Synge, W. B. Yeats és mások családi életét követi nyomon.
Colm Tóibín, noha angolszász területen népszerű írónak számít, a magyar közönség számára meglehetősen ismeretlen. Számos regénye, esszékötete, kritikája jelent meg, számtalan irodalmi díj birtokosa, három munkája (az 1999-es The Blackwater Lightship, 2004-ben Henry James regényes életrajza, a The Master, majd legutóbbi kisregénye 2013-ban) pedig a Man Booker-díj rövidlistájára is felkerült, a magyar nyelvű könyvkiadás azonban nem fedezte fel magának.
A keresztény vallásban betöltött szerepe ellenére Mária alakja a születés karácsonyi csodája után alig jelenik meg az evangéliumokban. Tóibín ezt a hiányt tölti ki a maga Mária-történetével, amelyben egy feszültségektől terhes, tragikus véget érő anya-fiú kapcsolatot rajzol fel. A The Testament of Mary (Mária testamentuma) című kisregényt először színdarab formában írta meg, ezután készült el a monodráma prózaváltozata. A címben kiemelt „testament” szó részben a bibliai Ó- és Újszövetségre (testamentumra) utal vissza, részben pedig „végrendelet” értelemben használható. Ugyanakkor a szó latin gyökerei a „testor”: nyilatkozik, tanúskodik értelmű szóra vezethetőek vissza, és valóban Tóibín könyve nem más, mint Mária tanúságtétele azokról az eseményekről, amelyeket átélt, és amit ma megváltástörténetnek nevezünk.
Évekkel a Golgotán történt események után, egy efézusi házban magányosan és állandó megfigyelés alatt él Mária. A „legkedvesebb tanítvány” (bizonyára János, bár a név nem jelenik meg) menekítette el Jeruzsálemből, az üldöztetés és bujkálás időszaka lejárt, készül a negyedik evangélium, épül egy új vallási rend, és ehhez szükség volna Mária tanúságtételére is. Csakhogy Mária „kellemetlen tanú”, olyan részletekre emlékezik, amelyekre senki más, viszont nem hajlandó megerősíteni más, az üdvtörténet szempontjából fontosnak vélt jeleneteket. Idős, kiszolgáltatott, magányos ember, aki rászorul az őt emlékei miatt felkereső két férfi segítségére. „Tetszik, hogy etetnek, kifizetik a ruháimat és védelmeznek engem.” Tudatosan alakítja a gyönge, megrokkant, saját emlékei közt tévelygő, idős nő szerepét, miközben nem kevés malíciával szemléli a bizonyságot kereső, megírhatóságra törekvő tanítványok tekintetében a kétségbeesést.
„Azt hiszik, nem értem, mi nő lassanként a világban, azt hiszik, nem tudom, miért kérdezősködnek, hogy nem veszem észre a kétségbeesés kegyetlen árnyékát, amely elfelhőzi az arcukat és megbújik a hangjukban, valahányszor valami bizonytalan ostobaságot mondok, valamit, ami sehová sem vezet. Amikor úgy tűnik, nem emlékszem arra, amire szerintük emlékeznem kellene. Túlságosan be vannak zárva önnön hatalmas, kielégíthetetlen igényeik közé, túlságosan rájuk telepedett a hajdan mindannyiunk által megtapasztalt rémület ahhoz, hogy észrevegyék: mindenre emlékezem. Az emlékek úgy töltik ki a testem, mint a vér meg a csontok.”
Mária kellemetlen tanú, mert „mindenre emlékezik”, mert nem hajlandó egy éppen megírás alatt álló üdvtörténet érdekében megmásítani az emlékeit, és mert ellentétben a tanítványokkal, akik valamiféle terv érdekében dolgoznak, mondhatni „karriert építenek”, Mária valóban gyászol. Gyászolja a fiát, akit még életében elveszített akkor, amikor A Fiú lett belőle. A fájdalom még mindig olyan éles, hogy képtelen kimondani Jézus nevét, ha beszélnie kell róla, úgy emlegeti, hogy „a fiam”, „az, aki itt volt”, „akiről kérdeznek”.
A gondoskodásért cserébe (amelyre rászorul) hajlandó újra és újra feltépni a sebeket, felidézni a múlt egyes epizódjait, de nem hajlandó hazudni, még a kegyes hazugságokat, a múlt „kozmetikázását” is elutasítja.
„Ahogy nem lélegezhetem más helyett, vagy nem segíthetem más ember szívének dobbanását, ahogy nem akadályozhatom meg csontjaik gyengülését, húsuk aszalódását, úgy nem mondhatok többet annál, amit elmondtam. Tudom, mennyire zavarja ez őket, és mosolyra késztetne ez az őszinte vágyakozás az ostoba anekdoták és az egyszerű történet iránt, csakhogy már elfelejtettem, hogyan kell mosolyogni. Már nincs szükségem mosolyra. Ahogy már könnyekre sincs.”
A kisregény Jézus életének néhány fontosabb epizódját eleveníti fel a visszaemlékező Mária szempontjából, olyan reflexiókat és részleteket, amelyekkel a kanonikus változat szerzői nem tudnak mihez kezdeni. Kimondatlan hatalmi harc zajlik hát Mária és a történet rekonstruálásán fáradozó tanítványok között, ennek egyik feszült pillanatában Mária késsel fenyegeti a tanítványokat. Viszonyulása hozzájuk egyébként is ellenséges.
Valahogy úgy beszél fia követőiről, mint a rossz társaságba keveredett gyerekek szülei, „bolond, izgága, rosszfajta hebegőknek” tartja őket, és egyre növekvő aggodalommal figyeli, hogyan lesz a fiából valaki más. Azokba az időkbe vágyik vissza, amikor Jézus kisgyerek volt, a Sabbath csöndjét, nyugalmát, a régi szokások biztonságát és a szeretett férj jelenlétét hiányolja. A felnőtt fiú céljait, elképzeléseit idegenkedve szemléli, úgy érzi, fia hangja hamisan, emelkedetten cseng, és inkább kimegy a szobából, csak ne hallja, amikor barátaival/követőivel beszél.
Jézus életéből Mária a keresztre feszítést megelőző rövid időszakot idézi fel, néhány közismert jelenetet, mint például a víz borrá változtatását a kánai mennyegzőn, vagy Lázár feltámasztását. Ezek kapcsán a csoda természetéről, valószínűségéről is szó esik.
Lázár a mindenki által szeretett, szelíd, szép ifjú feltámasztása, Lázáré, aki „mintha mindig minden tette előtt mosolygott volna”, Jézus apró emberi hibájaként jelenik meg: túlságosan szereti őt és nővéreit ahhoz, hogy ne éljen az erejével. A feltámadt Lázár olyan tudással tér vissza a túlvilágról, amely képtelenné teszi őt arra, hogy visszailleszkedjen az emberi életbe, mindenki által rettegve szemlélt csoda lesz belőle.
A kánai mennyegzőre nem csupán távoli rokonként, hanem feladattal, küldetéssel érkezik Mária, unokatestvére, akiről utóbb kiderül, hogy a farizeusok embere, korábban felkereste, figyelmeztette a Jézusra leselkedő veszedelemre és kérte, menekítse el Kánából az immár állandó megfigyelés alatt álló fiát. A kánai mennyegző forgatagát tehát egy feszülten figyelő, mindenhol veszélyt gyanító ember szemszögéből látjuk, egy anyáéból, aki közben a tehetetlenséggel is szembesül, akit megtagad a fia. Mária a zajos, zsúfolt, vidám vendégség közepén egyedül marad a közelgő vég előérzetével: „Megértettem, hogy nem szalasztottam el az alkalmat, hogy elvigyem onnan a fiamat, megértettem, hogy voltaképpen sosem volt ilyen alkalom, és mindannyian kárhozottak vagyunk.”
Mária számára tehát nem marad más lehetőség, mint figyelni az emberek reakcióját, a körülötte hullámzó beszéd foszlányait. A víz borrá változtatásának jelenetében a zűrzavar, a bizonytalanság megragadása dominál, úgy tűnik, a tömegpszichózis hatására az emberek bármit elhinnének, de Mária azért pontosít, hogy noha nem tudni, mi volt a behozott kőedényekben, az elsőben, amit közelről látott, biztosan víz volt. Mária elsősorban fiára összpontosít, nemcsak Jézus fordul el tőle, a közismert szavakkal („Mi közöm hozzád, asszony?”), ha nem ilyen látványosan, de Mária is elfordul felnőttként idegenné vált fiától.
„Úgy eltávolodott a gyerektől, akire emlékeztem, vagy a fiútól, aki reggelente tűnt a legboldogabbnak, amikor bementem hozzá, és beszélgettünk. Gyönyörű volt, finom, szükségletektől tiszta. Most nem volt benne semmi finomság, csupa látványos férfiasság, hangsúlyozott magabiztosság és ragyogás, igen, ragyogott, mint a fény, tehát semmiről nem tudtunk volna beszélni azokban az órákban, mintha a csillagokkal vagy a teleholddal próbáltam volna szót érteni.”
A kisregény feszültségektől terhes csúcsjelenete Tintoretto híres Golgota-festményét idézi, azt a képet, amelyről Tóibín egy interjúban azt nyilatkozta, hogy ez a festmény ihlette a könyvet, és ezt szemlélve gondolkodott el azon, hogyan lehetséges, hogy Máté, Márk és Lukács evangéliumában Mária nincs jelen a megfeszítés pillanatában, a Jánoséban viszont igen. Az író szerint János evangéliumának ezt a jelenetét a görög színház ihlette, a fia holttestét zokogva ölelő anya alakja elengedhetetlen volt a drámaiság fenntartásához. Ezen a ponton szegül szembe egymással a kisregény Máriája, aki ragaszkodik ahhoz, hogy csak az igazat idézi fel, és a néven nem nevezett tanítvány, János, aki az evangéliumi üzenet minél hatásosabb megfogalmazásán dolgozik.
A Mária által felidézett megfeszítés-jelenet Tintoretto festményéhez hasonlóan kaotikus tömegjelenet. A kereszten szenvedők körül embertömeg mozog, bámészkodók jönnek-mennek, katonák kockáznak, a farizeusok beépített emberei, köztük a Mária által már a kánai mennyegzőn megismert „fojtogatók” figyelik, kik lehetnek Jézus hívei, kiket kell letartóztatniuk. Tüzek gyúlnak, étel készül, lovak robognak, kiáltás harsan, és a kaotikus zűrzavarban, a rémülettől szinte tehetetlenül álldogáló asszony az undortól megbabonázva figyel egy embert, aki egy kalitkában tartott hatalmas ragadozó madarat etet. Az iszákja félig tele van élő nyulakkal, „vad, rémült energiakupacokkal”.
Mária történetverziójában szó sincs piétáról, az anya és a kedves tanítvány nem várják meg Jézus halálát és a test keresztről való levételét, hanem egy óvatlan pillanatban elmenekülnek, mert a farizeusok emberei őket is halálra keresik. Máriát élete végéi nyomasztja, kísérti „árulásának” emléke, holott már a Golgotán, Jézus kínszenvedései alatt érzi azt, amit kimondani csak jóval később, évek múltán tud.
„Éveken át vigasztaltam magam a gondolattal, hogy milyen sokáig ottmaradtam, mennyit szenvedtem. De ki kell mondanom egyszer, ki kell ejtenem a szavakat, hogy a pánik, a kétségbeesés, a sikoltozás ellenére, annak ellenére, hogy szíve és húsa az én szívemből és húsomból lett, a fájdalom ellenére, amely soha nem enyhült, amely elkísér a sírba, mindezek ellenére övé volt a szenvedés, nem az enyém.”
Mária és János harca a hiteles történetért nem vezet sehová, a két történet úgy viszonyul egymáshoz, mint a vágatlan változat és a rendezői változat.
Tóibín könyvét blaszfémiát kiáltva élesen bírálta a The Catholic World Report, kiemelve, hogy a könyv nem Máriáról beszél, hanem saját „nagyon szomorú és dühös szerzőjéről.”
Holott talán leginkább a történetmondás, vagy még közelebbről az igazmondás nehézségeiről szól, arról, hogy az, amit az egyes szemtanúk átélnek, nem feltétlenül fogalmazódik meg hiteles történetként, a személyesség egyszerre segíti és nehezíti az igazság kimondását. A Pilátus-jelenetbe Mária olvasatában óhatatlanul belejátszik a lábát szorító cipő, a Golgota-jelenetbe a nyulakat felhasító ragadozó madár, és az oktalan kegyetlenséget perverz gyönyörűséggel szemlélő gazdája. A negyedik evangéliumot író János számára az a fontos, hogy a történetből a megváltás isteni terve rajzolódjon ki, ezért a retorikailag jelentős mozzanatokat emeli ki. János tanúságtételének célja az egyházépítés, Mária vallomásának célja talán önmaga felmentése, a bűnbocsánat elnyerése. Azé a bűnbocsánaté, amelyet semmilyen külső hatalom nem adhat meg neki, és amelyet ő az igazság (a saját igazsága) kimondásától remél. Mivel egyetlen pillanatig sem tartozott az új, keresztény vallás hívei közé, sosem volt Jézus követője, élete utolsó éveiben pedig a zsidó vallás szokásait is elhagyja, és szomszédnőjével Artemisz istennő templomába jár imádkozni. A vadászat és a termékenység szűz istennőjének templomába, egy gondoskodó, tápláló istenségébe, aki azonban nem anya. Mária számára a megváltástörténet nem magyarázat semmire.
Hiába teltek el hosszú évek a keresztre feszítés óta, Mária továbbra is „nagyon szomorú és dühös”. Dühébe némi férfigyűlölet vegyül, időnként búcsúzóul olyanokat vág a tanítványok fejéhez, hogy „egész életemben, ha kettőnél több férfit láttam együtt, akkor ostobaságot és kegyetlenséget láttam, de az ostobaság tűnt fel először.” Egy-egy fárasztóbb faggatózás után kiszellőztet, és arról panaszkodik, hogy hetekbe telik, míg a szoba levegője megtisztul utánuk. Nem tudja elfogadni azt a történetet, amellyé János formálja a kettőjük által átélt eseményeket, és amelyet nem hajlandó megosztani vele, amelyből kimaradnak a Mária számára fontos dolgok.
Utolsó összecsapásában a tanítványokkal Mária kénytelen tudomásul venni, hogy egy olyan történet hősnője lett, amelyben egyetlen pillanatig sem hitt, hogy az ő tanúságtétele immár fölösleges, és azzal búcsúzik a tanítványoktól, hogy: „Én ott voltam. Elmenekültem, mielőtt vége lett volna az egésznek, de ha tanúkra van szükségetek, hát én az vagyok, és ha ti azt mondjátok, hogy megváltotta a világot, hát állítom, hogy nem érte meg. Nem érte meg.”
A kisregény végén Mária körül ismét ugyanaz a nagy csöndesség honol, amelyet ifjúkorában a Sabbath-napokban szeretett. Besötétített efézusi házában szavakat suttog maga elé, „mert a szavak számítanak”, és arra vágyik, hogy az éjszakai álmok ne keveredjenek többé a nappali élettel.
Tóibín Máriája tehát nem Isten alázatos szolgálóleánya, nem a csillagkoszorús szelíd asszony, aki közvetíti imáinkat a Fiú felé, sokkal inkább a görög tragédiák dacos tekintetű, összeszorított ajkú hősnőinek testvére. Antigoné, Elektra, Medea, Kasszandra félreállított, semmibe vett rokona, aki hiába szólt igazat. A kimaradt, mert emberi, mert zavaró, mert esendő történet megtestesülése. Egy anya, akit semmilyen történet, még a világ megváltásának ígérete sem tud megvigasztalni fia elvesztéséért.
